| « Megjegyzések. Elmélkedések. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |
A riadei vagy merseburgi csata. 933 március 15-én[1]
Henrik német királynak, amidőn 924-ben a magyarokat legalább a szűkebb hazájára, Szászországra vonatkozó 9 évi béke megkötésére kényszerítette, igen messzemenő tervei voltak. Már akkor elhatározta, hogy a német birodalmat évről-évre vad kegyetlenséggel pusztító magyarokkal végleg leszámol. Ennek előfeltétele elsősorban az volt, hogy egy kiképzés és harcratermettség tekintetében oly magas fokon álló hadsereget szervezzen, amely Európa akkori legvitézebb és legellenállhatatlanabb seregével, a magyar haddal is sikerrel vehesse fel a küzdelmet. Ehhez azonban hosszú idő és sok fáradság kellett. Ezért és hogy birodalmában is végleges rendet teremthessen, kötötte magát Henrik, a felajánlott tetemes összegű váltságdíj visszautasítása mellett a 9 évi békéhez.
E sereg megszervezéséről alább bővebben szólunk majd.
De ezzel egyidejűleg a kierőszakolt béke ideje alatt más tekintetben is lázas tevékenység folyt egész Németországban, de kivált Szászországban, hogy a leszámolás napján a siker minél biztosabb legyen. Igy mindenekelőtt hozzálátott Henrik az összes fontosabb helyek, városok, kolostorok megerősítéséhez, sőt még egyes kisebb, de fontos helyeken fekvő falvakat és tanyákat is fallal vétetett körül. A nevezetesebb helységek állandó őrséget is kaptak. Különösen erős erődítményekkel látta el a birodalom déli részében Regensburgot és Augsburgot, a keleti széleken Merseburgot és Quedlinburgot, a nyugati fronton pedig Cameracust (Cambrayt). Különösen sok várost és várat építtetett Henrik az addig teljesen nyilt Szászországban, mely tevékenységével a városalapító nevet érdemelte ki magának.[2] A szabad parasztok egy részét az erődített helyekbe telepítette. Veszély idején itt talált menedéket a közelfekvő többi népség is, amelynek béke idején ellenszolgáltatás fejében a várbeliek élelmezéséről kellett gondoskodni.
Hogy mind e rendelkezéseket megtehesse, Henriknek, mint német királynak, mindenekelőtt arról kellett gondoskodnia, hogy a többi német hercegeket és fejedelmeket hatalma alá hajtsa, ami tényleg meg is történt. Ez időtől kezdve kezd Németország egységes állammá kialakulni. Kivételt úgyszólván csak az egy Bajorország képezett, amely – bár állítólag szintén küldött Henriknek segítőcsapatokat – megtartotta önállóságát és mint ilyen továbbra is szerződéses viszonyban maradt Magyarországgal, amelynek hadai most is korlátlan szabad átvonulást élveztek az összes bajor területeken.
A seregszervezés tekintetében Henrik csakhamar tisztába jött, hogy csak olyan edzett, ügyes és a vakmerőségig bátor hadseregről lehet szó, amely a magyar csapatok összes fortélyaival szemben is megőrzi hidegvérét. Erre legalkalmasabbnak látszott a már bölcs Leo által is ajánlott tömött sorokban harcoló lovas had.[3]
Ezért Henrik eddig nagyobbára gyalogságból álló seregét fokozatosan lovas haddá változtatta át és szakítva az eddig szokásos úgynevezett Heerbann-rendszerrel, amely elvileg ugyan az összes fegyverképes polgárok általános védkötelezettségének elvén alapult, de azért a bevonulók csak negyedévig voltak kötelesek egyhuzamban szolgálatot tejesíteni, mialatt saját magukat kellett élelemmel, ruházattal és fegyverrel ellátniok. Ezt a rendszert Henrik zsoldosrendszerré változtatta át, melynél a lakosság csak egy bizonyos része, ez azonban sokkal intenzívebben teljesített katonai szolgálatot.[4]
A lovasság főfegyvere a 75-150 cm hosszú kétélű, elől legömbölyített s így csak vágásra alkalmas kardból (spatha) állott, melyet a lovasok használat előtt a baloldalon viseltek, ahonnan azt vágásra a jobb kéz vette át. A jobb oldalon a hosszú tőrszerű, egyélű, hosszú fogantyúval ellátott, szúrásra alkalmas félkard (semispatha) csüngött.
