A magyar nemzet Péter elűzése és Abának trónraemelése által cseberből vederbe esett. Akárcsak Péter, Aba sem volt az az egyéniség, aki az ország és a nemzet tátongó nyilt sebeit behegesztette volna, hanem ellenkezőleg amellett, hogy a meglevőket még jobban feltépte, még újakat is ejtett nemcsak a bűnösökön, hanem ártatlanokon is. Ez nem maradhatott megtorlás nélkül. De hogy az elégedetlenek épen Henrikhez, Magyarország legnagyobb ellenségéhez fordultak segítségért, az a legrosszabb, legszerencsétlenebb taktika volt, amit csak elkövethettek. Ily úton és módon az országban a pártok között dúló ellenséges hangulatok és viszálykodások nem hogy elsimultak volna, hanem még inkább kiéleződtek.

Hogy az Aba és Henrik között kötött békét ki szegte meg, Aba-e, aki a szolgaságba jutott foglyokat illetve azok váltságdíját azok tulajdonosainak vonakodása folytán sem szolgáltathatta ki, avagy Henrik, aki Aba újonnan kijelentett messzemenő békülékeny hajlandósága dacára fegyveres erővel tört az országra, – a fölött azt hiszem, nem sokáig kell vitatkozni, mert amennyi jóakaratot tapasztalunk a békefeltételek teljesítése tekintetében Aba oldalán, ugyanannyi rosszindulat nyilatkozik meg Henrik eljárásában. A dolgoknak olyan formában való beállítását sem fogadhatjuk el valónak, hogy a német császár csak azért kelt csupán oly kevésszámú erővel az országhatár felé útra, hogy ezáltal pressziót gyakoroljon a békefeltételeknek Aba által történő mielőbbi teljesítésére, mert hiszen Henrik Abának erre vonatkozólag ismételten kinyilatkoztatott készségét következetesen figyelmen kívül hagyta és meghitt emberei többségének ellenirányú tanácsa dacára lépte át ellenséges indúlattal Magyarország határát. Hogy aránylag csak oly kevés erővel, annak oka az uralgó inség, amely nagyobb csapattömegek ellátását már eo ipso kizárta, és a lázas gyorsaság voltak, mely utóbbit főkép Henrik ama törekvése magyarázza meg, hogy Abának ne engedjen elég időt a felkészülésre. Ebben a reményben azonban csalódott a hatalmas császár, mert Aba az egyszer mindent megtett, hogy lehetőleg hatalmas sereg élén várhassa ellenfelét, ha az a jó szóra nem hajlana.

Kétségtelen tehát, hogy ebben a háborúban a két fél seregének létszáma között nagy, talán igen nagy lehetett a külömbség a magyarok javára, de hogy az arány 6000:200.000-hez lett volna, az merő képtelenség. Már egyik-másik német író is kételkedik abban, hogy Henrik serege csak 6000 lovasból állott volna.[1] S így, ha többre nem, legalább 17.000-re tehetjük a német császár hadseregének létszámát. Aba ellenben, talán még ha Magyarország akkori összes fegyverfogható embereit is sikerült volna zászlói alá tömöríteni, még akkor sem érte volna el a fenti hihetetlen 200.000 főnyi lovas létszámot. Ha sokra becsüljük, talán 50.000 lovasa lehetett, a védelmi vonal őrségét is beleszámítva, Abának. A németeknek (mint Kiss Lajos igen helyesen jegyzi meg említett munkájában) azért tűnhetett oly rettenetes nagynak Aba serege, „mert az nem képezett tömör, zárkózott tömeget, hanem végtelen hosszú arcvonalban bontakozott ki“. Szükségesnek tartottuk, a kölcsönös erőviszonyoknak kissé tüzetesebb megállapítását, mert azt valóban mesés képtelenségnek kell tartanunk, hogy az előző háború tüneteit véve alapul, 6000 németnek és csehnek 200.000 magyart sikerült légyen oly csúfondárosan megvernie akkor is, ha a magyarok egyrésze, amely rész nagyon számos nem lehetett, mert túlsokan nem szíthattak Henrikhez, illetve Péterhez, le is tette a fegyvert és még ott a csata színhelyén át is pártolt az ellenséghez.[2]

Hogy Henrik ezúttal miért nem a mosonyi, hanem a valamivel hosszabb soproni irányt választotta, arra biztos adatok hiányában csak következtetésekre vagyunk utalva. Lehet, hogy a mosonyi iránynak kellemetlen emléke billentette le a mérleget a másik irány javára, ahol mégis szabadabb, kevésbé mocsaras és posványos volt az áthatolandó terület. Ezúttal az is lehetővé tette a Dunától, mint fő utánszállítási vonaltól való eltávolodást, mivel a sereg állománya aránylag csekély volt. Azzal a ténnyel, hogy Henrik nem maradt meg a határ mentén, hanem Aba békekísérleteit visszautasítva, magyarországi területre lépett, a császár levetette álarcát s most már többé nem férhetett hozzá kétség, hogy fegyveres beavatkozás, vagyis erőszak útján akarja Magyarországgal szemben táplált vagy jobban mondva arrogált jogait érvényre juttatni.

Mostani felfogás szerint minden esetre különösnek tűnik fel, hogy a két hadakozó fél már jó előre megállapította az összeütközés színhelyét. Valami lovagias színezete kétségtelenül volt ennek a középkorban akkor még mindig dívó, bár már ritkábban alkalmazott eljárásnak s annál nagyobb megbotránkozást váltott ki a német császár körében, hogy Aba a kijelölt találkára nemcsak hogy el nem jött, hanem még meg sem üzente idejekorán távolmaradásának szándékát.

