Endre mint eddig, a hainburgi események után is kereste a békés megállapodás lehetőségét a német császárral s e célból IX. Leo akkori pápához fordult közbenjárásért, de Henrik hajthatatlansága miatt sem ez, sem egy Endre által követek útján közvetlenül megkísérelt megegyezés nem vezetett eredményre.[1] Henrik a Magyarországgal keletkezett konfliktust nemzeti és vallási ügynek deklarálván, most már végkép el volt határozva, hogy a „császári tekintély ellen fellázadt magyarok kevélységét megtöri és őket a keresztény vallásra visszatéríti“.[2]

Ez elhatározás következtében 1051. július havában a német-római birodalom egész hadereje összesereglett Regensburgnál, ahova augusztus elején Henrik is megérkezett. Ott voltak az összes törzsek, a bajorok, szászok, frankok, svábok, továbbá a burgundok, lombardok, karantánok, lengyelek, csehek; ugyancsak megjelentek a birodalmi hercegek, határgrófok, püspökök és apátok hűbereseikkel és fegyveres szolgáikkal, sőt még a távol északon lakó vendek is megjelentek.[3] Mindannyian égtek a vágytól, hogy a nagy nemzeti és vallásos háború dicsőségében részt vegyenek.

Augusztus közepén a sereg már Passau környékén volt, ahonnan az megkezdte előnyomulását a Duna jobb partján a magyar határ felé és már augusztus végén Hainburg alatt ütött tábort. A Dunán a sereget nagyszámú élelemszállító hajóhad kísérte. Ez a nyár véletlenül igen esős volt[4] s így a Lajtha, Fertő, Hanság, Rábcza és a Rába vidéke a nyári nagy esőzések és a magyarok védő intézkedései folytán annyira hozzáférhetetlenné vált, hogy a németek sem a mosonyi, sem a soproni kapun át be nem törhetvén, a német sereg hadvezetősége új hadműveleti tervet állapított meg, amely szerint a sereg kisebb része Bretiszláv cseh és Welf karinthiai herceg vezérlete alatt a Duna balpartjára átkelve, azt a Vág, Nyitra, Garam alsófolyása mentén pusztítja el; ezzel egyidejüleg s vele összhangzásban az élelmiszereket vivő hajóhad némi csapatok fedezete és Gebhard regensburgi püspök parancsnoksága alatt a Dunán lefelé evez; végül a főhaderő a császár személyes vezetése alatt délnyugatnak nagyot kerülve a Rábától délre hatol be az országba. A császár oszlopa számára szóló élelem a hajókról lovakra rakatott át. A krónikákból csak az vehető ki, hogy a császár a nagy és járhatatlan magyar határerdőt oldalvást hagyva, attól nyugatra Karinthián (a mai Stájerországon) keresztül[5] a Rábától délre fekvő területig nyomult előre s aztán a Zala és Zelice (a mai Kerka) forrásai tájékán tört be az országba,[6] amelyben tűzzel-vassal kezdtek mindent elpusztítani, kivéve a templomokat.[7]

Utját a német sereg alighanem Zalaegerszegen, Tapolcán és Veszprémen át Fehérvárnak vette anélkül, hogy bárhol említésre méltó ellenállásra talált volna, még az ország belsejében sem, mert Endre és Béla elhatározták, hogy nyílt csatába sehol sem bocsátkoznak velük, csak oldalvást kísérik, csipkedik, fárasztják a betolakodókat s azonkívül az útjukba eső vidékekről a lakosságot eltávolítván, minden élelmiszert és takarmányt elvittek, eldugdostak, elástak, illetve felgyujtottak, vagy a vízbe dobtak.[8]

Ily körülmények között a sereg Fehérvár alá érve, már annyira szükölködött takarmányban és élelmiszerekben, hogy még a császárnak magának sem volt néha kenyere.[9] Ennek nemsokára az lett a következménye, hogy az emberek és lovak mind sűrűbben megbetegedni, illetve elhullani kezdtek. Miután a helyzet napról-napra válságosabb lett, Henriknek a visszavonulást kellett elhatároznia, amelyet a móri horpadás irányában kezdett meg.[10]

Kézai ugyan azt mondja, hogy Henrik öt hónapig ostromolta Fehérvárt, de ez teljesen kizárt dolog.[11]

