Péter nagyon tévedett, amidőn azt hitte, hogy a Henrik jelenlétében tartott pünkösdi hódoló ünnepéllyel uralmát megerősíti. Ellenkezőleg a független gondolkozású, önérzetes magyarokat szégyen és harag fogta el arra a gondolatra, hogy Péter az ország függetlenségét feláldozta. Az ekként gondolkozók száma napról-napra növekedvén, csakhamar egy egész nagy ellenzéki párt keletkezett az országban, amelynek élén Visk-en kívül, akinek főrésze volt Péter 1041. évi megbuktatásában is, Bua és Bukna, Gyula erdélyi vezér fiai állottak, akit tudvalevőleg Szent István legyőzvén, élete fogytáig börtönben tartott. Egy éven belül már az ország többsége ennek a pártnak az oldalán volt, amely azt tűzte ki céljáúl, hogy Pétert megbuktatva, az idegen földön tartózkodó Árpád hercegek legidősebbjét, Endrét emelje a királyi trónra, aki az etelközi szerződés értelmében annak amúgyis jogos örököse volt s akivel ez a párt már régebben összeköttetésben állott. De mint Aba idejében, most is találkozott áruló; Budo és Devecser mindent elmondott Péternek, aki Visket, Buát és Buknát felakasztatta, az összeesküvők közül többeket megvakíttatott, másokat pedig börtönbe záratott s így megint zsarnokság útján akarta ingadozó uralmát megszilárdítani. De ezzel ép az ellenkezőt érte el. Végső elkeseredésében a nemzeti párt 1046-ban Csanádon tanácskozásra gyült össze, amelynek eredménye gyanánt Pétert, mint bitorlót és mint az állami függetlenség árulóját trónvesztettnek nyilvánította és reá és a keresztény vallásra a halálos ítéletet kimondván, a bujdosó Árpád hercegek behívását határozta el.[1] E tanácskozások folyamán kitűnt, hogy ennek a nagy ellenzéki nemzeti pártnak két árnyalata van. A mérsékeltek tisztán csak Péter megbuktatására és Endre trónraemelésére törekedtek, míg a túlzók ezenkívül még a keresztény hit eltörlését és a régi vallás visszaállítását is követelték. Ez utóbbiak élén valami Vatha nevű főúr állott, aki pogány módra megnyírva fejét, hajából csak három csimbókot hagyott meg.[2] Vatha a táltosok és papnők intézményét új életre keltve, a fehér lovak áldozását is újból divatba hozta.

Az Árpád-hercegek ez időtájt külföldön tartózkodtak s közülük Endre 1043-ban mint tudjuk, a cseh herceg, illetve Henrik császár jóvoltából egyideig, amig Aba ki nem űzte, a kis Magyar Alföldnek a Duna balpartján levő részét már kormányozta is. Csehországból 1044-ben Lengyelországba kerülve, a három fivér egyike, Béla, vitézségének jutalma gyanánt Rikheza hercegnő kezét nyerte el. A másik két testvér Endre és Levente ekkor a kúnokhoz ment, ahol majd hogy meg nem ölték őket. Innen Kievbe vették útjokat, ahol Endre nőül vette Jaroszláv orosz nagyherceg leányát, Anasztáziát. Itt, Oroszországban érte őket a csanádi gyűlés felszólítása az országba való visszatérésre, amelynek eleget tevén tekintélyes számú orosz és besenyő zsoldos sereg kíséretében, erdőn, hegyen át menetelve, Aba király Ujvárába érkeztek, hol nagyobbára a túlzók táborába tartozó rengeteg néptömeg várta őket. Azok vezére, Vatha, kijelentette a hercegek előtt, hogy csak oly feltétel alatt segítik őket Péter ellen, ha beleegyeznek, hogy a püspököket a papsággal együtt leöljék, a templomokat szétrombolják, a dézsmaszedőket felkoncolják, az ősi pogány hitet visszaállítsák, az adókat végképen eltöröljék. Ezek után pedig Péter emlékezete németeivel és olaszaival együtt, vesszen el mindörökre.[3]

Levente mindjárt magáévá tette ezeket a föltételeket s így Endre sem mert ellentmondani, mert különben bizonyára nyomban öccsét kiáltották volna ki királlyá. Igy történt aztán, hogy a nagyarányú gyilkolás és rombolás műve ezután már Endre nevében folyt tovább.

Péter a Duna balpartján, a Nyitra és Garam között tartózkodott, amidőn hírét vette, hogy Endre és Levente már az országban vannak s így Zsitvatőnél sietve átkelt a Dunán, hogy Fehérvárra jusson. De ekkor már a Dunántúl is elpártolt tőle, sőt Fehérvár is a felkelőkhöz csatlakozott s becsukván a kapukat, nem engedte be Pétert. Endre és Levente ekkor már Pestre érkeztek, amelynek határában szintén kegyetlen pusztításokat és vérengzéseket vittek véghez. Ez alkalommal vesztette életét több más társával együtt Gellért püspök is, kinek szekerét feldöntötték, őt magát pedig az akkori Kelenhegyről, mely utóbb róla Gellért-hegynek neveztetett el, letaszították, majd a még élő püspöknek mellét lándzsával átszúrják, fejét pedig kövekkel zúzzák össze. Ez körülbelül szeptember 20-ika körül történt.

Ilyen körülmények között Péter kíséretével visszafordult, Mosony felé igyekezett, hogy mihamarabb elhagyhassa az országot. Ámde a fellázadt tömeg itt is útját állotta s testőrségét az utolsó emberig felkoncolván, őt magát megvakították, Fehérvárra vitték, ahol nemsokára sebeibe belehalt.

Endre, amennyire lehetett, igyekezett a vérengzést és rombolást mérsékelni, de a fölszabadult fúriákat ő is csak nagy nehezen tudta megfékezni. Végre a nép kitombolta magát s aztán, már úgyis késő őszre járván az idő, kiki hazatért. Épigy megelégelte úgylátszik Vatha is a sok ölést, gyilkolást, mert a pesti vérengzés után ő is letűnik az események színpadáról. Endre Fehérvárra ment, hogy az iszonyú vérontás árán szerzett trónt elfoglalja, maga köré már nem a túlzók, hanem a mérsékeltek pártját egybegyűjtvén. Erre a pártra támaszkodva, sőt még ennek álláspontját is megváltoztatva, határozta el az új király, hogy országában nem a pogány felfogást és uralmat, hanem Szent István országát s a keresztény magyar egyházat állítja helyre. Nagyon megkönnyítette Endre eme elhatározását, hogy a pogány felfogás mellett törhetetlenül kitartó Levente 1046. végén, vagy talán a következő év elején meghalt. Minden kétségen felül áll, hogy Endrét fenti elhatározása és annak következetes végrehajtása hazánk legnagyobb fejedelmeinek sorába emeli.[4]

[1] Bécsi Képes Krónika 46.

[2] Lásd a 32. számú jegyzetet az I. rész 8. oldalán.

[3] Bécsi Képes Krónika 46–47.

[4] Bécsi Képes Krónika 46–48. – Kézai 67–68. – Pozsonyi Krónika (Chronicon Posoniense:), I. 55. – Vita S. Gerhardt, 17–20. – Annales Altahenses majores az 1046. évhez. – Kiss Lajos id. m. 53. – Szilágyi–Marczali id. m. II. 29–42. – Pauler id. m. I. 116–121.