A hosszantartó nagy előkészületek és a fegyver alá szólított sereg nagy létszáma minden kétséget kizárólag amellett tanuskodnak, hogy ezúttal Henrik nagy és hatalmas dolgot akart produkálni. Nagyszabású tervének programszerű kivitelében azonban elsősorban nem az ellenség, hanem Jupiter pluvius gátolta és hátráltatta, De ami az egyik félre kárt és veszedelmet, az a másikra ugyanolyan arányban szerencsét jelentett. Az esős időjárás okozta terepnehézségek Henriknek egész hadműveleti tervét halomra döntötték; ennek a véletlennek volt köszönhető, hogy Henriknek hadseregét két teljesen különálló részre, a dunamentire és az általa nagy kerülővel Karinthián át vezetett főseregre kellett osztania. A dunamenti rész állítólag teljesen megfelelt a reá bizott feladatnak,[1] legalább Herimannus azt állítja, hogy az vállalatának „sikeres“ befejezése után hagyta el Magyarországot. De hogy ezek a sikerek miben állottak, arról a krónikák egyike sem tesz említést; azt sem jegyezték fel róla, hogy valahol összeütközött volna az ellenséggel s így működése legfeljebb a dúlásban és fosztogatásban merült ki, ez pedig a nagy alapon és sok reménnyel megindított háború nagy célját tekintve, sikernek egyáltalában nem minősíthető. Ellenben egészen biztosan szólhatunk ennek a tekintélyes haderőnek sikertelenségéről, ami abban nyilvánult meg, hogy a főfeladatot végző fősereg hadműveleteit semmikép elő nem segítvén, annak és az egész háborúnak végeredményére illetve kedvező kimenetelére egyáltalában nem gyakorolt befolyást.

A Henrikre reáerőszakolt hadműveleti tervváltoztatásnak főhátránya abban állott, hogy a fősereggel az egész hadjárat bázisát képező Dunától illetve az azon lefelé irányított Gebhard-csoporttól oly annyira el kellett távolodnia, hogy onnan előnyt és segítséget többé egyáltalában nem remélhetett. Ennek folyományaként jelentkezett a másik hátrány, hogy az élelmiszerszállítás lehetővé tétele céljából hamarosan málhásállatvonat improvizálásáról kellett gondoskodni, ami legkevésbé sem mondható könnyen megoldható problémának. Egy további hátrány a nagy kerülő által involvált időveszteségben nyilvánult meg, mert míg a főerővel elérni szándékolt Székesfehérvár a kiinduló pontot képező Hainburgtól Győrön át mérve 160, Sopronon át mérve 250 klmt. tesz ki, addig a Karantánián át tényleg megtett út csak a muramenti országhatárig majdnem 300 km.-nek felel meg, ahonnan még további 200–220 klmt. kellett megtenni, ami minden esetre igen nagy különbséget jelent. Az a nagy előnye azonban kétségtelenül megvolt ennek a nagy kerülőnek, hogy annak révén a német fősereg a határmenti nagy erdőséget, folyókat, vizenyős területeket mind elkerülte, mi mellett ki kell emelnünk, hogy akkoriban a Fertő és a Duna-Rába közti terület sokkal mocsarasabb, vízdúsabb volt mint napjainkban és a Fertő és a Mura közt elterülő Stajer-Alpok erdőségei sokkal messzebb behatoltak országunk területére, mint mostanában; azonkívül Henrik hadával oly helyen és oly irányban lépett Magyarország területére, ahol azt sem Endre, sem Béla nem várta s ahol az ellenség feltartóztatására sem erős, szívósabb ellenállásra képes gyepűvonalak kiépítve nem voltak, sem a kellő számú mozgó erő rendelkezésre nem állt. Ezen a területen, legalább is a határ és a Balaton között senki sem gondoskodott a lakosság visszavonásáról és az élelmiszerkészletek biztonságba helyezéséről illetve elpusztításáról; ezért viszont a németeknek nyilt itt alkalmuk a dúlásra és fosztogatásra s így eleinte nem, csak később, midőn a magyar hadvezetőség meglepetéséből felocsudva, e helyütt is megtehette a kellő ellenintézkedéseket, csak akkor kezdett a német sereg állapota fokról-fokra, napról-napra rosszabbodni.