Visszavonulás közben a németek első nagyobb stációja Bodajk volt, ahol a sereg táborba szállt. Amint a magyarok észrevették, hogy az ellenség az ország fővárosa alól északnyugat felé elvonul, azonnal ők is utána iramodtak, de nem tömött sorokban azzal a kifejezett szándékkal, hogy a németeket csatára kényszerítsék, hanem csak kis csapatokban még sűrübben körülrajzották azt, úgy hogy ezidőtől kezdve nyílaik úgyszólván szünet nélkül, éjjel-nappal hullottak az akár mozgásban, akár nyugvásban levő ellenséges csoportokra. A Bécsi Képes Krónika szavaival élve „a magyarok és besenyők minden éjjel erősen háborgatták a németeket, mérges nyílaikkal öldökölvén őket és sátraik közé hurkokat hányván. Akik pedig valami szolgálatban kint jártak, azokat mind összefogdosták és elhurcolták. A németek a nyílak záporától való félelmükben, amelyek őket elborították és elemészték, maguknak gödröket ástak s azokat fölülről pajzsaikkal befödték, úgy hogy az elevenek együtt hevertek a sirokban a halottakkal“.[12]

Hogy a további visszavonulás könnyebbé váljék, a német katonák a Vértes alján – nem tudni önként vagy parancsszóra – vértjeiket illetve pajzsaikat elhányták s innen származik állítólag az említett hegy neve is, melyet előbb Bodóhátnak hívtak.[13]

Bodajktól kezdve a visszavonulás már valóságos futássá változott át, amelyet egyfolytában a 34 km-nyire fekvő Bársonyos hegyig (a mai Bársonyos fölött emelkedő magaslat) hajtott végre a német sereg. Itt valamiképen sikerült újból élelmiszerekhez jutni, mert Kézai szerint „azon a helyen a császár ételt és italt nagybőven szolgáltatott ki embereinek, amelytől legnagyobb részük megmámorosodék“.

Azt is állítja Kézai és a Bécsi Képes Krónika is, hogy Henrik ebben a válságos helyzetben békét kért Endrétől, amit ez el is fogadott volna s állítólag e békekötés egyik feltétele szerint ő maga adott volna élelmet a német seregnek.[14]

Ez állítólagos megegyezés dacára Kézai előadása szerint még hajnali szürkület előtt tovább folyt a hajsza, mert a németek „jóllehet sokan betegen, bágyadtan, zsöllyeszékeken, bársonyvánkosokon heverve vitették magukat, odahagyva zsöllyeszékeiket és bársonyvánkosaikat, lóra kapva napkeltekor már Örs (a mai Mező-Örs) falu alá érkezének“. Itt újabb csapás várt rájuk, mert ugyancsak Kézai szerint „amint az örsi várnagy, aki a kapuban vala, észrevette, hogy fegyveres nép – vagyis azok a betegek, akik zsöllyeszékeiket és bársonyvánkosaikat a Bársonyos hegyen hátrahagyva lóháton jöttek, majd szekerekre kapva az országútról letérve vad járhatatlan ingoványokon vonul keresztül, – embereivel fegyvert ragada. Ekkor, amint a csatlósok a várnagy csapatát megpillantották, otthagyva a kocsikat s a kocsikon uraikat, tőlük telhetőleg gyorsan elfutottak. Erre a parasztok rajtuk ütvén, a kocsikat hatalmukba kerítették, a kocsikon levő urakat leöldösték s testeiket a vízbe hajigálták… Ezért ebben a gázlóban, amidőn a víz kiszárad, mai napig is lópatkókat, kardokat s több efféléket szoktak találni. A hegyet pedig állítólag az így otthagyott bársony vánkosokról nevezte a föld népe Bársonyosnak.[15]

