Ezzel a hadjárattal a magyar vezérek eredetileg úgy látszik Szászország megfenyítését tűzték ki célul, amihez a német trónváltozás kétségkívül kedvező alkalmat szolgált. Mindenesetre helyes volt, hogy a nem könnyű feladat megoldására egy megfelelően erős sereget jelöltek ki, bár annak számszerinti állományáról adataink nincsenek. Ez az eredeti terv, mint fentebb láttuk, a Rajnához érve, hatalmas módosításon ment keresztül és mindenesetre kár volt, hogy a változott viszonyokra való tekintettel egy gyengébb, döntő sikerek kivívására semmiképpen sem alkalmas csoport mégis Szászországnak vette irányát, míg a fősereg, tervét és célját teljesen megváltoztatva, az eddig felkeresetteknél jóval messzebb fekvő vidékek kifosztását és elpusztítását tűzte ki feladatául.

A seregnek kétfelé történt megosztása ezúttal is megbosszulta magát és Henrik utódjának, Ottónak alkalma volt, hogy újabban kivívott sikere révén serege nimbuszát, amely a 933. évi nagy győzelem révén Európaszerte közismertté vált, még jobban növelje. Nézetem szerint jobb lett volna, ha a magyar sereg, ahelyett, hogy úgy környékezte és kerülgette leghatalmasabb ellenfelét mint macska a forró kását, vagy teljes erővel nekirontott volna az annyira gyűlölt Szászországnak, vagy pedig, ha a döntő mérkőzést ezúttal nem vélte megkockáztathatónak, akkor Ottó országát és seregét egyelőre teljesen ignorálni kellett volna.

Egyébként teljes mértékben csatlakozhatunk Marczali ama nézetéhez, hogy „ha nem is dicsőséges, de merészségre és zsákmányra nézve, – tekintve, minő távoli, népes és gazdag országokban jártak, – ezt a hadjáratot a legkiválóbbakhoz kell számítanunk.[1]

Hogy a sok vérengzést és pusztítást megelégelt, dús zsákmánnyal és a foglyok egész tömegével megterhelt magyar had a Vogesek mellől miért nem a legrövidebb és legpraktikábilisabb úton a Dunának, hanem hatalmas kerülővel az Alpeseken és Olaszországon át vette útját hazafelé, arra elfogadható választ alig adhatunk, hacsak e kérdés eldöntésénél az nem játszotta a döntőszerepet, hogy Ottónak kivívott sikere által újból sikerült a német egység roskadozó vázát helyreállítani, úgyhogy a magyar hadak vezérei nem tartották tanácsosnak, hogy zsákmánnyal megrakottan német területen át igyekezzenek hazafelé. Felső-Olaszországon, vagyis megbízható szövetséges területen keresztül a visszatérés mindenesetre könnyebben és nyugodtabb lélekkel volt végrehajtható.

Az ezúttal elért szép siker bizonyos mértékben kiköszörülte a Szászországban 933-ban szenvedett csorbát és a magyar név immár az Atlanti-óceánig vált rettegetetté, de a hadjárat tulajdonképpeni célját, a szászok megfenyítését még sem érte el.

[1] Szilágyi-Marczali id. m. I. 163. old.