Abban a meggyőződésben, hogy a magyarokat végérvényesen mégis csak a Dunántúl győzheti le, mivel ott volt a királyság súlypontja: Esztergom, mint az ország egyházi és Székesfehérvár, mint annak politikai fővárosa, – Henrik az 1043. évre elhatározott hadjáratát ide tervezte s erre nézve nagyszabású előkészületeket is tett. Nagy hajóhadat gyűjtött össze, hogy annak segítségével nagyszámú seregét kifogástalanul elláthassa; azonkívül tudván azt, hogy a Dunától délre a várak és erődítések egész láncolatával kell majd megküzdenie, mindenféle ostromlógépeket szerkesztetett. Ilyenformán kellően felkészülve, a német sereg 1043. augusztus elején, irányát Mosonyon át Győrnek vevén, elindult Magyarország megtámadására.

Aba nem volt elkészülve a hadjáratra; nem is igen intézkedett nagyobbszámú sereg összegyűjtése iránt, miután utolsó percig bízott a béke létrejövetelében, csak midőn dolgavégezetlenül hazafelé indult követeitől megtudta, hogy a német sereg nyomban utánuk szintén elindult Regensburgból, szedett össze hamarjában legalább annyi erőt, hogy a mosonyi kaput és a Rábca-vonalnak Kapuvár és Abda között fekvő erődítéseit megszállhassa, maga pedig az ezután fenmaradt, nem valami túlnagy erővel, mint főtartalékkal, Győr tájékán a Rába jobb partján állott fel. Közben azonban a német sereg roppant nagy számáról hírt vévén, elhatározta, hogy bármily áron, de békét köt Henrikkel. Amidőn követei a német tábor elé értek, az ostromgépek már fel voltak állítva a rábcai védőművek ellen.

Henrik, úgy látszik, nem volt kellőleg tájékozva Aba készületlenségéről s miután látta, hogy a magyarok kiváló erődítései miatt a Rábcán és a Rábán való átkelést csak igen nagy áldozatok árán erőszakolhatná ki, most már hajlandóvá vált a békére, mely a következő feltételek mellett meg is köttetett: Aba esküvel ígérte, hogy András napig, vagyis 1043. november 30-ig hazabocsátja az 1042-iki hadjáratban elhurcolt német foglyokat, azokért pedig, akiket haza nem küldhet, kellő kárpótlást fizet; visszaadja azt a Duna és Morva menti területet, amelyet Németország az 1030. évi békekötéskor Istvánnak átengedett;[1] visszaadja özvegy Gizella királynénak mindazokat a javakat, amelyek őt István rendelkezései értelmében megillették s végül hadikárpótlás fejében fizet 400 talentum aranyat (vagyis mai érték szerint kb. 300.000 aranykoronát) s ugyanannyi értékes öltözetet (palástot). A béke biztosítására még 7 kezes szolgált, akiket a németek választottak a magyarok sorából. Ezzel szemben Henrik elismerte Abát királynak.[2]

Ezek után Henrik szeptember elején visszafordult, birtokba vette az átengedett területet, amelyből az Ostmark elé[3] még egy Markot formált, de a két Mark rövid idő múlva eggyé olvadt. Ez volt legfontosabb és egészen a legújabb korig kiható következménye ennek a békekötésnek és Henrik már tisztán csak azért is a diadal érzetével térhetett vissza országába s aztán nemsokára Besançonban rokonával, poitoui Ágnessel, Aquitánia hercegének leányával egybekelt.

Magyarországra ellenben lesujtók és lealázók voltak az Aba által elfogadott feltételek s így nem csoda, hogy ennek a békekötésnek hamarosan igen szomorú következményei lettek, amint az a Bécsi Képes Krónika (II. 45.) alábbi szavaiból kitűnik: „Aba király a békekötés által biztonságban érezvén magát, dölyfös és kegyetlen lett a magyarok iránt. Elvül kimondotta, hogy minden közös legyen az urak és a szolgák között és amellett az eskűvel nem sokat törődött. Megvetvén országa előkelőit, parasztok és nemtelenek társaságát kereste. A magyar nemesek, nem akarván ezt elviselni és zsarnokságán is megbotránkozva, összeesküdtek ellene, hogy megöljék. De a cinkosok egyike felfedezte a királynak a gyilkos tervet, mire ő ellenségeit elfogatta és minden bírói ítélet nélkül kivégeztette, ami aztán nagy bajt hozott fejére. “

Többi krónikáink kiegészítő feljegyzéseiből[4] megtudjuk továbbá, hogy Aba mintegy 50 nemest, akikre gyanuja volt, a tanácskozás színe alatt Csanádra hívta, ahol 1044. március 7.-étől április 22.-ig tartózkodott. Mikor együtt voltak, fegyveresei körülfogták a házat és valamennyit agyonverték, még annyi időt sem adva nekik, hogy bűneiket meggyónják és Istennel kibéküljenek. Ezért Gellért püspök vonakodott husvét vasárnapján szokás szerint a koronát a király fejére tenni, hanem e helyett azt dörögte a szószékről Aba felé: „Te e napon semmi bocsánatot nem érdemelsz s miután Krisztusért meghalni kész vagyok, megjósolom neked jövendődet. Harmadszor föltámad ellened a boszú kardja és elveszi tőled az országot, amelyet csalárdul szereztél!“ És ezt Aba némán tűrte; nem bántotta, mert nem merte bántani a vesztét jósló püspököt.[5]

Gellért jóslata hamar beteljesedett. A történtek után az egyházi és világi urak közt általános lett az óhajtás, hogy inkább Péter jöjjön vissza, aki még sem volt oly kegyetlen velük szemben. Ezért igen sokan, kivált a legyilkoltak rokonai s mindazok, akik a zsarnok boszújától életüket féltették, Németországba menekültek és Henriket Péter visszahelyezésére ösztönözték. Miután Aba úgysem teljesítette a békekötéssel vállalt összes feltételeket, amennyiben sem az összes foglyokat nem küldte vissza, sem a hadisarcot nem fizette meg és a felvetett eszme egyébként is beillett az ő terveinek keretébe, Henrik hamarosan ráállt a jótanácsra, s új háborúra készült Magyarország ellen, remélve, hogy azt mégis csak sikerül majd hatalma alá hajtani.

[1] Lásd a 23. oldalon.

[2] Annales Altahenses majores az 1043. évhez. – Kézai II. 2. – Thuróczy II. 37.

[3] Lásd a 2. sz. mellékletet.

[4] Kézai 64. – Thuróczy II. 37. – Bécsi Képes Krónika 41–42. – Vita S. Gerhardi 17.

[5] Vita S.Gerhardi, 17. – Kézai, II. 2. – Thuróczy, II. 37.