A merseburgi döntő győzelem egy csapásra véget vetett a németek ama évtizedekig tartó rettenetes lidércnyomásának, amelyet bennük a barbár magyaroktól való kimondhatatlan félelem szünet nélkül ébren tartott. Legelsőnek természetesen a győztes sereg ébredt a nagyhorderejű esemény tudatára. Henrik azonnal le is térdelt a csata színhelyén, hogy hálát adjon Istenének a kivívott győzelemért, a sereg pedig örömmámorában nyomban császárrá kiáltotta ki szerencsés és kedvelt hadvezérét s miután ennek a győzelemnek a lelke tényleg ő volt, Henrik meg is érdemelte ezt a nagyarányú, spontán megtiszteltetést. A háborút előkészítő fentebb felsorolt összes intézkedései valóban mintaszerűeknek mondhatók és a sereg szervezése, kiképzése és vezetése körül kifejtett tevékenysége ugyancsak a legnagyobbfokú elismerést érdemli meg.

Ezzel ellentétben, a magyarok részén alapjában el volt hibázva a dolog. Hogy mily nagy volt a Henrik ellen vezetett sereg, arra nézve nincsenek adataink. Valószínű, hogy ez a rendes portyázó hadak erejét jóval felülmúlta, de az is bizonyos, hogy ezúttal is Magyarország fegyveres erejének csak egy része indult el Szászországba, mert különben nem találkoznánk már a következő évben egy újabb hatalmas portyázó haddal a Balkán félszigeten, amint az az alábbiakból kitűnik majd. Henrik nagy erőlködésével szemben, amellyel úgyszólván az egész németséget talpraállította a magyarokkal leendő leszámolásra, mindenesetre helyén lett volna, ha a magyarok részén is a nemzet nagy többsége szállott volna síkra, hogy a német királyt kötelességének teljesítésére kényszerítse. Így azonban még azt az előnyt is, hogy ezúttal a rendesnél nagyobb volt a Szászországba elindult magyar had állománya, alaposan lerontotta az az intézkedés, hogy Szászország határához érve, számottevő seregüket két egymástól messze távolságra elirányított csoportra osztották, amelyek mindegyike önmagában is több apróbb portyázó és fosztogató különítményre bomlott széjjel. Nagyon valószínű, hogy a magyar sereg vezérei, ha előbb nem, már a csehek és dalaminciaiak földjén való átvonulás alkalmával értesültek arról, hogy Henrik hatalmas sereg élén várja őket országa belsejében. Ilyen körülmények között magyar részen is a sereg együtt-tartása lett volna helyénvaló és sokkal jobb lett volna megfordított taktikával élni: a kézben tartott összes erőkkel előbb az ellenséges sereget tönkreverni és azután az ellenséges országot elárasztani apróbb különítményekkel, ahogyan azt annak előtte ismételten és igen helyesen cselekedték.

Emellett úgy látszik, hogy a felderítőszolgálat sem funkcionált kellőképpen, mert a merseburgi főcsoportot határozottan meglepte a hatalmas szász seregnek közeli felbukkanása, úgyhogy sürgősen kellett abbahagyni a már majdnem kézrekerült vár ostromát és tűzjelekkel csatlakozásra bírni a szertebarangoló apró portyázó különítményeket, ami azonban úgy látszik nem nagyon sikerült. Ezért nagyon valószínűnek kell tartanunk, hogy a merseburgi csatában a németek számbelileg is számottevő túlsúly felett rendelkeztek. Érdekes és említésre méltó, hogy ugyanezek a hibák történtek a már csak kevés híján katasztrofálisan végződő 899. évi brentai hadjárat alkalmával is.

Végeredményben a merseburgi csata szerencsétlen kimenetele a magyarok részén az eddigi szövetségeseknek, a bajoroknak, cseheknek, dalaminciaiaknak, ha nem is nyílt, de titokban való elpártolását, a németek részén pedig az egységes német birodalomnak kialakulását vonta maga után, ha nem is azonnal és egyszerre, hanem idővel és fokozatosan.[1] Ez pedig döntő fontosságú tény volt a jövő kialakulása tekintetében.

[1] Widukind id. m. 39. fej.: „famam potentiae virtutisque cunctis gentibus et regibus longe lateque diffudit”.