Némelyek még ezt a 984. évi háborúskodást is a külföldi kalandozások közé sorolják. Miután azonban a leírt hadműveletek nem annyira a komoly döntő háborúskodásnak, mint inkább egy hosszantartó békekorszakban elszigetelten fellobbanó incselkedésnek a képét mutatják, azokat bátran kisebbszerű végvidéki támadó- és védőharcoknak minősíthetjük, amelyek alig állanak a II. részben leírt külföldi kalandozásokkal szorosabb összefüggésben. Különben ez a mölki esemény, kísérő melléktüneteivel együtt az e korbeli általános nagy politikai irányok és képek keretén belül csak egy véletlen, a nagy kép egységét csak kis mértékben zavaró melléktüneménynek tekinthető, amelynek indítóokára nézve, az elmondottak után teljes egészében ráillik a francia közmondás: cherchez la femme! mert minden kétségen felül áll, hogy Adelhaid, Géza hitvese volt az, aki az események normális fejlődését, mely a rabló és kalandozó hadjáratok fokozatos majd teljes beszüntetése mellett az állandó megtelepedéssel járó békés foglalkozás és a szomszédokkal, kivált pedig a Németországgal való barátságos megegyezés és tartós béke jegyében kezdett már mindinkább megállandósulni, egyidőre megakasztotta. Igaz ugyan, hogy a 955. évi augsburgi nagy nemzeti katasztrófa után a magyar hadak csak a Nyugatnak és Németországnak hagytak békét, ellenben a Balkán és Bizanc felé egészen 970-ig, tehát még további 15 évig hajtottak végre néha napján egy-egy nagyobbszabású kalandozást, de ezek a siker és szerencse által kevésbé favorizálva, már csak halvány kópiái voltak az azelőtti mesteri bravúrral végrehajtott igazi nagy és merész portyázásoknak. Ép ezért már Taksony, de kivált annak utóda, Géza (972–997.), és fokozatosan mindjobban a közvélemény is arra a meggyőződésre jutott, hogy a Magyarországgal szomszédos nagy nemzeteknek, a görög császárságnak, Franciaországnak, de kivált Németországnak, mely utóbbi hatalmát mindig erősebben Itáliára is kiterjesztette, mindjobban kifejezésre jutó konszolidációja és megerősítése folytán Magyarországnak is – hacsak nem akar mindig egységesebbé és hatalmasabbá váló szomszédainak biztos prédájává válni – végkép szakítania kell eddigi kalandos múltjával és az idegeneket bántó szokásaival, saját magának is rendes, békés életmódhoz és produktív munkához kell szoknia s szelídebb erkölcsök felvétele mellett kaput is kell nyitnia a keresztény hit felvétele révén mindenütt rohamos léptekkel tovaterjedő és mindig magasabb fokra emelkedő kultúrának is. Taksonyra, Gézára és a többi jobb ítélet felett rendelkező szemlélőkre és mértékadó egyéniségekre érdekes és tanulságos például szolgálhattak és mely benyomást tehettek azok az óriási változások, amelyek a X. század vége felé úgyszólván az összes európai országokban épen a kereszténység rohamos terjedésével kapcsolatban végbementek. A kornak ez újabb szelleme és követelménye előtt meghajolva, Géza, elsősorban megint hitvese intő szavára hallgatva, nemcsak tűrte, hanem a maga részéről is hathatósan előmozdította a keresztény hitnek minél nagyobb mértékben való elterjedését s így őt méltán a magyar kereszténység úttörőjének nevezhetjük. Hogy ezt nem annyira erkölcsi és kultúrális, mint inkább célszerűségi és népének jövője iránti szempontból, tehát bizonyára még benső meggyőződésből sem tette, erre legjobb bizonyíték, hogy amidőn papja szinte szemrehányólag azt kérdezte tőle, hogy miért áldoz még régi isteneinek is, Géza nagyúri egykedvűséggel azt válaszolta: „én elég gazdag és hatalmas is vagyok ahhoz, hogy ezt megtehessem!“[1] Itt kell megjegyeznünk, hogy Gézát az egykorú és közelkorú feljegyzések kemény, zord, rideg, nyers és erőszakos természetűnek mondják[2] s így még inkább csodálkozhatunk, hogy a keresztény hit hirdette szelídebb felfogás és felebaráti szeretet eszméivel annyira-amennyire mégis meg tudott barátkozni.[3] De újból hangúlyoznunk kell, hogy azt nem spontán elhatározásból, hanem a körülmények és viszonyok kényszerítő hatása alatt tette. De ez a körülmény nem hogy kisebbítené, hanem inkább öregbíti Gézának a hazával és nemzetével szemben tett kiváló szolgálatait, mert azokat saját énjének és meggyőződésének megtagadása mellett tisztán csak a magasabb cél érdekében tette, miért is nézetem szerint Géza méltán osztozkodhat fiával, Istvánnal, aki később szentté nyilváníttatott, azokban az elévülhetetlen érdemekben, amelyeket mindketten a hazának szilárd megalapozása és a keresztény hitnek buzgó terjesztése körül szereztek.[4]

Ez a kérdés oly kiváló fontosságú, hogy legalább röviden vázolnunk kell a keresztény hit rohamos terjedése révén a X. század végén teljesen újjá alakuló európai viszonyokat.