Hogy Abának a német császár által kijelölt csatatér nem tetszett, azon nem csodálkozhatunk. Miután ez az ország gyepüin, vagyis a határvédelmi erődítéseken kívül feküdt, Aba annak elfogadásával jókora előnyt adott volna ki a kezéből, mert ott a terepviszonyok egyforma előnyöket és hátrányokat nyújtottak mindkét félnek. Ezzel szemben Aba jobbnak látta, ha az ellenséggel az általa kellően előkészített s az ellenségre nézve sok hátrányt magában rejtő vizenyős, mocsaras területen sikerül megütköznie s e tekintetben feltétlenül igaza is volt, bár ahhoz sem férhet kétség, hogy a rendelkezésére álló túlerővel rendes viszonyok között az ellenfele által kijelölt területen is bízvást felvehette volna a küzdelmet.

Súlyosabb beszámítás alá esik és határozottan nagy hibának minősíthető Abának az az eljárása, hogy hadierejét az újabb békekísérletek meghiusulta után, ahelyett, hogy azzal a határmenti erődítések közelében maradt volna, minden ok nélkül egészen Győrig vonta vissza. Ezáltal azonban a megerődített Rába, Rábca-vonal nyújtotta előnyök mind kárba vesztek s a német császár egyszersmind szabad kezet nyert, hogy hadműveleteit kénye-kedve szerint vezesse tovább. Ennek a körülménynek és a kiséretében volt magyar urak bizonyára nem nagy dicséretére váló kalauzoló tevékenységének volt köszönhető, hogy az erős Kapuvár az őt környező erődítésekkel és a benne felhalmozott nagyszámú és kiválóan értékes élelmiszerekkel együtt kardcsapás nélkül az ellenség kezébe került. Hogy Kapuvár védőrsége a megtörtént megkerülés dacára legalább egy ideig kitarthatott volna, ahhoz kétség nem fér. Legalább ideig-óráig tartó ellenállásával lehetővé tette volna azt, hogy ha már a Rábca-vonal el is esett, legalább a Rábán való átkelés ne váljék egyszerű sétává az ellenség számára. E tekintetben természetesen a fősereget is igen nagy mulasztás terheli, mert ha Aba már az ellentámadást elhatározta, ami mindenesetre helyes és üdvös volt, azt nem ennyire elkésve, hanem oly időpontban kellett volna végrehajtania, amidőn az az ellenségre nézve a legkellemetlenebb volt, vagyis abban a pillanatban, amidőn az még csak átkelőfélben volt a Rába folyón.

Aba késedelmeskedése folytán a csata színhelye Koroncó és Ménfő között oly területre helyeződött át, amelyen barátnak, ellenségnek egyformán volt része az előnyökben és hátrányokban, ami más szóval annyit jelent, hogy Aba nem volt valami ügyes és szerencsés annak megválasztásában. Ellenben a harchoz való fejlődést ívalakulag előretolt szárnyakkal, ami az ellenség kettős átkarolását tette lehetővé, jónak és célszerűnek kell elismernünk.

Azt a tényt, hogy magyar emberek képesek voltak az ellenséggel cimboráskodva, harcközben zászlóikat és fegyvereiket letenni és az ellenséghez átpártolni, akárhogy mentsék is azt a mellékkörülmények, bizony felette szomorúnak és nem magyar emberhez méltónak kell deklarálnunk. Az ily bűnszámba menő cselekedet, főleg katonai szempontból véve a dolgot, mást, mint megvetést nem igen érdemel.

A csata következményei Magyarországra, igaz hogy nem túlhosszú időre, de rettenetesek voltak. A szabadságára annyira féltékeny nemzet belső meghasonlásának következménye gyanánt amellett, hogy Szent István trónján megint csak a magyar szívverést meg nem értő, rosszlelkű Pétert kellett megtűrnie, ugyanannak jóvoltából egy idegen, ellenséges indulatú, gyűlölt nagyhatalom hűbéresévé is le kellett alacsonyodnia.

[1] Igy többek között Fessler–Klein id. m. 152. oldalon a következőket olvassuk: „Auf die zurütteten Zustände Ungarns und auf den Abfall der vielen Missvergnügten rechnend, nahm Heinrich sich gar nicht Zeit, ein grosses Heer zu rüsten, sondern stand schon zu Ende Juni 1044 mit nur 6000 Mann is Österreich, zu denen noch die Scharen des dortigen Markgrafen und des böhmischen Herzogs stiessen“. Pedig mi tudjuk, a bajor és cseh csapatok képezték Henrik seregének főkontingensét s így végeredményben bátran elfogadhatjuk Giesebrechtnek alábbi adatait. Az, hogy a két író kalkulációja között ellentétek mutatkoznak, nem túlsokat nyom a latba. „Nur mit einem mässigen Heere – mondja Giesebrecht id. m. 388. oldalán – rückte Heinrich gegen Ende des Juni in die Ostmark ein. Es bestand aus dem baierischen und böhmischen Aufgebot; aus den anderen Theilen des Reichs hatte der König nur seine unmittelbaren Dienstmannen gesammelt, da die in jenen Jahren wiederkehrende Missernte die Verpflegung grösserer Schaaren erschwerte. Die ganze Macht des Königs wird auf etwa 17.000 Ritter berechnet. Sie schien genügend, wenn er, wie er sich den Anschein gab, nur Aba zu seinen Verpflichtungen anhalten und dann aus der Ostmark zurückkehren wollte, kaum aber ausreichend zu einem Angriff auf Ungarn selbst“.

[2] Herimannus Augiensis szerint ez az átpártolás csak a ménfői csata után történt volna meg.