Mialatt az ország nyugati határai mentén a német trónváltozás, Erdélyben pedig a Gyula és a besenyők felett aratott győzelem folytán elég nyugodtakká váltak az állapotok, addig a déli határ mentén nem a legkedvezőbben alakultak a viszonyok.

Mint már a II. részben a 114. oldalon említettük, Tzimiskes görög császár 972-ben Bulgáriát teljesen hatalma alá hajtotta, de ez a hódítás csak időleges volt, mert a bolgár nép nevezett császárnak 975-ben bekövetkezett halála után újra fellázadt a görög fenhatóság ellen s ez alkalommal új cárjuk, a vitéz Sámuel, egészen Konstantinápoly tőszomszédságáig és az Adriai tengerig terjesztette ki birodalmát. Tzimiskes utóda II. Basilios (976–1028.) azonban nemsokáig tűrte ezt a megaláztatást; Nicephorus Uranus vezére már 996-ban fényes győzelmet aratott Sámuel serege felett.[1] 1000-ben és 1001-ben a görög csapatok elfoglalták Bulgária legnagyobb részét, 1002-ben pedig maga a császár 8 hónapi ostrom után elfoglalta Bodont. De azért Sámuel bámulatos kitartással továbbfolytatta a küzdelmet, amelynek folyamán a görögök Nicephorus Phokas vezetése alatt 1014-ben Philippopolis közelében seregének jókora részét elfogván, Basilios császár a kezébe került 15.000 foglyot megvakíttatta s minden pár vak mellé egy félszeműt adván vezetőnek, úgy küldte a szerencsétleneket Sámuelhez Prilepbe. E borzasztó látványtól Sámuel cárnak megszakadt a szíve.[2] Halála után vitézei még 4 évig folytatták a küzdelmet, de a görögök egymásután elfoglalták erős váraikat, miközben vezéreiket vagy megölték, vagy megvakították. Továbbmenve a császári hadak Syrmiumot, vagyis az alsó Dráva–Száva–Duna közét, a későbbi Szlavonia keleti részét is elfoglalták. Ez a terület az augsburgi vereség után a horvátok fenhatósága alá került s miután most ezek is meghódoltak a görög császárságnak, utóbbi az egész déli határ mentén a Dunától az Adriai tengerig szomszédja lett Magyarországnak.[3] A kivívott nagy sikerek örömére Basilios császár, aki büszke önérzettel neveztette magát Bulgaricida-nak (Bulgaroktonos-nak),[4] vagyis bolgárölőnek, 1019. elején fényes diadalünnepet ült.

Leodvin bihari (váradi) püspöknek a namuri (belga) Szent Alban monostor alapításáról írt munkájában[5] többek között említi, hogy „amidőn a barbárok Konstantinápoly városának császára ellen háborút viseltek, a császár Istvánt segítségül hívta a barbárság legyőzésére és az ő segítségével el is foglalta az ellenség fővárosát.“

Ez arra enged következtetni, hogy a görög–bolgár háborúban a magyarok is résztvettek a császár oldalán. Ochrida bevétele alkalmával a tömérdek kincsből Istvánnak állítólag Szt. György ereklyéi jutottak osztályrészül, amelyeket ő élete fogytáig nagy tiszteletben tartott.[6]