A keresztény hit terjesztése ezidőben nagyban véve két különálló, nem ritkán egymással rivalizáló gócpontból, a rómaiból és a konstatinápolyiból indult ki. Az utóbbi egyrészt a Spanyolország déli részében, Szardiniában és Örményországban lábrakapott arabokkal szemben folytatott eredményes küzdelmet, amelynek eredményekép Spanyolországban az ott levő kalifátus oszladozása révén már 960. körül kezdetét vette az arab uralom hanyatlása és annak romjain a keresztény fejedelemségek megalakulása. A konstantinápolyi központnak egy másik fontos térítési és terjeszkedési iránya Bolgárország felé gravitált, amelynek 970-ben történt végleges meghódításával annak addig a római központ felé gravitáló egyháza immár teljesen a konstantinápolyi patriárcha fenhatósága alá hajtatott. Nemsokára ezután Oroszország felé terjeszti ki a bizanci udvar hittérítő munkálkodását, amelynek akkori nagyfejedelme, Svjatoszláv legifjabb fia, I. vagy Nagy és Szent Vladimir (980–1015) 988-ban tért át a keresztény hitre s a hozzáküldött görög (bizanci) papokkal népét is lázas sietséggel megkereszteltette. Előde, Svjatoszláv nagyfejedelem egyébként már 964–65-ben heves küzdelem után a kazár birodalmat győzte le, annak Szarkel nevű híres várát is elfoglalván. Ennek a régi, a magyarokkal állandóan barátságos viszonyban élő pusztai népnek oly gyors letűnése a történelem színpadáról különösen fájós érzést támaszthatott a magyarok s azok fejedelmeinek, Taksonynak, majd Gézának szívében, de ez a gyors letűnés egyúttal hatalmas memento gyanánt is szolgálhatott abban a tekintetben, hogy mi vár azokra a népekre, akik a kor szellemével haladni nem képesek, vagy nem akarnak.

Magyarországra is ki akarta terjeszteni hittérítő munkáját a konstantinápolyi udvar, amint azt a II. rész végén említettük, de kézzelfogható eredményt itt nem ért el. A magyarok inkább a római központ védőszárnyai alatt működött hittérítők befolyásának engedtek, amely központnak leghíresebb expozitúrái Németországban voltak, kivált amióta a német császárok újból római császárokká is váltak. Ennek a központnak misszionáriusai működtek Franciaországban is, ahol mindenekelőtt a normannok tértek meg. Az 1000-ik év körül alakulnak meg Dánia, Svédország és Norvégia mint keresztény királyságok: ugyanekkor a német hódítással karöltve szép sikereket ér el a térítés munkája az elbai szlávok között is; majd a csehekre és lengyelekre került a sor, ahol Géza sógora, Mieszko volt az első keresztény fejedelem, aki a keresztség felvétele után az I. Micziszláv nevet vette fel. Eszerint akármerre tekintett Géza tanácsosaival együtt, az Erdélyt övező besenyőktől eltekintve, mindenütt a keresztény hitnek behódolt államalakulatokat láttak s így akarva nem akarva, ugyanezt a példát kellett nekik is követniök. És különösen dicséretére válik Gézának, hogy miután mind a maga, mind országa számára ezt a helyes konzekvenciát levonta, tőle telhetőleg mindent megtett arra nézve, hogy a helyes eszmét mihamarabb erőteljes tettek is kövessék.

Ezek szerint az ország kapui az idegen lovagok és hittérítők előtt megnyilván, főleg Németországból, Lengyelországból és Csehországból igen sokan jöttek be Magyarországba. Ezeknek legtöbbje itt nemcsak tekintélyes állásra, hanem a nekik adományozott birtokok révén búsás jövedelemre is tettek szert.[5]

Gézának és családjának példáját csakhamar az ország főbb nemesei, majd a többiek is követték, úgy, hogy a keresztény hit a mi hazánkban is aránylag igen gyorsan terjedt el s így most már nemcsak az ország békés fejlődésének, hanem a külföldi államokkal való barátságos kapcsolatnak sem állotta mi sem útját. Különösen megerősödött a barátságos viszony Géza és a bajor hercegi család között, amidőn előbbinek fia és utóda, István 995-ben Henrik bajor herceg Gizella nevű leányával lépett házasságra.

Az idegen államokkal fentartott jó szomszédi viszony hozta magával, hogy ebben az időszakban az ország az évek hosszú során át külháborúkba nem keveredett; ezért Géza fejedelem, nemkülönben Szt. István uralkodása javarésze is áldásos békében és az országnak friss erőt és ellenállást kölcsönző szervezkedéssel telt el.