Endre és hadainak fővezére, Béla, bizonyára idejekorán értesültek a németek nagyarányú előkészületeiről és így nem is lehettek kétségben Henrik támadásának veszélyessége tekintetében. Ezért nagy gondot fordítottak a határmenti várak és gyepűk rendbehozatalára, kiegészítésére s azoknak ellenálló képességét a folyók megtorlasztása és megduzzasztása által még jobban fokozták. Ami pedig a hadsereg magatartását illeti, erre nézve a ménfői csata intő például szolgálhatott abban a tekintetben, hogy a németekkel nyílt csatába bocsátkozni nem ajánlatos, ellenben István király 1030. évi sikeres védekezése Konrád ellen megmutatta a módot, hogy hogyan lehet legjobban kifogni a hatalmas túlerővel fellépő németeken. Ehhez képest úgy volt megkoncipiálva az általános nagy hadműveleti terv, hogy az ellenséget beeresztik a határon, azzal nyílt csatába sehol sem bocsátkoznak, hanem mindig beljebb csalják a lakatlanná tett és rendszeresen elpusztított területekre, ahol élelemhiány miatt előbb-utóbb biztos pusztulás vár még a legvitézebb, legkitartóbb hadsregre is, mert azt az akkori gyarló közlekedési viszonyok mellett utánszállítás útján ellátni és élelmezni nem lehetett; igaz ugyan, hogy a saját ország, saját vidék elpusztítása abban az időben is megmérhetlen erkölcsi és anyagi kárral járt, de korántsem eshetett annyira latba, mint ha pl. ezt az eljárást a mai népesedési, gazdasági és kultúrális tekintetben sokkal fejlettebb viszonyok között akarnók követni.[2] A takarmány és élelemhiány miatt hamarosan kétségbeejtő helyzetbe jutott ellenséget a minduntalan előbukkanó, de ha kell, époly gyorsan eltünő saját csapatbeli rajok ezreinek a vett utasitás szerint addig kellett körül zsonganiok, amig azt teljesen ki nem merítették, halálra nem kínozták. És nem férhet hozzá kétség, hogy az akkori magyar csapatok e téren mesteri munkát végeztek; a könnyű magyar lovasság e tekintetben utolérhetlen volt.

Minden kétséget kizárólag az is benne volt Henrik programjában, hogy a magyar fővárost, Székesfehérvárt hatalmába keríti. A német sereg minden valószinűség szerint el is jutott Székesfehérvár alá, de az is majdnem bizonyos, hogy azt bevennie nem sikerült, bár a magyarok a nyilt csatát még fővárosuk megtartásáért sem kockáztatták meg, hanem oldalvást, a mai Velenczei, akkor Fertou (Fertő) nevű tó irányában kitértek és azt a kis várat, amelyet a monda szerint Szabolcs fia Csák annak partjára épített és az ő nevéről Csákvárnak nevezett el,[3] szintén elpusztították. Székesfehérvár az akkori felfogás szerint bizonyára jól meg volt erődítve és majdnem biztos, hogy annak védelmére a sereg elvonulása után megfelelő védőrséget is hagytak hátra. De hogy ez öt hónapig állta volna a németek ostromát, mint Kézai mondja, azt, mint már egyszer hangsúlyoztuk, kizárt dolognak kell tekintenünk, mert hiszen az egész hadjárat, a német seregnek Hainburgba való érkezését véve kiinduló pontul, mindössze még nem is két hónapig, augusztus végétől október 25-ig tartott. Átlagosan legfeljebb, mert hiszen Henrik seregéhez gyalogság is volt beosztva, napi 20 kmnyi menetteljesítményt alapul véve, annak Hainburgból Radkersburgig való jutására (300:20 = 15) 15 napot, onnan Székesfehérvárig (220:20 = 11) 11 napot, Székesfehérvártól Győrön át Hainburgig (160:20 = 8) 8 napot, vagyis összesen 34 napot kell számítanunk. Minden héten legalább egy pihenő napot számítva, még további 5 napot, vagyis összesen 39 napot kapunk. Ezt az 54 napig tartó hadműveletek össztartalmából leszámítva, harcokra mindössze 15 nap, nem pedig 5 hónap, vagyis 150 nap marad.[4] Székesfehérvár ostromáról egyébként a szó szoros értelmében véve már csak azért sem lehetett szó, mert hiszen Henrik azokat az ostromszereket, amelyeket az 1043-iki hadjárat alkalmával a rábczai erődítésekkel szemben felvonultatott, vagy az azóta esetleg elkészülteket ezúttal magával sem hozta. A Kézai által ostromnak nevezett művelet tehát legfeljebb körülzárás-féle lehetett, amely azonban kézzelfogható eredményt nem mutatott fel, mert különben azt a német kútfők nagyhangon és kérkedve örökítették volna meg.

