Az ország belrendjének helyreállta után Endre legelső és legsürgősebb feladatának tekintette, hogy a német császárral minél elsőbb békés viszonyt teremtsen; ezért őt Péter trónfosztása és halála miatt minden módon kiengesztelni igyekezett. Ezért német kútfők szerint Endre követek útján bocsánatot kért Henriktől a történtekért; egyszersmind kijelentette, hogy ő nem áhítozott a trónra, hanem a magyarok kényszerítették annak elfoglalására; azt is kijelentette Endre, hogy ő a Péter ellen elkövetett merényletben ártatlan s hogy az összeesküvőket részint már lefejeztette, a többieket pedig hajlandó a császár bosszújának kiszolgáltatni. Végül ezenfelül állítólag hódolást, évi adót és alázatos készséget igért a császárnak, ha az országát megtartani engedi.[1]

De a felbőszült császár még ezzel sem érte be, hanem mindenáron fegyveres bosszút akart állni a pártütő magyarokon, olyat, hogy elmenjen a kedvük hasonló felkelések szításától. Annyiból rosszkor jött neki a magyar bonyodalom híre, mivel ép akkor hatalmas serege már útban volt Olaszország felé, hogy a pápai szék betöltése körül felmerült viszályt karhatalommal elintézze s hogy a kedvező alkalmat felhasználva, magát Rómában császárrá is koronáztassa. A pápai viszály abból keletkezett, hogy IX. Benedek, aki fiatal kora folytán csakis Henrik támogatása mellett ülhetett be a pápai székbe, nősülés céljából önként lemondott pápai tisztségéről. A rómaiak erre III. Szilvesztert választották meg, amibe azonban Benedek nem akart belenyugodni és minden befolyását érvényesítette, hogy Szilveszterrel szemben VI. Gergelyt válasszák meg, aki 1000 ezüst fonton vásárolta meg Benedektől ehhez való jogát. Igy tehát most már egyidőben három megválasztott pápa is volt. Henrik a helyszínen megjelenvén, Sutriban zsinatot tartott és mind a hármat megfosztotta méltóságától. „Miután pedig nemcsak a fő, hanem a tagok is betegek voltak és ebben a nagy egyházban alig volt valaki, aki ne lett volna tudatlan, szimoniákus vagy konkubinátusban élő, a zsinat kényszerüségből Suidger bambergi püspököt választotta meg, dacára annak, hogy a kánonok megtiltották, hogy olyan emeltessék a római pápaságra, aki nem abban az egyházban szenteltetett diaconussá, vagy presbyterré.[2] Az új pápa, aki mint ilyen, II. Kelemen név alatt foglalta el székét, 1046. december 25-én császárrá koronázta Henriket, aki ennek révén mint római patricius megszerezte magának a jogot, hogy ezentúl ő nevezze ki a római pápát.

Amidőn 1047. május havában Henrik Olaszországból visszatért, Endre, aki ekkor már meg volt koronázva, s így most már mint az ország felkent királya léphetett fel a külföddel szemben is, újból érintkezésbe lépett Henrikkel, de ezúttal is eredménytelenül, mert a császár mindenáron haddal akart rátámadni Magyarországra.

Egy szerencsés véletlen azonban most is elhárította, legalább egy időre az országot fenyegető veszedelmet. A magyarországi háború előkészítése közben kapta ugyanis Henrik a meglepő hírt, hogy birodalmának nyugati része lángban áll. Gottfried, a harcias lotharingiai herceg ugyanis Balduin flandriai, Hermann monsi és Dietrich hollandiai grófok szövetségében fellázadt a császár ellen. Súlyosbította a helyzetet, hogy a francia király és a burgundi főurak titkos szövetségesei voltak Gottfriednak, ugyanakkor pedig Olaszországban a tusciai grófok is fegyert fogtak Henrik ellen és az sem volt titok, hogy Kázmér lengyel herceg csak úgy lesi az alkalmat Szilézia elfoglalására.

Ily körülmények között Henrik újból kénytelen volt magyarországi hadjáratát elhalasztani, hogy összes erejével nyugat felé fordulhasson. Itt a küzdelem harmadfél évig tartott és csak a legnagyobb erőfeszítés árán sikerült Henriknek Gottfriedet és szövetséges társait meghódolásra bírni.