A keresztény hitnek magyarországi terjesztése körül különösen a csehek által Voitechnek nevezett Adalbert prágai, querfurti Bruno szász püspök, a Ravenna melletti Pereoból 24 tanítványával útnak indult Szt. Romuald, később pedig Szt. Gellért szereztek kíváló érdemeket, de legfőbb rugója az új hit gyors terjedésének maga István fejedelem volt, aki országszerte megkezdett apátságok, klastromok, templomok alapításával és építésével leginkább tudott a nép kedélyére hatni és azt az új hit buzgó híveivé felavatni. Hogy magát a salzburgi és lorchi (Laureacum) püspökségek fenhatósága alól kivonja, elhatározta az esztergomi és kalocsai érsekség felállítását, melyekhez később a veszprémi, pécsi és csanádi püspökségek járultak. Tette ezt anélkül, hogy az akkori szokás szerint ehhez előbb a német császár, illetve a római szentszék előzetes beleegyezését kérte volna.

Hatalmának, befolyásának és úgy belső, mint külső tekintélyének emelése céljából István 999-ben elhatározta, hogy a királyi koronát is megszerzi magának. Ezt a méltóságot akkoriban a bizanci császár, a német császár, illetve Róma szokta volt adományozni, aminek fejében a két előbbi rendszerint hűbéri fogadalmat követelt. Ezt kikerülendő, István Astricus, más néven Anastasius kalocsai érseket küldte Rómába II. Szylveszter pápához, hogy neki a királyi címet és a koronát elhozza, ami tényleg sikerült is.[6]

Erre aztán az 1000. év augusztus 15-én István Esztergomban királlyá kikiáltatván, meg is koronáztatott.[7]

[1] Thietmar, id. m. VIII. c. 3.

[2] Thietmar, id. m.: „Stefani pater erat Dewix (Geiza), homo crudelis multos subito furore occidens“.

[3] Hartvicus, Vita S. Stephani, c. 2.: „Geiza severus quidem et crudelis, veluti potentialiter agens in suos, misericors autem et liberalis in alios et praecipue christianos.“

[4] Fessler–Klein id. m. I. 82. old.: „Nicht die Niederlagen, welche sein Vater erlitten, nicht fremder Einfluss, nicht die Überredung einer Gattin waren die eigentliche Ursache dessen, was unter Geizás Regierung geschah; dies alles konnte nur fördernd einwirken. Die Macht der Umstände, die unwiderstechlich wurde, und der eigene veränderte Geist nötigten das ungarische Volk, dem asiatischen Nomadenleben zu entsagen und die Bahn der Civilisation zu betreten; Geiza erkannte, was nothtat, erweiterte die hercogliche Gewalt, suchte ein geordnetes Gemeinwesen und das Christenthum einzuführen und bereitete so vor und machte möglich das grosse Werk, das Stephan vollbrachte.“

[5] Lásd Kézai, Hatvicus és Thuróczy többször idézett műveit.

[6] Fessler–Klein, I., 107. old. szerint ez a következő körülmények között történt: „Als Astricus in Rom ankam, fand er hier schon die Gesandaschaft des Polenherzogs Boleszlaw II. (Chrabry), (Tévedés! ez nem II., hanem I. Boleszláv, a vitéz melléknevű volt, aki 992-től 1025-ig uralkodott) die ebenfalls für ihren Herrn die königliche Krone nachsuchte. Der Papst, wie die Chronik erzählt, hatte den Polen bereits ihre Bitte gewährt; die Krone war fertig, die das Haupt Boleszlaws schmücken sollte; aber Otto erhob Einsprache dagegen, weil er freilich ohne rechtlichen Grund, Polen für sein Reichlehn erklärte und einen Eingriff in seine Hoheitsrechte darin sah, dass der Fürst dieses Landes die Krone aus der Hand des Papstes empfange. Dagegen war er den Wünschen Stephans, der ohnehin sein Verwandter war, günstig gestimmt; denn noch waren die Deutschen nicht auf den Einfall gerathen, gleiche Ansprüche der Lehnsherrlichkeit über Ungarn zu erheben. Sylveszter musste sich in den Willen seines mächtigen und unbiegsamen Gönners fügen. Um aber den Bruch seines bereits gegebenen Versprechens zu beschönigen, gab er vor, in der Nacht sei ihm ein Engel erschienen und habe ihm befohlen: „Morgen werden die Abgesandten eines unbekannten Volkes zu dir kommen und für ihren Fürsten die königliche Krone und apostolische Weihe bitten; ihm sollst du die Krone ohne Aufschub verleihen, denn wisse, diesem Fürsten gebürt die seiner Verdienste wegen.“ Am Morgen erschien Astricus vor dem Rapste, schilderte die Verdienste Stephans um die Bekehrung der Magyaren und die Freigebigkeit, mit welcher er Kirchen, Klöster und Bischofssitze gegründet habe, übergab reiche Geschenke und trug sein Anliegen vor. Da rief Sylveszter: „Ich bin der apostolische, dieser aber ist ein wahrer Apostel, durch welchen Christus ein so grosses Volk zu sich bekehrt hat “, und gewährte die Bitte."

[7] Hartvicus id. m. c. 9.