Okulva a mult évi hadműveletek közben tapasztalt nehézségeken, Henrik második támadó hadjáratára igen alaposan készült fel. Ez előkészületek két legfontosabb pontja az ostromló gépek és az élelmet szállító hajóhad megszervezése volt. Ostromlógépekre a magyar erődítések leküzdése, hajóhadra pedig a seregnek élelmi és egyéb szükségletekkel való ellátása céljából volt szükség, nehogy az az ellenség által elpusztított vidékre kerülve, ismét az éhinség veszedelmének legyen kitéve.

A hajóhadra történt bazirozás döntő befolyást gyakorolt a hadműveleti irányra is, mert minél közelebb a Dunához operált a hadsereg, annál könnyebb volt annak ellátása az azt a Dunán követő hajóhad által. Egyébként a mosonyi irány volt a rövidebb is s így a hadi szintér és a hadműveleti irány megválasztását helyesnek kell elismernünk. Hogy a német hadsereg csak augusztus elején kezdte meg támadó hadműveletét, ennek oka a nagy előkészületekhez szükséges hosszabb időtartamon kívül arra is vezethető vissza, hogy Henrik bizonyára be akarta várni a teljesen száraz időjárás bekövetkezését, amikorára már a mosonyi ingoványos terület is járhatóbbá vált.

Hogy a németek nagy előkészületeivel szemben a magát biztonságban ringató Aba még a kellő számú seregnek fegyver alá hívását is elmulasztotta, az eléggé sajnálatos dolognak nevezhető. Pedig ajánlatainak és békeköveteinek ismételt visszautasítása folytán és a németek nagymérvű előkészületeire való tekintettel legkevésbé volt jogos Aba ama reménye, hogy a császár elvégre mégis csak hajlandó lesz utolsó pillanatban a békejobbot elfogadni. Ily körülmények között valóban szerencsének volt mondható, hogy az országhatár és a közvetlen mögötte fekvő terület, amely már természettől fogva kíválóan alkalmas volt a védelemre, emellett még mesterségesen is jól volt megerődítve. Ennek a területnek a főerőssége a sok vízfolyás és mocsár volt, amelyek könnyen voltak szívós ellenállás kifejtésére alkalmas összefüggő védelmi vonallá kiépíthetők. A németek két fő betörési irányát a mosonyi és a soproni irány jelezte. Előbbinek a Rába–Rábcza összefolyásánál, Győr és Abda között, utóbbinak a Rábcza vagy Rébcze könyök mögött kíváló gonddal kiépített Kapuvár (Castrum Portae) volt a kulcspontja. Utóbb különben is a magyar várak egyik legfontosabbja és legerősebbje volt és azt kapta feladatul, hogy a már lajtai kapun betört ellenséget további előnyomulásában feltartóztassa. Ennek a várnak a Rábcza könyökében kiválóan kedvező volt a fekvése. Észak és nyugat felé mindenütt erek, folyók, mocsaras és ingoványos területek védték, úgy hogy már a várnak megközelítése is nem csekély fáradságba és áldozatba került. Magának a várnak neve is nagyon jellemző, mert valóban ez a vidék volt, ha nem is az egyetlen, de a legfőbb kapu, amelyen által nyugatról keletre az országba benyomulni lehetett. De nem csak ennek a kulcspontnak a fekvése, hanem egyáltalában az egész védelmi vonal igen helyesen volt megválasztva. Az országhatárnak ily módon való megerődítése természetesen már Géza és István idejében történt meg és annak fokozatos kiépítésén és tökéletesbítésén úgyszólván megszakítás nélkül dolgoztak. Az akkori erődítések s azzal karöltve az országhatárnak védelme leginkább a várakon nyugodott. Ezt a várak által nyujtott védelmet, amely azonban tűzőrség hiányában természetesen nem valami nagy területre terjedt ki, igen célszerűen egészítette ki az úgynevezett gyepűrendszer, amelyről már az I. rész 87. oldalán szólottunk. Ez abból állott, hogy az országhatár közelében, annak egész mentén a talaj minőségéhez képest általában összefüggő árkokat ástak illetve kő- és fatorlaszokat emeltek s azokat aztán rőzse- és más anyagból készült erős kerítésekkel is ellátták. Eszerint ezek a gyepűk a várak között fekvő területek védelmére voltak hivatva, s így az egész ország határa mentén szinte összefüggő védővonal keletkezett. A lapálymenti gyepűrendszert az akkori magyarok jobban kedvelték mint a hegygerincek és hágók mentén kiépített védelmi vonalakat, azon egyszerű oknál fogva, mivel a haderők tisztán lovasságból állván, ennek a sik, nem pedig a hegyes vidék volt az eleme, bár a külföldi kalandozások leírásából tudjuk, hogy a magyar lovas had, ha kellett, még az alpesi hegyvidékek és hágók megmászásától sem riadt vissza. A gyepűvonalon túl fekvő még hathatósabb védelem szempontjából lakatlanná és lehetőleg járhatlanná is tett s a törzsek által vadászterületül használt pusztaságokról illetve őserdőszerű területekről, az úgynevezett gyepűelvéről, – ami alighanem gyepű-elejét jelentett, épúgy mint Erdő-elve talán erdő-elejét – már szintén volt szó az I. részben. Fentebb említettük, hogy a nyugati határ mentén fekvő s a magyarok folytonos betörései által teljesen elpusztított területeket a németek utóbb fokozatosan mindig jobban benépesítették.