A hadjárat végső eredményét tekintve, az a magyarokra nézve feltétlenül nagy előnyt, Henrikre nézve ellenben szégyenletes kudarcot jelentett, de nem hallgathatjuk el ama nézetünket, hogy a fenálló viszonyok között ez a háború az egész német főseregre nézve igen könnyen katasztrófálissá válhatott volna, ha t. i. a magyar sereg vezérei, akár maga a király, akár Béla herceg a németeknek a Székesfehérvár alól történt elvonulás időpontjától kezdve erélyesebben láttak volna hozzá az üldözés foganatosításához. A végkép legyengült, leapadt császári seregmaradványokkal szemben most már nemcsak lehetett, de feltétlenül kellett is volna legalább egy döntő összecsapást kierőszakolni; ha előbb nem, Abdánál kínálkozott erre a legfényesebb alkalom, amikor nagyobb ügyesség és körültekintés mellett igen könnyen Henrik hadseregének végleges sírját is meg lehetett volna ásni. Ebből a kelepcéből kikerülve s végre a gyűlöletes ország határát is maga mögött látva, már Hainburgban az az érzése támadhatott a császárnak, hogy bár ő ezúttal sem tudott győzni, de tulajdonképen legyőzöttnek sem kell magát éreznie, mert nem annyira az ellenséges sereg, mint inkább a mostoha terep, időjárási és élelmezési viszonyok akadályozták meg abban, hogy kitűzött célját legalább némikép elérje. E megjegyzésünkkel azonban nem akarunk túlsokat levonni sem Endre király, sem Béla herceg valóban nagy érdemeiből, amelyekre ezúttal a haza megmentése körül egyenként és együttesen oly nagy mértékben érdemesekké váltak. Azonban elvitázhatlan tény, hogy ilyenformán a bodajki, mezőőrsi és abdai remek fegyvertények, bár igen szép világításban tüntetik fel egyes magyar hadak viselkedését, azért mégis csak döntő eredményt kivívni nem képes epizódjai maradtak ennek a felette érdekes lefolyású hadjáratnak. Ép így felette érdekes a Gebhard-féle levél is, mert ha a dolog valóban megtörtént, bár ezt a történészek nagy része kétségbevonja, azt is igen ügyes trükknek, fogásnak minősíthetjük. Mindent összevéve, az az érzésünk támad, hogy magyar részen kifejezésre jutó nagyobb agilitás és még nagyobb koncepció mellett, amelyben a hadjárat második felében a feltétlen győzniakarás szellemének kellett volna megnyilvánulni, ez a háboru valóban az 1812-iki híres franczia-orosz élet-halál küzdelem pendentjává válhatott volna. Ez esetben újabbkori histórikusaink és hadtörténészeink, így többek között Pauler, Kiss Lajos, Rónai Horváth Jenő s még többen, sokkal nagyobb joggal állíthatták volna egymással párhuzamba a két, nemcsak a hazai, hanem a világtörténelem szempontjából is kiválóan fontos hadi eseményt. De így a különbség a két hadjárat végeredménye tekintetében elsősorban az, hogy míg Napoleon serege 1812-ben úgyszólván teljesen elpusztult, addig Henriké, ha erősen meg is koppasztva, de azért mégis hazakerült, hogy magvát képezze a következő évben újonnan megindítandó háború még mindig elég tekintélyes hadseregének.

[1] Meyndt id. m. 41–44. old. szerint ez a feladat abból állott, hogy a Morva és Garam közti területet, melyet Henrik már 1042-ben hűbéres hercegséggé alakított át, de Aba ellenintézekedése folytán csakhamar ismét elvesztett, visszafoglalja. És én is valószinünek tartom, hogy a kijelölt feladat tényleg ez lehetett.

[2] Az akkori viszonyokról helyes képet nyujtanak Kiss Lajos (id. m. 200. old.) következő sorai: „Az egész Dunántúli vidéken Győr, Esztergom, Fehérvár, Veszprém és Pécs kivételével alig volt község, mely megérdemelte a város nevet. Ezek is az egyetlen Fehérvár és talán Esztergom kivételével, jelentéktelenek voltak. Városok, a szó mai értelmében akkor nem léteztek, hanem fa- és sár-kunyhókból álló falvak és tanyák, itt-ott, többnyire félreeső helyeken, kolostorok, földből és fából készített erősségek, a várispánságok székhelyei“.

Körülbelül ilyennek találta még 100 évvel ezután is Freisingi Ottó Magyarországot, amint az az I. rész 82. oldalán (188. sz. jegyzet) foglalt idézetből is kitűnik.

„A XI. században – így folytatja Kiss leírását – az egész országnak alig lehetett több mint másfélmillió lakosa és habár a Dunántúl aránylag akkor is a legnépesebb volt: a népsűrűséget távolról sem lehet a mostanihoz hasonlítani. A lakosság ingósága csekély volt, a vagyon jobbára barmokból állott, az aratást már bevégezték, sőt a cséplést is és csak a szüret volt még hátra“.

[3] Anonymus L. fej.

[4] Hormayr fentebb említett Historisches Taschenbuchja Székesfehérvár egyhavi ostromát koncedálja, ami a fenti számítás szerint még mindig túlsoknak mondható.