Ezek szerint a móri szorosból való kibontakozás után várt a német seregre a legnagyobb megpróbáltatás. Ekkor már a magyarok elül-hátul-oldalt, vagyis minden irányból felbukkanva, kellemetlenkedtek, mi mellett a győri síkságon már az összes folyókat, minden átjárót, minden gázlót megszállva tartottak. Henrik ugyan a móri szorosból való kibontakozás után már csak azért is lényeges megkönnyebbülést remélt serege számára, mert az hitte, hogy a Győr tájékán feltételezett, a magyar krónikák adatai szerint oda tényleg be is érkezett és az élelmiszerszállító hajókkal horgonyt vetett Gebhard segítségére lesz és élelemmel is ellátja megviselt, fáradt és alaposan leapadt seregét, de ebben is csalatkoznia kellett. Krónikáink szerint ugyanis Gebhardnak ama levele, amelyben az a császárral tudatván, hogy dunamenti feladatát elvégezve, további magartartására nézve utasításokat kér, a magyar portyázó hadak egyikének kezébe került s arra Henrik nevében a magyar hadak parancsnoksága válaszolt a Bécsi Képes Krónika szerint a következőképen: „Vedd tudomásul kedves Gebhard püspök, hogy birodalmunk nagy és fontos dolgai bennünket Magyarországból Németországba visszatérni kényszerítenek; ellenségeink ugyanis birodalmunkat elfoglalták. Azért a hajók elpusztítása után siess te is, amily gyorsan csak teheted, elibénk Regensburgba, mert neked sem tanácsos tovább Magyarországon maradni“. És a léprement Gebhard eleget is tett a császár apokrif parancsának, mert az említett krónika folytatólagos szövege szerint „Gebhard püspök ezt hallva, sietve futott Németországba. Sőt még Welfről és Bretiszlávról sem feledkezett meg Gebhard; azokkal is közölte a császár üzenetét s így ők is sietve elhagyták Magyarország területét.[16] A császár pedig – folytatja a Bécsi Képes Krónika – a hajóktól várt megmentés reményétől elesvén, halálos szorultságba jutott, miután egész seregét a lovakkal és teherhordó állatokkal együtt a nyomorúságos éhhalál fenyegette. Ezért amennyire csak lehetett, siettette a visszavonulást és serege a nagy nehézségek dacára vitézül küzdve az ellenség és a terep okozta nehézségek ellen, nagynehezen mégis eljutott Győrig. Itt várt rá az utolsó kemény próba. A Rábcza folyó mentén ugyanis, mint már az előző harcleírásokból tudjuk, kiterjedt erődítések, gyepűk voltak. Ezek az erődítések a kiválóan fontos Abdánál várszerű jelleget öltöttek, csak az volt a baj, hogy nem délkelet, hanem északnyugat felől jövő ellenség ellen készültek. No de sebaj!ennyire megviselt ellenséggel szemben, ha nem is teljesen, de legalább bizonyos mértékben így is megfeleltek ezek az erődítések a kívánt célnak. Abdánál a Rábczán az akkori szokás szerint fából épített hid vezetett át, melyet a balparton épített hatalmas hidfő védelmezett. A hidtól kétoldalt a part hosszában földből és cölöpzetből készült sáncozat húzódott. Ezeket a védő műveket mire a német sereg odaért, elegendő számú magyar csapatok szállották meg.

A Győr mellől elindult német sereg három részre tagozva közeledett a Rábcza felé. Az elővéd válogatott burgundi, szász és lengyel fegyveresekből állott; azután következett a sereg zöme Henrik parancsnoksága alatt s végül az utóvéd azzal a feladattal, hogy az üldöző magyarokat távoltartsa.

Az elővéd, nem törődve a nyílzáporral, a hidon, amelyet a magyarok fölégetni elmulasztottak, haláltmegvető elszántsággal átrohanva, azonnal kézitusára kelt az útját álló magyar csapattal. Heves harc és nagy veszteség után végre a németek szétverték a magyarokat, miáltal a zöm számára is lehetővé vált az átkelés. De nem minden baj és veszedelem nélkül, mert az utóvédnek annak érdekében elég kemény harcot kellett vívnia az üldözőkkel. Henrik ezt látva, és attól tartva, hogy az utóvéddel együtt az ellenség is a balpartra nyomul, fölgyujtotta a hidat, még mielőtt azon az utóvéd átkelt volna, minek folytán ez menthetetlenül a magyarok kezébe került. Az ennek révén keletkezett áldozat bár nagy, de azért nem volt hiábavaló. A túlsó parton rekedt magyarok nem folytathatták az üldözést, s így Henrik a fősereg romjaival most már nagyban véve háborítlanul folytathatta útját Hainburg felé, ahova október 25-ike táján érkezett meg, november 12.-én pedig már Regensburgban találjuk a császárt, ahol végre kipihenhette a rettenetes fáradalmakkal és nélkülözésekkel járó sikertelen magyar hadjárat fáradalmait.[17]

A magyarok a határon túl már egyáltalában nem üldözték a németeket és Endre most is nemcsak hajlandó volt, hanem kereste is az alkalmat a békekötésre. Mindenekelőtt fegyverszünetet kötött Adalbert osztrák őrgróffal, akit egyuttal felkért, hogy Henriknél a béke ügyében közbenjárjon. Adalbert örömest megragadta az alkalmat a kiegyezésre, mert neki méltán attól kellett tartania, hogy a német sereg elvonulása után a magyarok az ő grófságát fogják elárasztani. Épígy felkérte Endre IX. Leo pápát is a közvetítő szerepre, akinek, illetve Hugo clunyi apát, a pápa követének rábeszélésére Endre még abba is beleegyezett, hogy a béke fejében évi adót fizet a német császárnak, de mindez nem használt; Henrik hajthatatlan maradt s így a békéből most sem lett semmi.

[1] Herimannus Contr. id. m. 130.

[2] Vita Bennonis Episcopi Osnabrugensis 63.: „Denique expeditione imperiali contra Hunnorum impetus totius regni viribus congregata, qua Henricus fortissimus imperator eorum superbiam subjugare et fidei christianae innectere statuit“.

