Bármennyire óhajtotta is Endre a német császárral való békés megegyezést, azért nem valószínű, hogy a Herimannus által említett feltételeket ő maga önként ajánlotta volna fel, mert hiszen azok elfogadása esetén Endre s vele együtt országa is ugyanolyan függő viszonyba került volna, mint akárcsak Péter idején, minek következtében az új király is csakhamar olyan hatalmas ellenzékkel találta volna magát szemben, mint a minő az volt, amely Pétert letaszította a trónról őt magát pedig arra felemelni igyekezett. Nagyon valószínű tehát, hogy a Herimannus említette feltételek inkább Henrik császár, mint Endre álláspontját tükröztetik vissza a békekötés kérdésében, amely ép azért nem jöhetett létre, mivel Endre ily messzemenő ígéreteket és engedményeket tenni nem volt hajlandó. Hiszen ha Endre az összeesküvésben résztvetteket tényleg mind ki akarta volna szolgáltatni, akkor majdnem az egész magyarságnak át kellett volna vándorolnia Henrikhez, hogy ott az általa kiszabandó, minden valószínűség szerint könyörtelen büntetést elszenvedje.[1] Az az egy bizonyos, hogy Endrének és az országnak igen nagy érdekében állott, hogy legalább egyidőre, amíg a belső rend annyira amennyire helyreáll, Henrik ne támadjon rá s azért érdemes volt esetleg igen nagy áldozatokat is hozni. Hogy a sors kegye által elkábított és hiúságában megsértett Henrik még az ismételten felajánlott legmesszebbmenő igéretekkel sem érte be, dacára annak, hogy hamarosan a Magyarországnak és új királyának szánt büntető expediciót másnemű elfoglaltsága és bonyodalmai miatt végre nem hajthatta, az – mint utóbb látni fogjuk – végeredményben a magyarok javára vált, miután az ország függetlensége a beígért messzemenő áldozatok nélkül is valóra vált. Mindezeknél fogva Endrének külpolitikai álláspontját is a legmesszebbmenőleg helyeselnünk kell. Komoly békés hajlamának és valóban meggondolt magatartásának egyébként a gyakori békekövetküldésen kívül legjobb bizonyítéka az, hogy az alatt az idő alatt, amig Henriknek minden ereje Olaszországban és a messze nyugaton teljesen le volt kötve, Endrének eszébe se jutott, hogy a kedvező alkalmat felhasználja Németország háborgatására. Az első határincidenst is nem ő, sem népe, hanem Henriknek egyik békeapostola és rokona provokálta.

Nagyon helyesen cselekedett Endre, amidőn a Németországgal való elkerülhetetlen harcra tőle telhetőleg elkészülni igyekezett. Hogy ennek érdekében a katonai kérdésekben nálánál járatosabb Bélát behívta országába, ez nemcsak szép jellemvonásra, hanem a helyzet és az állapotok igen helyes megítélésére is vall.[2] Az a körülmény, hogy az ezúton várható előnyök fejében öccsét az ország harmadának odaajándékozása által nemcsak fejedelmi, hanem azon jóval túlmenő és a jövőben felette sok kellemetlenséget okozó beneficiumokban részesítette, az inkább emberi és testvéri jó szívének, mint gyöngeségének tudható be; legalább ez tükröződik vissza Endrének Bélához intézett levelének alábbi soraiból, amelyek amellett is tanuskodnak, hogy Endre mindent önként ajánlott fel testvérének, aki ennek folytán nem a talán telhetetlenségében általa támasztott követelések révén jutott az általa élvezett jogok és kiváltságok birtokába. Endre azzal a felhívással kezdte Bélához intézett levelét, hogy osztozzék vele, ki társa volt a bajban, nélkülözésben, most az örömökben, jóban is. „Nincs más örökösöm, nincs más testvérem – mondá tovább levelében – mint te. Te leszel örökösöm, te leszel utódom a királyságban“.