Második főfegyver gyanánt a fahüvelyből és vaspengéből álló lándzsa (lancea) szolgált. A vaspenge 18 cm hosszú és 6 cm széles, mindig kétélű és rendszerint szúrásra is alkalmas volt. A teljes egészében két és félméter hosszú lándzsát rendszerint közeli harcra, döfésre, néha azonban hajításra is használták. Később a csatakorbácsot (Schlachtgeissel) is előszeretettel használták a német lovasok, amint azt az I. rész 90. oldalán is említettük már.
Távoli fegyver gyanánt a két húrral és 12 nyíllal (sagittas) ellátott íj (arcus) volt használatban. A nyilak a tegezben (pharetra) voltak elhelyezve.
Legfontosabb védőfegyverül a köralakú pajzs szolgált. Ez egy vaskapcsokkal és pántokkal megerősített, bőrrel átvont faállványból állott. Meneteken a pajzs a lovasok hátán lógott, ha pedig harc volt kilátásban, akkor azt a bal karra akasztották. Henrik lovasságától különösen nagy ügyességet követelt, hogy az felsőtestét a pajzs kellő felhasználása által a magyarok nyílzápora ellenében minél jobban megvédje.
Az ellenség vágásainak felfogására a bőrből vagy nemezből készült csuklya (camail) szolgált, amely a vállakat és a nyakat is védte. A koponya még kiadósabb megvédésére a fémsipka (Hirnhaube) szolgált.
A felsőtestet a páncéling (collariu, cotte, lorica, Halsberc, Wigewand) védte. Ez bőrből vagy erős vászonból készült, amelyre vaskarikák vagy pikkelyek voltak felvarrva.
A lábakat, rendszerint csak a síncsontokat, a lábsinek (Bainbergae) védték.
Miután vágtát a németek csak jobbra lovagoltak, a lovasok csak ballábon viseltek sarkantyút. Ennek elvesztését szégyenletesnek tartották.
Miután a leírt felszerelés jó nagy súlyt képviselt, a német lovasság csak nehézfajtájú lovakat használhatott. Ezeket is pikkelyes takaró (Schuppendecke) védte. Az elől-hátul magaskápájú nyereg jó, biztos ülést biztosított lovasának. Henrik lovassága már ónozott kengyelvasakat használt. A kantár egyszerű csikózablából és bőrszíjakból, vagy kötelekből állott. A német lovasságnál a nehéz vasalás dívott.
Nagy súlyt helyezett Henrik lovasságának harchoz való kiképzésére, mire nézve elég bő és részletes utasításokat adott ki. Igen fontosnak tartotta a tömör, zárkózott alakzat betartását. Csatarendjét rendszerint több – 2 és 8 között váltakozó – harcvonalba osztotta. Az utolsó harcvonal tartalékul szolgált, mely gyakran oldaltámadások és megkerülések végrehajtására is volt hivatva.
A sereget rendszerint igen nagyszámú poggyász (Tross) követte, mivel minden egyes embernek félévre való ellátást és bizonyos számú ruha- és felszerelési cikkeket is kellett kocsikon, illetve málhás állatokon magával cipelnie. A raktár-élelmezés és harácsolás ugyanis akkor még ismeretlen fogalom volt. Csak a víz, fa és legelő szabad használata volt megengedve. A kocsikat, szekereket, 6-7 napi (kb. 13 mérföldnyi) távolságra a lakosság szolgáltatta. Ennek az időnek a letelte után az üres kocsik visszamehettek otthonukba.
A sereg naponta átlag legfeljebb 3-4 óra hosszat menetelt. Rendszerint éjfélután, illetve a kora-hajnali órákban indult, de már legkésőbb reggel 8-9 óra tájban táborba szállva, beszüntette aznapi menetét. Ha harc volt kilátásban, már szintén mindjárt éjfélután kezdték meg a csapatok a harcrendbe való sorakozást.
