A törzsfők hatalma már Géza idejében meglehetősen meg volt törve, csak Erdélyt kormányozták Töhötöm utódai: Gyula, majd ennek testvére Zombor s ennek fia Gyula, majdnem teljesen függetlenül. Főleg az ifjabbik Gyula szívvel-lélekkel ragaszkodott a régi pogány felfogáshoz s így ő a hittérítőket nem igen engedte be országába, ellenben annál szívesebb fogadtatásban részesültek nála mindazok, akiknek mint az új rend esküdt ellenségeinek a Duna-Tisza mellől el kellett menekülniök avagy onnan önként eltávoztak. Erejét még jobban gyarapítandó, az Erdéllyel szomszédos besenyők fejedelmével, Kean-nal szövetséges viszonyba lépett s bizonyára onnan is jó nagyszámú harcvágyó ifjút hozatott be magához. Ekként tetemesen megszaporodott híveivel Gyula betört a Tisza mentére, ahol az új hitre tért lakosság körében állítólag tetemes pusztítást vitt véghez.

Miután ilyenformán mindig nagyobb lett a veszély, hogy Erdély idővel egészen különválik az anyaországtól, István 1002-ben elhatározta, hogy hadat vezet Gyula ellen. Az összeütközés – hogy hol, nem tudni – meg is történt, amelynek folyamán István győzött, aki Gyulát nejével és két fiával, Bua és Buknával együtt elfogván, azokat Magyarországba szállíttatta.

Erdély kormányzásával István az Árpádvérből szármzó öreg Zoltánt bízta meg, aki aztán buzgón látott hozzá a lakosság megtérítéséhez. Egyidejüleg István a Gizellával Magyarországba jött bajorok egyrészét, Hermann nevű vezetőjük alatt a mai Nagyszeben (innen származik annak német neve Hermannstadt) tájékán telepítette le s nyomban intézkedett, hogy Gyulafehérvárott püspökség állíttassék fel.[1]

Gyulának sikerült Lengyelországba Boleszlávhoz elmenekülnie, ahová István nejét is utána küldötte.[2]

Erdélyből István seregét a déli havasokon át a Gyulával szövetkezett besenyők ellen vezette. Az ottani hegyvidékben folytatott hosszadalmas és heves küzdelmek után megint csak István maradt a győztes. A besenyők fejedelme, Kean, halva maradt a csatatéren, gazdag kincsekkel teli táboruk pedig István kezére került, aki azokból az egyik budai templomot és a pompás székesfehérvári székesegyházat építteté.[3] Ezzel azonban a besenyők hatalma és kalandvágya még mindig nem volt végkép megtörve, mert azok ellen Istvánnak 1005. és 1020. között egy-egy erdélyi betörésük nyomán még többször kellett kardjához nyúlnia.[4] Hogy az ország belsejében elszórtan élő besenyők is minő ellenszenvvel viseltettek az új hit ellen, ennek egyik érdekes példája a még Taksony idejében a Tisza torkolatához közel, Tiszaabád mellett a fejedelmi származású Thonuzoba vezérlete alatt letelepedett kis besenyő csoport esete.[5] Amidőn István ellenük fegyveres erőt küldött, Thonuzoba nejével együtt inkább élve eltemettette magát az abádi révnél, semhogy az új hitre áttért volna.[6]

[1] Bécsi Képes Krónika, II. 37. – Annales Hildesheimenses az 1003. évhez. – Thuróczy krónikája, II. 5., 29. 30. – Kézai krónikája, II. 2. – Anonymus XXIV. és XXVII. fej.

[2] Ezzel szemben Anonymus úgy tudja, hogy Gyula haláláig fogságban maradt, amennyiben István: „per omnes dies vitae suae carceratum tenuit“, ellenben Thuróczy szerint István a megkeresztelt Gyulát „honorifice tenuit sicut patrem.“

[3] Budai Krónika II. 63. – Thuróczy krónikája II. 30. – Hartvicus id. m. c. 12.

[4] Hartvicus, c. 15. – Endlicher, Vita S. Gerhardi, c. 10. – Legenda minor.

[5] Lásd a II. r. 117. old.

[6] Anonymus LVII. fej.