A görög hatalom újbóli terjeszkedésének és megszilárdulásának egyik következménye abban nyilvánult meg, hogy Ajtony (Ohtum, Achtum), Anonymus szerint Glád ivadéka, aki meglehetősen függetlenül gyakorolta hatalmát a Duna-Tisza-Maros és Erdély között elterülő felette termékeny és gazdag vidék felett, immár teljesen elszakadt Magyarországtól és a görög császár fenhatósága alá helyezte magát. Ellenséges indulata leginkább abban nyilvánult meg, hogy a Maroson szállított kincstári sót lefoglalta, a folyó hajóforgalmát erősen megvámolta és még egyéb erőszakoskodásokra is vetemedett, amint az a Szt. Gellért legenda alábbi szövegrészéből egész világosan kitünik: „Abban az időben volt Marosvárban egy igen hatalmas fejedelem, Achtum nevű, ki a görögök szertartása szerint Bodonyban megkereszteltetett és nagyon felfuvalkodott dicsősége és hatalma miatt. Hét neje volt neki, mert nem volt tökéletes a keresztény hitben. Bízva vitézeinek és előkelőinek sokaságában, István királyt legkevésbbé tisztelte… Ez az Achtum bitorolni kezdte a király sóját, amelyet leszállítottak a Maroson; vámszedőket és őröket helyezett ama folyam kikötőibe egészen a Tiszáig és vámja által mindent elzárt. Ő hatalmát a görögöktől nyerte… uralta őt az egész föld a Kőrös folyótól az erdélyi részekig és egész Bodonig és Szörényig. Több fegyverese volt mint a királynak s ezért nem is tartott tőle. Volt neki egy igen előkelő Csanád nevű vitéze, ki méltóságra felebbvaló volt a többinél s Achtum ezért őt előljárójukká tette. De ezek őt súlyosan bevádolták, miért is Achtum meg akarta őt öletni. Ez Csanád előtt nem maradt titok s így ő a királyhoz szökött, aki őt Krisztushoz térítve, megkeresztelte“.

István király az Ajtony elleni hadjáratot elhatározván, a sereg vezérévé, hadnagyává Csanádot tette meg és „amint ennek csapatai átmentek a Tiszán, megvívtak Achtummal és hadával; nagy zaj és lárma keletkezett, eltartott a viadal délig és sokan megsebesültek mindkét részen. Végre Csanád serege legyőzetve a Kökényér nádasaiban és Szöregen rejtőzött egész Kanizsáig a Tiszánál. Csanád azonban még az éj folyamán tábort ütött egy dombnál, melyet később Oroszlámosnak neveztek, Achtum pedig Nagy-Ősz mezején táborozott.… Éjjel megjött Achum serege is.[7] Akkor összecsaptak és az ellenség megfutott. Achtumot megölték a csata helyén és fejét levágva, diadalmi jel gyanánt elküldték a királynak“.

Csanád seregét a Tiszán át visszavezetve, elment Esztergomba a királyhoz, ahol Achtum feje már fel volt függesztve a vár fokára… Csanádot meglátva, a király nagyon megörült és „megtette őt a maga udvara és Achtum udvara ispánjának. Azt is mondta a király: mai naptól e várnak nem Marosvár, hanem Csanád lesz a neve, mert ellenségemet kipusztítottad belőle“.[8] Ezt Anonymus megtoldja azzal, hogy a király unokaöccsének, Sunádnak Doboka fiának, jó szolgálataiért Ajtony feleségét[9] és várát minden tartozandóságaival adományul adá.”[10]

[1] Engel Johann Christian, Geschichte des ungarischen Reiches und seiner Nebenländer, I. 369.: „Nicephorus sucht Samuel auf.…trifft ihn am Sperchiusfluss, watet diesen in der Nacht an einer seichten Stelle durch, und überfällt die Bulgaren im Schlaf. Die Niederlage der letzteren war unbeschreiblich, noch 1018. war das Feld mit den Gebeinen der Erschlagenen bedeckt. Samuel und sein Sohn Roman legten sich unter die Leichen, blieben so den ganzen Tag den Augen der Sieger verborgen, und schlichen sich erst in der folgenden Nacht auf den Berg Pindus, und durch einen Umweg in ihr Land.“

[2] Engel id. m. I. 371-

[3] Engel többször idézett művén kívül lásd Cedrenus, I., 695., 718.– Constantinus Porphyrogen., Basilius Macedo seu de vita et rebus gestis ejus in Corp. Byzantinae historiae. – Szilágyi–Marczali id. m. I. 294.

[4] Engel id. m. I. 370.

[5] Leodvin, Fundatio Sti. Albani Namucensis.

[6] Engel id. m. I. 374.: „In der bulgarischen Hauptstadt Achris ward der Kaiser mit Jubel empfangen: er fand hier in der königlichen Wohnung eine Menge gemünztes Geld, Kronen von Perlen zusammengesetzt, goldgewirkte Kleider und 100 Centner Gold, welche er unter seine Krieger vertheilte“.

[7] Tehát úgylátszik mindketten éjjeli rajtaütést szándékoztak végrehajtani.

[8] Szt. Gellért legendája. 10. pont.

[9] Tehát csak egyet a hét közül.

[10] Anonymus XI. fej.