A még Taksony idejébe eső 971. évi utolsó balkáni és bizanci kalandozás óta[1] a magyar hadak alárendeltebb jelentőségű határvillongásoktól eltekintve, jó hosszú időn át nyugton maradtak, dacára annak, hogy I. Ottó német császárnak 974-ben bekövetkezett halála külpolitikai tekintetben újabb bonyodalmak kútforrásává vált. I. Ottó utóda, annak még életében császárrá koronázott hasonnevű fia, II. Ottó név alatt lépett a trónra. Azonban II. Henrik bajor herceg szintén igényt tartván Németország koronájára, szövetségeseket gyüjött II. Ottó ellen. Ezek legkíválóbbika Micziszláv lengyel herceg volt, kinek nővérét, Adelhaidot Géza fejedelem vette nőül, miután első felesége, Gyula erdélyi vajda Sarolta nevű leánya korán elhalálozott. Adelhaidnak az egykori feljegyzések szerint nemcsak férjére, hanem az ország kormányzására is igen nagy befolyása volt,[2] ami kétféle irányban éreztette hatását: egyrészt elősegítette és siettette a kereszténység behozatalát és terjedését[3] és másrészt rábírta férjét arra, hogy Micziszláv bátyja is II. Henrik pártjára állva, ellenséges viszonyba keveredett II. Ottó német császárral, bár egy évvel előbb Géza Sarolta nejének únszolására, akinek szintén erős befolyása alatt állott, amidőn 973. húsvét napján I. Ottó német császár Quedlinburgban a tisztelgő barátságos idegen – cseh, lengyel, orosz, görög, bolgár – követségeket fogadta, azokhoz csatlakozva, 12 magyart is elküldött, hogy újból megpecsételjék a Magyarország és Németország között fennálló békét,[4] megjegyezvén, hogy ekkor nyugat felé a Duna mentén a magyarok befolyása és hatalma egészen Mölk váráig terjedt.[5]

Az újonnan kötött szövetségi alapnak és talán ugyancsak Adelhaid befolyásának volt tulajdonítható, hogy a Pilgrin passaui püspöknek és Ottó német császár egyik legmeghittebb emberének Magyarországba küldött hittérítőit, Géza 977-ben az ország elhagyására kényszerítette. Ez évben mérkőztek össze Ottó és Henrik fegyverei s utóbbi csatát vesztvén, a császár parancsára az utrechti várba záratott. Már ezt megelőzőleg Ottó egyik hű segítőtársát, Babenbergi Luitpold grófot bízta meg a birodalom keleti határainak őrzésével, őt egyúttal az északkeleti őrgrófságnak, a későbbi Ausztriának urává tevén.[6] Miután Henrik bajor herceg nem nyugodott bele sorsába, az ő hívei is folyton borsot törtek Ottó német császár orra alá. Igy történt aztán, hogy a magyarok Mölk várából szintén gyakran kitörtek, hogy Pilgrin birtokait háborgassák és megsarcolják. E háborgatásoknak véget vetendő, Luitpold határgróf számos frank lovag kíséretében 984-ben Mölk alatt termett s az erősséget bevevén, a magyarokat a Szárhegyig (Kahlenberg-ig) szorította vissza. Az azon túl fekvő terület ilyenformán végleg elveszett a magyarokra nézve.

[1] Lásd a II. rész 112. oldalán.

[2] Chronica Hungarorum e codice Warsaviensi saeculi XIII. – Bruno, Szent Adalbert életírója többek között ezeket mondja: „Miserat his diebus ad Ungarorum seniorem magnum, imo ad uxorem ejus, quae totum regnum manu tenuit, virum, et quae erant viri, ipsa regebat, qua duce erat christianitas coepta…epistolam“. A Chronicon breve Silesiae saeculi XIV-ben pedig ez áll: „Anno domini 971. dux Mesco (vagyis Micziszláv) babtisatus est. Iste Mesco habuit sororem nomine Adelhaiden, quam Jesse (t. i. Géza) rex accepit in uxorem, quae cum esset christiana, virum suum Jesse convertit ad fidem Christi“.

[3] Fessler Ignaz Aurelius, Geschichte von Ungarn. neu bearbeitet von Ernst Klein, I, 79.: „Adelhaid war es, die wegen ihrer Schönheit Beleknigini, polnisch die schöne Fürstin genannt wird und über ihren Gemahl grosse Gewalt hatte. Sich in seine Gewohnheiten und Sitten fügend, mit ihm reitend, jagend und selbst bis zur Unmässigkeit trinkend. brachte sie es dahin, dass sie ihn ganz nach ihrem Gefallen leitete und auf die Regierung des Landes den grössten Einfluss übte; sie brachte es dahin, dass Geiza, der sonst eben nicht gütiger Gemütsart war, Ausländer und Christen freundlich aufnahm und endlich selbst zum Christenthum hinneigte“.

[4] Annales Hildesheimenses és Annales Quedlinburgenses, továbbá Thietmar, Chronicon, II. c. 2.

[5] 5. sz. melléklet.

[6] Fessler – Klein id. m. I., 81. old.