Mihelyt Henrik seregének békeszervezésével és kiképzésével készen volt, jónak látta egy kis próbaháborúról gondoskodni, hogy annak révén a csapatok a békében, a gyakorlótéren szerzett elméleti tudásuk gyakorlati alkalmazását is elsajátítsák. E célból 928-ban mindenekelőtt megtámadta és legyőzte közvetlen szomszédait, a dalaminciaiakat, a magyarok régi szövetségeseit, majd egy lépéssel tovább menve, hűbéresévé és adófizetőjévé tette a cseh herceget s végül 929-ben komoly, nagy csatában legyőzte az elbamelléki szlávokat, miáltal birodalma határát e folyótól keletre is kiterjesztette. Ezek a szép sikerek természetesen nagymértékben emelték Henrik seregének önbizalmát.
Ily előzmények után jelentek meg a magyar követek 932 végén[5] a szokott adóért, amelynek kiszolgáltatását Henrik kereken megtagadta. A szász nép ujjongva helyeselte királya elhatározását és esküvel fogadta, hogy a magyarokkal hősiesen szembeszáll.
Erre a rideg visszautasításra a magyarok elhatározták, hogy hatalmas sereggel, melynek élére állítólag maga Zsolt fejedelem állott, törnek be Szászországba.[6] Ez 933 tavaszán meg is történt.[7] Útjukat Csehországon és a dalaminciaiak földjén át vették s ez utóbbiakat csatlakozásra szólították fel, de ezek a történtek után semmi hajlandóságot sem mutattak erre, sőt tudván, hogy a szászok hatalmas sereggel készen várják a magyarokat, ezeknek Widukind szerint gúnyból és csúfságból egy kövér kutyát küldtek.[8]
A magyaroknak most nem volt ahhoz idejük, hogy e csúfságot a dalaminciaiakon megbosszúlják, hanem minél gyorsabban szász földet igyekeztek elérni, megfogadván, hogy ott senki ember fiának, aki 10-ik évét túlhaladta, meg nem kegyelmeznek.
A Saale folyóhoz érve, seregüket két részre osztották. Az egyik rész parancsot kapott, hogy Thüringián végigmenve, délnyugat felől törjön be Szászországba, a másik rész pedig Merseburg felé tartott, hogy keleti irányból hatoljon be Szászország belsejébe.
A nyugati oszlop, több portyázó hadra oszolva, tűzzel-vassal kezdé pusztítani az útjába eső területeket, miáltal oly félelmet terjesztett maga körül, hogy az Erfurtban éppen gyűlésező papság rögtön félbeszakította tanácskozását.
A szétszórtan előnyomuló rabló és pusztító portyázó csapatoknak Sondershausen magasságában[9] a Siegried és Hermann grófok vezérlete alatt álló szász és thüringiai hadak útját állották és azokat egyenként legyőzték, illetve széjjelverték, úgyhogy az emberek legnagyobb része elesett, foglyul esett vagy elpusztult.
A második magyar csoport megtámadására, amelynek zöme egy Merseburgtól délre fekvő erődöt ostromolt,[10] maga Henrik indult el 12-16.000 főnyi kipróbált seregével, amellyel Riadenál ütött tábort. Amint ezt a magyarok meghallották, rögtön félbehagyták a vár ostromát és ahogyan azt rendszerint tenni szokták, nagy tüzek rakásával hívták fel gyülekezésre a szertekalandozó portyázó különítményeket.
Másnap, 933 március 15-én reggel,[11] amint a mai Oebles és Schlechtewith tájékán csatarendbe állottak, már látták közeledni a német hadsereget, amelyet Henrik maga vezetett. Elindulás előtt a király újból buzdította vitézeit: bizzanak az Istenben, gondoljanak a hazára és családjukra s álljanak bosszút érettük az ellenségen. Egyszersmind hangsúlyozta, hogy maradjanak szorosan egymás mellet zárkózva, fogják fel pajzsukkal a magyarok nyílzáporát s aztán habozás nélkül, bátran vessék rá magukat az ellenségre, amely zárt rohamuknak nem fog tudni ellenállni. A könnyűfegyverzetű, nagyobbára péncélnélküli thüringiaiakat Henrik cselvetés és tévútravezetés céljából azzal a paranccsal küldte előre, hogy azok a magyarokat lehetőleg alkalmatlan irányban magukra csalják.[12]
A források nem említik, vajjon a magyarok is támadtak-e, avagy bevárták a németek betörését, akik harsány Kyrie-eleisonnal vetették rá magukat az ellenségre. Én azt hiszem, hogy a magyar csatarend semmiesetre sem várta be tétlenül, hogy a német phalanx a mozgás által még inkább fokozott súlyával reánehezedjék, hanem a kellő pillanatban a támadásra ellentámadással felelt, amelyet hátborzongató „huj! huj!” kiáltással hajtott végre.[13]
Rendes szokásukhoz híven a magyar lovasok most is a nyilak záporát zúdították az ellenségre, de azok legnagyobb része mint a falról a borsószemek, úgy pattantak le a németek pajzsáról. Nyilazásuk folytatását az ellenség által váratlanul gyorsan végrehajtott zárt roham akadályozta meg. Ily körülmények között a magyar lovasok szinlelt futásba mentek át, de az ellenség ezúttal nem rendetlenül, hanem tömött, zárt csatarendben követte s így ezúttal a magyarok tartalékának sem jutott alkalma, hogy az eddigi tapasztalatok szerint eredménnyel vesse magát az előző harc által rendetlenségbe jutott ellenségre.
