A Magyarország és Németország között évek során át dúló és végeredményben remis-vel végződő küzdelem igen érdekes példáját szolgáltatja annak, hogy a nemzetek és népek harcában nem mindig az erősebb, a hatalmasabb válik győztessé. Kivált ennek a nagy harcnak utolsó stádiuma, az Endre és Henrik közötti küzdelem, fényes tanuságot tesz a mellett, hogy a hadakozásban is igen gyakran többet lehet ésszel mint erővel elérni. Ebben a nagy küzdelemben eleinte, 1044-től 1051-ig, Henriké a fölény, akinek szerencséje és tekintélye a ménfői ütközettel éri el tetőpontját. Ettől kezdve a császár szerencsecsillaga fokozatosan mindig jobban aláhanyatlik, míg végre élete végéhez közeledve, fáradtan és kimerülve bele kell törődnie abba a gondolatba, hogy ha utóda számára legalább félig-meddig nyugodt uralkodást akar biztosítani, végkép le kell mondania arról a kedvenc ideájáról, hogy oly sok más szomszédos idegen tartomány módjára Magyarországot is a maga hatalma alá hajtsa. Minden tekintetben magunkévá tehetjük ennélfogva Kiss Lajosnak általam többször idézett jeles munkájában foglalt következő sorait: „Mi utódok valóban büszke önérzettel tekinthetünk vissza a 13 éves nagy háborúra, melyet vitéz elődeink az ész és anyagi erő összes tevékenységével, lankadatlan kitartással folytattak a nemzeti függetlenség biztosítása végett. Mindkét részről óriási áldozatokba került a küzdelem, de ámbár az ellenség segédforrásai aránytalanul nagyobbak valának: a német birodalom meggyengülve, az ifjú magyar állam pedig megizmosodva bontakozott ki ebből a küzdelemből.[1]

[1] Kiss Lajos id. m. 358.