Az a gyorsaság, amellyel Aba Sámuel az ország belsejében a rendet újból helyreállította, valóban elismerésre méltó; ellenben, ha nem is fenhéjázó és kihívó, de kissé mégis drasztikusnak látszó fellépése a magát különben is fiatal óriásnak képzelő német császárral szemben kevésbé okosnak, nem eléggé megfontoltnak s végeredményben szerencsétlen sakkhúzásnak minősíthető. Szó sincs róla, Henrik azáltal, hogy Aba vetélytársát Pétert, oly szíves fogadtatásban részesítette, nagyot vétett a fejedelmek között szokásos bon ton ellen, sőt ezzel, azt is kimutatta, vagy legalább is sejteni engedte, hogy ő el van határozva, Péter érdekében Magyarország ellen eljárni. De azért mégis jobban illett volna Aba Sámuelhez, aki a királyi trónra nem a rendes öröklés rendje folytán került, ha kissé szerényebb, udvariasabb, hogy ne mondjuk alázatosabb formában pendítette volna meg az általa felvetett kérdést.

A titoktartás és gyorsaság, amellyel a magyar sereg a határ mentén összpontosult, nemkülönben a főseregnek és az Aba által személyesen vezetett főoszlopnak teljesen észrevétlen előrelopódzása a Wiener Waldon át határozottan nagyfokú ügyességre vall. Ép így mesterileg volt inszcenálva, az egész műveletnek gyors és váratlan végrehajtása és befejezése. De ha az egész műveletnek célját tekintjük, akkor az egész história felette kicsinyesnek tünik fel előttünk; az egész dolog egy kis határszéli rablássá és pusztítássá zsugorodik össze, amiért kár volt oly nagy dolgot, az utána feltétlenül bekövetkező hatalmas német támadást felidézni. Mert tény és való, hogy Aba rablóhadjárata rettenetes izgatottságot és elkeseredést váltott ki egész Németországban. Mindenki úgy fogta fel a dolgot, hogy a magyar király, mialatt követei Strassburgban jártak, már nemcsak el volt határozva, de készen is állott a betörésre s a követküldés csak cselvetés volt, hogy vállalata meglepő és sikeres legyen. Rablóknak nevezték a magyarokat, kik mint a farkasok, erdei ösvényeken, lopva törtek Németországra. Annál kellemetlenebbül és fájósabban érintette ez a betörés a németeket, mert az általa érintett vidékekre, kivált a tullni mezőre a hosszantartó és immár állandónak gondolt békés időszak alatt nagyszámú bajor települő vándorolt be, akik ott mint földművelők igen szépen berendezkedtek és már meglehetős jólétnek örvendtek. Épígy benépesült a Géza és Szent István idejében uralkodó békés korszak alatt a Dráva és Mura völgye is, de miután a magyarok betörése folytán az állapotok ismét bizonytalanokká váltak, a további fejlődés egyelőre újból megakadt. Nem csoda tehát, ha a németek fiatal, nagyratörő császárja, csak úgy égett a vágytól, hogy az orvul betolakodott ellenség által e vidékeken elkövetett gaztetteket minél előbb és minél tökéletesebben megboszúlhassa. Erre a célra azonban nem rablással és fosztogatással járó határszéli portyázásokat, hanem nagyszabású rendes háború viselését határozta el. Ez elvileg már abból a szempontból is helyesnek mondható, mert ilyenformán Henrik a két ország közötti állapotoknak és viszonyoknak nemcsak időleges, hanem állandó rendezését is vélte elérhetni, olyanformán, hogy Cseh- és Morvaországhoz hasonlóan Magyarországot is sikerül majd a nagy német birodalom hűbérállamává megtenni. És e tekintetben az ép lezajlott határszéli események inkább biztatólag mint nyomasztólag hatottak, mert ha a magyarok ez évi vállalata a rendelkezésükre álló számbeli túlerő és az ellenség teljes meglepéséből származó előny dacára végeredményben ily siralmasan végződött, akkor rendesen előkészített és vezetett háborútól méltán teljes eredményt várhatott a németek hatalmas uralkodója.

Hogy Aba északi és déli oszlopának expedíciója oly rettenetes és szégyenteljes kudarccal végződött, az nem a magyar csapatok, hanem vezéreik tapasztalatlanságának és ügyetlenségének róható fel. Az északi oszlopnál a mesterkélt három részre osztás és a csoportok összhangjának hiánya bosszúlta meg magát, miáltal a sokkalta kisebb erejű ellenségnek alkalma nyílt, hogy az egyes elkülönített magyar csoportokat egymásután megverje. Hogy a karinthiai oszlopnál mi lehetett a baj, azt nem tudjuk. Nincs kizárva, hogy azt a németek megverték, ami magyar részen nagyfokú gondatlanságra enged következtetni, vagy az is meglehet, hogy a főleg csak portyázó hadviselésre begyakorolt magyar had a németek zárkózott és nagy lökőerővel végrehajtott rohamát nem bírta ki. Ugyanazok tehát itt is a hibák és fogyatékosságok – gyakorlott vezetők hiánya és a csapatnak részben már elavult és az ellenség által túlszárnyalt taktikai kiképzése –, amelyek a magyarok utolsó külföldi kalandozásainál is minden kétséget kizárólag szemünkbe tüntek.[1]

[1] Lásd a II. rész 109. és 116. oldalán.