Amíg István sógora, II. Henrik ült a német trónon a két ország között állandóan szívélyes és barátságos volt a viszony. Mihelyt azonban 1024-ben II. Konrád lett a németek császára, a 22 évi szélcsend után egyszerre csak beborult a láthatár. Okot erre elsősorban a morvaországi kérdés szolgáltatott. Szvatopluk birodalmának szétbomlásakor 906 körül Morvaországnak legnagyobb, a Morva folyóig terjedő kelet felé eső részét a magyarok foglalták el.[1] Amidőn a magyarok hadiszerencséje a riadei csatától kezdve északnyugaton hanyatlani kezdett, a magyarok kezén volt Morvaországnak legnagyobb része cseh fenhatóság alá került. Csehországnak III. Boleszláv (999–1002) hercegük alatt bekövetkezett hanyatlásakor I. vagy Chrabry (vitéz) Boleszláv, Lengyelország hercege tette rá több egyéb cseh birtokokon kívül Morvaországra is kezét.[2] Az a Boleszláv volt ez, aki kikopott a II. Szylveszter pápa által neki igért koronából, miután azt, mint tudjuk, sógora, István magyar fejedelem kapta meg.[3] Boleszláv aztán úgy segített magán, hogy a maga készítette koronát tette a fejére. Ennek a hatalmas, erőtől duzzadó lengyel uralkodónak külömben is nagyratörő tervei voltak, saját fenhatósága alatt akarván egyesíteni az összes északi és nyugati szláv törzseket. E törekvései és műveletei közben 1003-ban Prágát tette meg székhelyévé, ahonnan azonban a csehek elégedetlensége és a német támadások folytán csakhamar el kellett távoznia s ekkor székhelyét mint a Kárpátok északi szélén elterülő Horvátországnak, vagyis Krakkó vidékének és Sziléziának ura, Krakkóba helyezte át. Innen Szászországba történt folytonos becsapásaival a német császárnak igen sok kellemetlenséget okozott, akinek nehézkes hada sehogysem birt a régi magyarok módjára rabolva és pusztítva villámgyorsan tovaszáguldó könnyű lengyel lovassággal.

De nemcsak német, hanem magyar földön is végigszáguldtak ezek a bátor és merész lengyel lovasok s későbbkori lengyel írók már úgy tüntetik fel a dolgot, mint hogyha I. Boleszláv idejében egészen a Dunáig és a Mátráig terjedt volna a lengyel határ, ami azonban nyilvánvaló tendenciózus nagyítás.[4] Ellenben tény és való, hogy 1018-ban Boleszláv, miután előző évben a német császárral és István sógorával is kibékült, Kievet elfoglalta, mely műveletnél 500 magyar harcos is segítségére volt.[5]

I. Boleszlávnak 1025-ben bekövetezett halála után annak fia Mieszko vagy II. Micziszláv (1025–1034) foglalta el a lengyel trónt. Ennek örökségét azonban több oldalról megtámadták. Igy elsősorban ellene fordult saját fivére, Besprem, akit Konrád, az új német császár is pártfogolt, továbbá Ulrik, Csehország hercege (1012–1037), aki Morvaországon kívül a lengyelek által elfoglalt többi cseh tartományrészeket is visszakövetelte. Ilyen körülmények között aztán István király is azt hitte, hogy megjött az ő ideje is, hogy inter duos litigantes ő legyen a harmadik, az a bizonyos tertius, aki gaudet. Igy is történt, mert István Morvaországnak régebben Magyarországhoz tartozó részét 1026-ban tényleg el is foglalta.[6] Ez Konrádnak, aki Cseh- és Morvaországot hűbéres államainak tekintette, természetesen sehogysem tetszett.

Ehhez még újabb bonyodalom is járult. 1027-ben II. Konrád az elődje halálával megüresedett bajor hercegi széket, utóbbi testvérének, Bruno passaui püspöknek mellőzésével, saját fiának, Henriknek adományozta, illetve Henriknek a bajor főurak által történt megválasztását sietve jóváhagyta. Ez ellen úgy Bruno mint István király is felszólalt, utóbbinak az lévén az álláspontja, ha már Brunót mint püspököt a kinevezésnél mellőzni lehetett és kellett, akkor jog szerint a bajor hercegi cím és állás az ő Imre fiát, mint a meghalt Henrik császár nővérének fiát illeti. A nemsokára bekövetkezett háború igazi okát többen ebben látják.[7] E nézeteltérésnek további folyománya volt, hogy amidőn Konrád Werinhard strassburgi püspököt fényes kísérettel Konstantinápolyba küldte, hogy Henrik fia számára a bizanci császár Ágnes nevű leánya kezét megkérje, István ennek a követségnek Magyarországon át való utazását megtiltotta. Ebből a két udvar között annyira kiéleződött a viszony, hogy István 1028-ban Bajorországba betörve, eleinte szép sikerrel küzdött az újonnan kinevezett császárfi ellen, annál is inkább, mivel Konrád ez időben a lengyelekkel lévén elfoglalva, Henrik fiát nem támogathatta eléggé.[8]

A lengyelek ellen a kellő sikereket elérve, Konrád császár 1029-ben más adatok szerint 1030-ban tekintélyes sereggel Bajorországban megjelenvén, ellenállás nélkül egészen a Fischa folyóig nyomult előre. Itt azonban a magyarokat folyók és mocsarak között igen erős állásban találván, azokat megtámadni nem merte, hanem további erősbítések felvétele végett visszahúzódott.[9] A kívánt segítőcsapatok beérkezte után bizonyára most már hatalmas seregével, melyhez a birodalom összes törzsei, még a lotharingiak is küldtek kontingenst, Altaichon át előnyomulva, július elején Mosony vidékén áttör a magyar erődítési vonalon és egészen a Rábáig hatolt előre.[10] Ez alatt egy másik seregoszlop, amelynek vezetését Konrád Ulrik cseh herceg fiára, Bretiszlávra bízta, a Duna balpartján Pozsonyon át tört be az országba.