Henriknek ez a hosszantartó komoly elfoglaltsága nagy előnyt és szerencsét jelentett Endrére nézve, akinek ezáltal alkalma nyílt nemcsak arra, hogy a rendet az országban még jobban helyreállítsa és a keresztény vallást minél jobban megszilárdítsa, hanem hogy ő maga is készüljön a németekkel való kikerülhetetlennek látszó nagy összecsapásra. E célból az ország harcképességének emelése érdekében a vármegyei és várispáni rendszert még jobban kifejlesztette, a nyugati határ erődítéseit pedig még ellentállóbbakká tette. Ezenkívül még egy szerencsés gondolata támadt: behívta testvérét, a hadvezetésben jártas, harcedzett és hőslelkű Bélát Lengyelországból, akinek, miután az 1048-ban a meghívásnak nejével és két gyermekével eleget tett, vezéri címen az ország északi és északkeleti részein fekvő egyharmadát átadta s miután neki csak leánya volt, Bélát örökösévé is megtette. Béla hadügyi dolgokban bátyjának elsőrendű segítőtársa, a nemsokára bekövetkezett háborúban pedig a hadviselés vezető lelke lett.

A háború nem is sokáig váratott magára, amely azonban egyelőre csak határszéli villongásokban nyilvánult meg. A német császár nagybátyja, Gebhard regensburgi püspök 1050-ben az osztrák határgrófságban tartózkodván, harcvágya által elragadtatva, minden ok nélkül betört az ország határszéli részébe és azt tűzzel-vassal elpusztítván, sietve tért vissza az ott szerzett búsás zsákmánnyal. A magyarok nem késtek a kölcsön visszaadásával, mert nemsokára Gebhard eltávozása után berontottak az Aba által 1043-ban Henriknek átengedett s utóbbi által Neumark[3] elnevezés alatt új határgrófsággá emelt területre, azt fővárosával, Hainburggal együtt feldúlták s annak templomát is szétrombolták.

Erre Henrik még jobban megharagudott s a július hóban Nürnbergben megtartott birodalmi gyűlésen nagy lelkesedéssel mondatta ki a Magyarország elleni hadjárat megindítását. Ennek előkészítése és megalapozása céljából mindenekelőtt Hainburg határerősség felépítése, illetve erős határvárrá leendő kiépítése határoztatott el, mely feladattal Henrik Konrád bajor herceget, Adalbert osztrák őrgrófot és Gebhard regensburgi püspököt bízta meg. Nevezettek szeptember elején nagyszámú katonasággal és mesteremberekkel a helyszínre érvén, ott megerődített táborba szálltak s azután hozzáfogtak az erődítési munkálatokhoz.

A magyarok nem jó szívvel nézték Hainburg megerődítését s mindenáron azon voltak, hogy a rájuk nézve veszélyes erősség felépítését megakadályozzák. Ezért szeptember 22-én éjjel váratlanul megtámadták a németeket. Iszonyú nyílzáport zúdítottak a minden oldalról körülfogott táborra, úgy, hogy a németek másnap csak egyetlen sátor körül 200 nyílvesszőt olvastak meg. Ennek dacára a támadás sikertelen maradt, nemkülönben azok a rohamok is, amelyeket a magyarok az ezt követő hét napon át intéztek. Végre a nyolcadik napon a németek minden erejüket összeszedve, kitörtek a táborból s az ostromlók közül sokakat levágván, a többieket elűzték.

Ezután akadály nélkül folytak az erődítési munkálatok, amelyeknek befejeztével a vezérek, a vár védelmére megfelelő bajor és osztrák őrsereget visszahagyván, a többi csapatokkal visszatértek hazájukba.

Csak erre vártak a magyarok, akik nemsokára újból megjelentek a vár előtt s azt bekerítvén, több napig ostromolták. A rohamok azonban ekkor is sikertelenek maradtak, minek folytán a vár faépületeinek nyilaik által röpített tüzes üszkökkel való felgyújtását határozták el. De ez se ment valami könnyen, míg végre egy szeles napon a vár külső része tényleg tüzet fogott, mely az erős szél által hajtva, rohamosan terjedt a vár ama része felé, amelyben valószínűleg az élelmi szerek voltak elraktározva. Ennek folytán most már az őrség minden figyelme az oltás felé irányult, amit a magyarok egy újabb roham indítására használtak fel s bezúzván a kaput, be is hatoltak a várba. Ekkor azonban hirtelen megfordult a szél s a lángot a féltett hely felől a már leégett területrész felé fordította, ahol a tűz csakhamar elaludt. Erre a németek kétségbeesett erőfeszítéssel a magyarokra rohantak, azokat heves küzdelem után kiszorították, majd a vár alól is jó messzire elűzték.[4]

Ezzel az ezévi hadjárat befejezést nyert.

[1] Herimannus Contractus az 1047. évhez.

[2] Bonithonis ad Amicum, Lib. V.

[3] Ez a Neumark, vagyis a Lajtha és Kahlenberg közti terület 1058-ban az osztrák őrgrófsághoz csatoltatott.

[4] Annales Altahenses az 1050. évhez. – Herimannus Contr. az 1050. évhez. – Giesebrecht, Geschichte der deutschen Kaiserzeit II. 477. – Továbbá Kiss Lajos és Szilágyi–Marczali már többször idézett munkái.