Gyula és Ajtony leverése kíválóan fontos eseménynek minősíthető. Erdélynek és a Duna-Tisza-Maros közének meghódoltatása által az ország egysége nemcsak politikai, hanem vallási tekintetben is újból helyre volt állítva. Gyulafehérvárott és Csanádon monostorok építtetvén, a térítés munkája Erdélyben és a később Bánságnak nevezett területen most már eréllyel és eredménnyel kezdetét vehette.

Hogy a magyarok a görög császárságnak tényleg segítőtársai voltak-e utóbbinak Bolgárországot végkép leigázó hadműveleteiben, azt teljesen bebizonyítottnak nem vehetjük, mert erre a fentebb említett adat csak gyenge bizonyíték számba vehető. De ha ez a közreműködés Istvánt tényleg elég szép kincsek birtokába is juttatta, ez az előny korántsem ért fel azzal a hátránnyal, hogy most már Magyarországnak egész déli határa mentén a kevésbbé kívánatos görög királyság lett a szomszéd. Hogy ez miképen bánt el a szomszédaival, az általa leigázott népekkel és azok foglyul ejtett katonáival, az az 1014. évi philipopoliszi esetből illetve embertelen eljárásból eléggé világosan kitűnik. Ilyen vad, szívtelen és kegyetlen cselekedetre az istentelen barbároknak világgá kürtölt magyarok kalandozásaik folyamán egyetlen egyszer sem vetemedtek; pedig hát ők barbárok, a görögök pedig és kivált azoknak a bölcs, bíborban született és egyéb hangzatos nevekkel illetett császárjai az emberszeretet és a kultúra legnagyobb ápolóinak és terjesztőinek hírében állottak. Ily közvetlen szomszédságot tehát senkisem, legkevésbbé pedig Magyarország kívánhatott magának.