István a német sereg túlerejére való tekintettel nem bocsátkozott azzal döntő ütközetbe, hanem terepszakaszról terepszakaszra visszavonúlván, a régi szittya hadviselési mód szerint az egész vidékről, amelyen a német sereg átvonult, a lakosságot kiköltöztetvén, azt tőle telhetőleg elpusztította.

Ilyen körülmények között Konrád hada a számos mocsár, folyó és erdőség által szeldelt vidéken csak igen lassan és nehezen tudott előrejutni. Sőt mihamar a sereg harcikedve teljesen lelohadt, miután a néptelen vidéken a szükséges élelemre nem találván, soraiban mindjobban emelkedtek az éhség okozta veszteségek. Ilyen körülmények között Konrádnak nem volt mást mit tennie, mint visszavonulni, szünet nélkül háborgatva és kínozva a most erejének frisségében előretörő magyar lovasság által, mely bőségesen szedte áldozatait a fáradtan és elcsigázva alig vánszorgó német katonaság soraiból. Az ekként csakhamar teljesen felbomlott had maradványai csak kisebb csoportokban tudtak hazájukba elmenekülni. Az üldözést a Lajtán túl is folytatva, a lelkes magyar huszárok Bécset is elfoglalták, melyről Vienni név alatt ez alkalommal tesznek először említést a történelmi feljegyzések.[11] Ilyenformán Konrádnak szégyenszemre kellett visszatérnie minden eredmény és nemcsak sereg, hanem úgyszólván katonaság nélkül is.[12]

Nem sokat változtatott e siralmas állapoton az a körülmény, hogy Bretiszláv hadoszlopának egészen a Garamig sikerült előrejutnia.[13]

Bár Konrádot nagyon bosszantotta és leverte a szenvedett kudarc, azért nem adta fel végleg a játszmát és szilárdan el volt határozva, hogy István leverésére újabb próbát tesz. Azonban máskép fordult a kocka. Állítólag István is belátta, hogy a Németországgal való háborúskodások felidézésével az országban már oly szépen előrehaladó térítési és egyéb békés munkálkodás és ennek révén magának az országnak megerősödése nemcsak, hogy fennakad, hanem esetleg kérdésessé is válhatik, érintkezésbe lépett Konrád fiával, Henrik bajor herceggel, aki tárt karokkal fogadta a közeledést és püspökeinek, különösen a freisinginek s főurainak rábeszélésére, ha igaz, atyja tudta nélkül, mert az csak utólag járult volna hozzá, megkötötte a békét is „a jogtalanul megsértett királlyal “.[14] A megkötött béke értelmében István lemondott Bajorországra való igényéről s egyszersmind Morvaországot is átengedte Bretiszlávnak, viszont Németország „a barátság kedvéért“ átengedte Istvánnak a Dunától délre a Fischa és Lajta folyók közötti területet, a Dunától északra pedig a Morvától nyugatra és a Thayatól délre eső területet a Fischa torkolata és Nikolsburg által jelölt vonalig.[15]

[1] Lásd a II. rész 24. oldalán.

[2] Palacky, Geschichte von Böhmen. I. 249.

[3] Lásd a 9. oldalon.

[4] Gallus, Chron. Pol. I. 6. szerint. „Numquid non ipse Hungaros frequentius in certamine superavit, totamque terram eorum usque Danubium mancipavit“.

[5] Szilágyi–Marczali, id. m. I. 292. – Thietmar, id. m. VIII. 16.

[6] Bocek, Codex diplomaticus epistolaris Moraviae (Olmütz 1836).

[7] Aloldus: „Bavariae causa haereditande Chunradus Romanorum et Stephanus Ungarorum rex dissidentes, arma in alterutrum parabant“.

[8] Wippo, De vita Chunradi imperatoris c. l.: „Eodem tempore multae dissensiones inter gentem Pannonicam et Bojarios… factae sunt, ita ut Stephanus rex Ungarorum multas incursiones et praedas in regno Noricorum, id. est, Bojoariorum faceret“.

[9] Nincs kizárva, hogy Konrád első ízben 1029-ben jelent meg a Fischa mentén s innen visszahúzódva, csak a következő évben tért újból vissza most már tetemesen megerősített seregével.

[10] Hermannus Contractus Chron. az 1030. évhez.

[11] Szilágyi–Marczali id. m. I. 300.

[12] Annales Altahenses az 1030. évhez: „Sed in nullo proficiens sine militia rediit, exercitusque periclitabatur et Vienni ab Ungaris capiebatur“.

[13] Cosmas Pragensis sz 1030. évhez.

[14] Wippo id. m. és Szilágyi–Marczali id. m. I. 300. – Giesebrecht id. m. II. 263.: „Der Grenzkrieg dauerte bis in das folgende Jahr, wo Stephan an den jungen König Heinrich Gesandte schickte und Frieden nachsuchte. Köngi Heinrich gewährte ihn auf den Rath der baierischen Grossen, selbst ohne Wissen des Vaters: er ging in Person zum Abschluss des Friedens nach Ungarn, den er durch die Abtretung des Gebietes zwischen Fischa und Leitha erkauft haben wird."

[15] Palacky id. m. I. 271. – Annales Laubienses. – Annalista Saxo. – Cosmas Pragensis. – Hermannus Contractus, Chron.