[3] Annales Altahenses majores az 1051. évhez. – Aventinus, Annales Boiorum, 510–511. – Herimannus Contract, az 1051. évhez.

[4] Annales Altahenses majores az 1051. évhez: „Ad Ungros expeditio facta incommoda ac satis laboriosa. Totum namque aestivum tempus, pluviis abundans, immanes fecit prorumpere aquas". – Annales Laubienses az 1051. évhez: „Annus totus pluvialis".

[5] Herimannus Contr. az 1051. évhez: „…longo propter fluviorum illuvionem circuitu per Carentani fines transiens“. Épígy Aventinus, Annales Boiorum 511: „…per Charionum fines transiens“.

[6] Dr. I. G. Meyndt, Beiträge zur Geschichte der älteren Beziehunggen zwischen Deutschland und Ungarn című, bő forrástanulmányokon alapuló műve szerint a császár hadoszlopa Hainburgból Wienerneustadton, a Semmeringen, a Mütz, majd a Mura völgyén át a mai Radkersburgig nyomult előre s onnan a Pettau és Szombathely (Poetovio és Sabaria) között vezető régi római úton tört be a Kerka és Zala forrásai mellett az országba.

[7] „Cum… iter illo ingrediendi interclusum fuisset, habito consilio longam circuitionem peregit et absque navibus et plaustris solo equestri itinere regionem intravit. Nee mora, ad quaecunque loca accesit, igne ferro exceptis ecclesiis vastavit“.

[8] Bécsi Képes Krónika 51.:„ A következő évben (1051-ben) a császár nagy sereggel nyomula a Zala és Zelicze patakok mellett Magyarországba… meghallván ezt András király és Béla herceg, a gabonakazalokat és szénaboglyákat mind fölégették s azon vidékről, melyen a császár átvonulandó volt, a lakosokat minden barmaikkal messze elszállíták. Amint a császár a fölégetett tájakra jutott, sem katonáinak, sem lovainak élelmet nem talált és mivel nem tudta, hogy hajói hol vannak, azoktól sem kaphatott semmi segítséget“.

[9] „Az ellenség ily nagy és vitéz sokasággal megütközni nem mervén, kétségbeesve megfutamodott s a német hadsereg nagy lelkesedése és diadala által lesujtva, az egész terület élelmiszereit részint vermekbe rejtette, részint tűzbe dobta vagy folyókba szórta, részint pedig futás közben magával hurcolta. Ennek folytán az egész seregben rendkívül és legrettenetesebb éhszükség tört ki. Ekkor a hildesheimi püspöknek és kíséretének életét Benno úr mentette meg a kegyetlen haláltól, aki fáradhatlan tevékenysége és bámulatos kutatási ügyessége által ezeknek mindig megtudta szerezni a mindennapi kenyeret, amelyből magának a császárnak is igen kevés, vagy egyáltalában semmi sem jutott“. (Vita Bennonis Episcopi Osnabrugensis 63.)

[10] „Rex iterum ad comprimendam Andreae… Pannonias ingreditur; sed latitantibus undique incolis terrae, et victul necessariis vel reconditis vel contaminatis, militem ibi sustentare non valens, cunctis tamen vastatis revertitur“. (Ottonis Frisingensis, Chronicon Liber VI.)

[11] „Imperator descendens usque Bodoct V. mensibus Albam obsedit civitatem“. (Kézai, Lib. II. c. 3.)

[12] Bécsi Képes Krónika 51.

[13] Dux Arpad dedit Eleudu-nec, patri Zobolsu, silvam magnam, quae nunc Vertus vocatur propter clypeos Teothonicorum inibi dimissos". (Anonymus L. fej.) – Bécsi Képes krónika 50. fej.: „Transiens autem silvas, appropinquavit montibus Bodobath omnium victualim penuria laborans… Ex hoc autem eventu locus ille unde Teutonici tam turpiter dedecorati adjectis clypeis fugerunt, usque hodie Werteshegie nuncupatur“.

[14] Kézai 69. – Bécsi Képes Krónika 50.: „Igy aztán létrejött a béke, melyre a császár meg is esküdött. Endre király a magyar királyok szokott bőkezüségével 50 nagytestű vizát, kétezer oldal szalonnát, 1000 hatalmas ökröt, annyi kenyeret, amennyit csak elbírtak, töméntelen sok birkát és bort bőviben küldött a császárnak. Sok német bele is halt a mértéktelen evésbe-ivásba“.

[15] Kézai 70. old.

[16] Herimannus Contract. az 1051. évhez.

[17] Kézai, II. 3. – Thuróczy, II. 43. – Herimannus Contract, az 1051. évhez. – Mexndt id. m. 46. – Giesebrecht id. m. 480. – Hormayrs Taschenbuch. 1830. 361.