A németek részéről nagy hű-hóval és lelkesedéssel elhatározott és megindított hadjárat végeredményben teljesen sikertelen maradt, miután sem Péter visszahelyezése, sem az ennek révén Magyarország fölött elérni vélt hűbéri fenhatóság elérése nem sikerült; sőt az ideiglenesen megszállt terület is csakhamar újból felszabadult. Ez tehát elég tanulságos lecke lehetett Henrik császár részére is, akinek be kellett látnia, hogy a magyarok nem csehek vagy lengyelek,[1] akiket egyetlen döntő győzelem teljes térdhajtásra kényszeríthet s akik vajmi könnyen beletörődnek abba a gondolatba, hogy országuk és hazájuk a nagy és hatalmas Németország hűbérállamává váljék. De másrészt Aba Sámuel is hamarosan rájöhetett, hogy kár volt az alvó illetve csak most ébredező oroszlánt ingerelni s ezért szégyenszemre az ismételt visszautasítások dacára mindig újból elküldi megbizottait a hatalmas német császárhoz, igérvén, hogy a német foglyokat mind visszaadja, azokért, akik már meghaltak, vagy fel nem találhatók, vérdíjat fizet s azonkívül még kárpótlást is ád.[2] De a Magyarország tekintetében is nagy terveket szövő Henrik hajthatatlan maradt.

Ezekre az ismételt, majdnem megalázás számba menő békekérésekre Aba Sámuelt az az érzés is késztette, hogy tulajdonképen otthon sincs még egészen biztonságban uralma, rendben a szénája. Azok az urak, akiknek leginkább köszönhette trónrajutását s akik inkább a pogány, mint a keresztény felfogás felé hajlottak, nagy mértékben csalatkoztak benne, amidőn csakhamar kiderült, hogy Aba minden tekintetben István nyomdokain halad. Viszont a főpapság és a főurak ama része, amely immár szívvel-lélekkel a keresztény hit mellé állott, sem vonzódott túlnagyon Abához, aki inkább a köznéphez, a parasztokhoz húzott, azokkal evett, járt kelt és lovagolt.[3] Hogy tehát trónját megszilárdítsa, ahhoz nézete szerint elsősorban arra volt szüksége, hogy a külellenségek békét hagyjanak neki.

Hogy Aba milyen respektussal viseltethetett a német császár és serege iránt, azt legjobban bizonyítja, hogy azzal nyilt csatában megverekedni nem mert s annak közeledtére a várakat és városokat is azonnal átengedte. Az is meglehet, hogy Aba a Dunától délre várta Henrik támadását, s így serege javarészét ott központosította s mire azzal átkelt a Duna északi részére, a német fősereg már árkon-bokron túl volt, amelynek műveletei eszerint Aba bajorországi és karinthiai viselt dolgaihoz hasonlóan szintén egyszerű rablássá, dúlássá és fosztogatássá fajultak el. Nagyban megnehezítette a német sereg helyzetét, hogy az a hosszadalmas előkészületek folytán csak későn kezdhette meg a hadjáratot s hogy a sok esőzés felette kedvezőtlenül befolyásolta a csapatok tevékenységét. Ez volt az oka, hogy Henrik Mosony-Sopron ingoványos területére rálépni nem mert.

[1] Hogy e tekintetben mennyire el volt kényeztetve, mennyire gőgös és fenhéjázó volt a németek hatalmas császára, az az alábbiakból is kitünik: A goslari karácsonyi fogadtatás alkalmával Henrik elsősorban Bretiszláv cseh herceget fogadta, aki megfelelő ajándékokkal is kedveskedett neki. Az oroszok is ugyanekkor nagy ajándékokkal halmozták el Henriket, ellenben Kazimir lengyel herceg követeit ajándékaikkal együtt visszautasította a császár, mivel a herceg nem személyesen jött el, ahogyan meg volt neki parancsolva. („Quia ipse, iuxta quod iussus erat, noluerat venire“.) Annales Altahenses majores az 1043. évhez.

[2] Annales Altahenses majores az 1043. évhez: „Pentecoste quit Boderabrunnum; illo venere legati Ungrorum, pacem cum nostratibus reformare cupientes, et proinde magnam exhibitionem, regi promittunt, scilicet captivorum, quos haberent, remissionem corum, quos reddere non possent, coemptionem et insuper regis gratia multa auri pondera“.

[3] Bécsi Képes Krónika 45: „Cum rusticis ignobilibus ederet, equitaret et continue loquveretur..“