A leírt korszak egyike a legfontosabbaknak a keresztény hitre térő és a békés munkálkodás jelszavát zászlajára író, eszerint tehát teljesen új alapokra helyezett, királysággá átalakult, vagyis szinte ujjászületett magyar birodalomnak. Szt. Istvánnak egyházi, közgazdasági és kultúrális téren megnyilvánult áldásos munkálkodásának méltatása kívül esik e tanulmány keretén. Bennünket csak a külpolitikai és a hadügyi fejlemények és események érdekelnek közelebbről.

A Konrád és István közötti viszálykodás magvát leginkább előbbinek nagyratörő tervei hintették el. A morva és a bajor fejedelmi szék betöltésének kérdése az ütközőpontok egész halmazát hozta felszínre kettejük között. Ehhez járult aztán Konrád ama nagyszabású terve, hogy Henrik fia részére a bizánci császár leányának kezét megnyerve, előkészíti annak a bizánci trónra való igényét is, mert II. Basilius császár 1028-ban bekövetkezett halála után ennek társuralkodójára, az öreg VIII. Konstantinusra szállott a trón, akinek már nem volt fiutódra kilátása. Ez a kombináció legkevésbé sem lehetett István inyére, mert már tisztán csak a két hatalmas császárnak, Konrádnak és VIII. Konstantinusnak szövetsége is nagy veszélyt jelentett a közéjük ékelt Magyarország számára. Ezért ellenezte István Werinhard püspöknek magyar földön való átutazását s ezért követett el mindent, hogy ez a frigy és ez a szövetkezés valamikép létre ne jöjjön. Ez tehát az ország érdekében tett, fontos következményekkel járó sakkhúzás volt István király részéről.

Igen különös szerep és érdekeltség hárult Istvánra a cseh, morva és lengyel kérdésben. A magyar érdek ép azt kívánta, hogy egyik szereplő – tehát sem Konrád császár, sem Ulrik cseh herceg, sem Micziszláv lengyel herceg – se juthasson túlsúlyra. Az István által követett, Morvaország mielőbbi megszállásában kifejezésre jutott gyors cselekvési mód igen ügyes sakkhúzásnak minősíthető.

Ép oly huszárosan vélte István a bajor kérdést is megoldhatni. A hadbaszállás időpontjának megválasztása ezúttal azért volt felette kedvezőnek mondható, mert a bajor herceg legfőbb támaszának, Konrád apának minden erejét ebben az időben a lengyel hadiszíntér kötötte le.

Tekintve, hogy István király az évek hosszú során át nem is gondolt arra, hogy csapatjait külföldi hadiszíntereken foglalkoztassa, biztosak lehetünk benne, hogy most is csak kénytelen-kelletlen folyamodott az ultima ratiohoz, bár maga is meg lehetett győződve arról, hogy Bajorországot ő sokáig, avagy pláne állandóan meg nem tarthatja. E kétségkívül erőszakos lépésének kellemetlen következményei nem is maradhattak el sokáig. A felbőszült, vérig megbántott Konrád sértett vadkan módjára, de első dühében kissé elhamarkodottan tör ellenfelére, de azt országhatára mentén ügyesen kiépített sáncozatok és egyéb erődítések mögött megtámadhatlan állapotban találja; legalább is azzal az erővel, amit hevenyében összeszedve, hamarosan magával hozhatott. S így nem marad más hátra, mint ezt az erőt kétszer, háromszor, vagy talán többszörösen megerősítve, biztosabb sikerre való kilátással újból kezdeni a dolgot.

Hogy Konrádnak újabban megjelent hadserege létszám tekintetében elég tiszteletet gerjesztő lehetett, azt legjobban bizonyítja István király ama elhatározása, hogy az elsőízben aratott siker dacára, most nem tartotta tanácsosnak mindjárt a határ mentén, a már egyszer jól bevált erős állásban a döntő küzdelmet felvenni, hanem a hadtörténelemben azután is gyakrabban ismétlődő ama hadakozási módszerhez folyamodik, amely 1812-ben nagy Napoleon grande armée-ját is tönkretette. Ez a saját hadsereg hangulatára és az országnak az ellenséges invázió által érintett részére ugyan felette nyomasztó hatást gyakorolt, de végeredményben mégis a leggyönyörűbb sikerhez vezetett.

Az egykorú jámbor élet- és történetírók Istvánnak emez eljárását nem is tudták másra magyarázni, mint hogy az istenfélő király, „bízva ügyének igazságában, nem is fegyverkezett, hanem az Istenre és a Boldogasszonyra bízta országa és kormánya védelmét“.[1] „Bőjtöt és könyörgést rendelt – mondja Wippo fentebb idézett munkájában – egész országában és maga is buzgón imádkozott az Urhoz“. A Legenda major 15. pontja szerint pedig: „Kezeit az ég felé emelve, az Isten anyjának, a boldogságos Szűznek ajánlotta jogát ily szavakkal: »Nagyasszony, ha azt akarod, hogy örökségednek művét elpusztítsák az ellenségek, és megsemmisítsék a kereszténység új csemetéjét, a Te határozatodnak s ne az én renyheségemnek tulajdonítsák. Ha a pásztor hibás, lakoljon meg érdeme szerint, de kérlek, ne sújtsd a nyájat bűneimért.«

Őszintén megvallva, a fenti idézetekből felcsillanó ama szinte szemrehányásszerű megállapításnak, hogy István nem fegyverkezett eléggé s így az ellenséges támadások bekövetkezésekor ő maga is elég kritikusnak látja a helyzetet, volt is valami alapja, de ez nem annyira Istvánon, mint inkább az akkori viszonyokon múlt. Ezekkel s egyáltalában a honvédelem ügyével itt kissé behatóbban kell foglalkoznunk.[2]

[1] Szilágyi–Marczali id. m. I. 299.

[2] Lásd kivált Horváth Mihálynak „A magyar honvédelem történeti vázlata“ című értekezését a Magyar Tudós Társaság 1841. évkönyvében.