Hogy a békekötés hosszas vajúdás után végre mégis létrejött, az újabb jele annak, hogy Henrik utolsó pillanatban mégis csak belátta, hogy a jól megerődített s egyszersmind lelkes csapat által is védett Magyarországnak leigázása nem hogy könnyen menne, hanem a legnehezebben megoldható feladatok egyike. Ennek felismerése és talán a vágy, hogy a folytonos veszedelmeket magukban rejtő magyar viszonyokat legalább egy időre elintézve s ennek folytán az összes szomszédokkal békés viszonyban állva léphessen menyasszonyával az oltár elé, bírhatta rá Henriket, az elég előnyösnek látszó ajánlat elfogadására. Ez már csak azért sem volt megvetendő, mert anélkül, hogy kardját hüvelyéből kivonta volna, egyéb előnyök mellett fontos és jelentékeny határterület megszerzésével is járt. Emberileg ez mind érthető, de a nagyratörő, terveit a legnagyobb következetességgel végrehajtó Henrikhez, mint a minőnek az ifjú uralkodó egész kormányzásának ideje alatt mutatta magát, sokkal jobban illett volna annak kijelentése, hogy: alea jacta est! – a kocka el van vetve, bizzuk a karok és kardok erejére, hogy ki lesz a győztes. Mert mindhiába, az ily módon kivívott győzelem rendszerint tartósabb is szokott lenni. E helyett a fiatal, tetterős, semminemű veszedelmektől vissza nem riadó császár úgy Péter ügyét mint a maga terveit feladva, az egyszer inkább az idősebb, megfontolt emberek jelszavát tette magáévá, amely azt tartja, hogy jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Azonban Magyarországra nézve ez a békekötés még így is szégyenletes és lesújtó volt, mert nemcsak tetemes hadisarc kivetésével, hanem az ország megcsonkításával is járt. Nem csoda tehát, ha az egyházi és világi előkelők, akik az ország sorsát és érdekeit szívükön viselték, sehogysem tudtak beletörődni az Aba által teremtett, gyors léptekkel mindinkább rosszabbodó helyzetbe. Különösen kiemelendő e tekintetben Gellért püspök férfias, szókimondó fellépése, míg ellenben Aba meghunyászkodása e szörnyű vádak és az azokat arcába vágó egyházfi előtt legalább is különösnek kell, hogy feltünjék szemünkben. Ő, aki 50 magyar főurat egy kézlegyintéssel leöletett, ne mert volna egy gyenge, idegenszármazású, törődött püspököt felelősségre vonni?! Lehet, hogy gyengeségének forrása abban is keresendő, hogy az altaichi évkönyvek tanúsága szerint már ezt megelőzőleg a pápa is egyházi átokkal sujtotta őt és hiveit.[1] De az is lehet, hogy az egész beszéd a papi krónikások találmánya!

[1] „Quos apostolicus, successor beati Petri, eo quod regem suum dehonestarant iam pridem anathemisarat“.