Habár az öreg Gyula, mint már a II. rész 70. oldalán említettük, a keresztség felvétele után állítólag mindvégig hű maradt új hitéhez, azért országában úgylátszik jó sokáig nem tudott a keresztény hitvallás alaposabb gyökeret verni és kérdéses, hogy második utóda, az ifjabbik Gyula egyáltalában megkeresztelkedett-e? A mindvégig pogányoknak maradt besenyőkkel való összeköttetés, kacérkodás és szövetségeskedés inkább ennek ellenkezője mellett tesz tanúságot.

Hogy István nem sokáig habozott és nem sokáig tűrte a renitens vajda garázdálkodásait, hanem azzal együtt mindjárt annak szövetségeseit, a besenyőket is megfékezte, az határozottan a dolgok és viszonyok helyes mérlegelésére vall. Hogy ő maga állott az Erdélybe vonuló seregnek az élére, az még jobban amellett tanúskodik, hogy ennek az akciónak a király nem ok nélkül igen nagy fontosságot tulajdonított. Jelentékenyen megkönnyítette István elhatározását, hogy miután III. Ottó német császár, aki 983. óta ült a német trónon, 1002. elején meghalt, utána Gizella bátyja, tehát István sógora, II. Henrik (1002–1024.), a volt bajor herceg került a német trónra s így most a nyugati határok miatt nyugodtan alhatott István király és nemzete.

Az elfogott Gyulával és családjával való könyörületes bánásmód és a hadjárat révén szerzett kincsek felhasználásának módja a lehető legjobb és legszebb színben tünteti fel Magyarországnak valóban nemesen gondolkozó és a tiszta keresztényi vallásosságtól bensőleg áthatott legelső királyát.