Hogy Henrik a Magyarországgal való leszámolást nem tartotta valami könnyű dolognak, az abból is kitűnik, hogy annak előkészítése érdekében, mindenek előtt a sok erő, anyag- és időpazarlással járó hainburgi erődítési munkálatok elvégzését tartotta szükségesnek. Ez a hatalmas vár volt hivatva arra, hogy a következő évi nagy hadjáratnak kiinduló pontja, hadászati alapja legyen. Ennek fontosságát tudták, érezték a magyarok is, azért tettek oly nagy erőfeszítéseket a folyamatban levő erődítési munkálatok lehetetlenné tétele érdekében, azonban sikertelenül. E sikertelenségen annál inkább csodálkozhatunk, mert a magyarok a támadást elvileg felette célszerű módon – éjjeli rajtaütés, teljes körülkerítés, kiadó nyílharc, felgyújtási kísérlet stb. – és eléggé kitartóan intézték. Lehet, hogy az erődítési munkálatokat igen nagyszámú elszánt és ügyesen vezetett katonaság védte; az sincs kizárva, hogy ennek a haderőnek a megerődített tábora, mire a magyarok odaértek, már olyan erős és ellenállóképes volt, hogy az az ellenség minden erőlködésével szemben is dacolni tudott.

A krónikaíró barátok ezt az eredményt természetesen megint emberfeletti lények közreműködésében keresik, amihez Marczali a következő találó megjegyzést fűzi: „Megjelenik újra az az égi jel, mely egykor Lobbesnél biztosította az ostromlókat az istenség oltalmáról: gyönyörű szép gerlice röpült körül csataközben a bástyákon.[3] A tűz sem fog a falakon, úgymint száz évvel előbb Cambrayban, megtagadta a szolgálatot. Látjuk, mihelyt a magyar háborúk újra megkezdődnek, feltámadnak a német írókban azok a legendai vonások, melyek kortörténeti tekintetben igen becsesek, de éppen nem emelik az előadott tények pontosságának hitelét“.[4]

A hainburgi erősség elsősorban arra volt hivatva, hogy a dunai hajóhad számára biztos támaszpontul és védett kikötőül szolgáljon. Maga az erősség nem volt egyéb, mint a város körül vont elég mély és széles árok, amely elé az abból nyert földet mellvédszerűen hányták fel. Ez utóbbit cölöpzet tartotta össze. A falakon s mellvédeken fából készített őrtornyok voltak. Az erősség belső részei és a lakóházak mind fából készültek; ezért volt az egész tábor illetőleg a vár annyira tűzveszélyes.

[1] Fessler–Klein id. m. 156.: „Doch es ist kaum glaublich, dass Andreas dasselbe gethan habe, weshalb Peter den Thron verlor, auch erzählt es nur der einzige Hermannus Augiens, oder Contract.“

[2] Igen helyesen jegyzi meg Kiss Lajos többször idézett munkájában, hogy: „Bélában, kinek ekkor két serdülő fia volt, a jövő reményét látta a nemzet. A hősies, lovagias hercegben a szilaj magyarság ideálját találta föl. Az Árpád-dinasztia hatalma, jövője biztosítva lett. Endre, a mély belátású államférfi és okos diplomata kezet fogott a hőssel s e két kiváló egyéniség szövetkezése mentette meg ezidőben az ország függetlenségét.“ Sőt hozzátehetjük talán magát az országot is!

[3] „Caeleste etiam signum ibi non defuit, scilicet proeliantibus illis turtur mirae pulchritudinis muros cicumvolitavit“. (Annales Altahenses majores az 1050. évhez.) – Ép oly misztikusak az említett évkönyvek következő sorai is: „Et cum in aliquo tabernaculo colligerentur plus quam ducentae sagittae, nulli tamen hominum est vulnus inflixum… Nam confestim ut conflixerunt, ipsi admodum pauci immanem exercitum vicerunt, fugaverunt… Nam cum paucissimi diem dominicum cum feria secunda et tertia tanti exercitus sustinuissent impetum, nullum ex suis exepto uno cecidisse, laudabant Deum; ipsi vero tantam multitudinem hostium prostravere, unde redeuntes socii ad asoprtandum sex naves comleverunt“. Ennél sokkal nagyobbakat a mi Hári Jánosunk sem mondhatott volna!

[4] Szilágyi–Marczali id. m. II. 51.