Ilyenformán a csata csakhamar a németek javára dőlt el. A magyarok színlelt hátrálása csakhamar valóságos futássá változott át, minek folytán a magyar tábor az ottlevő foglyokkal és zsákmányal együtt a németek kezére került.
Utóbbiak a mintegy 8000 lépésnyi távolságig terjedő üldözés közben is tömören együtt maradtak, s így a felbomolva gyorsan elvágtató magyarok soraiban nem valami nagy kárt tehettek. De nem is az anyagi, mint inkább nagy erkölcsi veszteség és vereség volt megdöbbentő a magyarokra nézve. Mindkét magyar oszlop vereségének híre futótűzként terjedt el egész Németországban és mire az a birodalom szélére és azon túl, Franciaországba ért, ott már azt beszélték, hogy 36.000 magyar veszett el, nem is számítva azokat, akiket elfogtak vagy a folyóba szorítottak.[14]
[1] Riadról, mely helység valószínűleg az Unstrut legészakibb könyöke táján feküdt, a csatát Widukind nevezte el, talán azért, mert Henrik ottani táborából kezdte meg tulajdonképeni támadását, ellenben Liutprand merseburgi csatának nevezi azt, állítólag azért, mert a csata a merseburgi királyi palota mennyezetére volt lefestve. A legújabb kutatások eredménye szerint a küzdelem a Merseburg és Lützen között a Saale mentén fekvő Keuschberg falu közelében folyt le, mely helységben még máig is évről-évre hálaadó istentiszteletet tartanak a győzelem emlékére. Lásd még Kirchhoff, Über den Ort der Ungarnschlacht, és Küstermann id. m. – Hermann von Reichenau a csata színhelyét a Saale jobb partjára teszi: „Ungarii Soraborum provintiam petentes, ab exercitu regis Heinrici caede profligati, fugati multique ex iis capti sunt”.
[2] Lásd Widukind, I. 35. old.
[3] „Enantioutai de autoiz kai topoz omaloz kai gegumnwmenoz, kai dh kai taxiz kaballarikh kai pepuknwmenh, kai adiastatoz autoiz akolouJuosa. (Ellenük van a lapályos terület és a fenyér, s jelesen a lovas és zártsorú s őket tömött egészben üldöző taxis (csatarend). Bölcs Leo, Hadi Tactikájának 63. pontja. MHK. 39. old.)
[4] „Wir haben es nunmehr mit einem Heere der Lehenszeit zu thun, wo der Herzog dem König, der Graf dem Herzoge, der Gemein-Freie dem Grafen die Lehenspfilcht zugeschworen hat.” Köstler, die Ungarnschlacht auf dem Lechfelde.
[5] Waitz, Heinrich I. 151. old. és ennek alapján Lüttich id. m. 79. old. a magyar követek megjelenését 933 tavaszára teszi.
[6] Widukind id. m. I. 38.: „Cum gravi hostilique manu festinant intrare Saxoniam”.
[7] Az Annales Weingartenses szerint március elején.
[8] A későbbi monda ezt úgy változtatta meg, hogy Henrik küldött a magyaroknak egy levágott farkú kutyát a kért adó helyett.
[9] Az Annales Palidenses szerint Jechaburgnál Sondershausen közelében. Ugyanide helyezi az ütközet színhelyét Küstermann, Die Schlacht bei Riade című értekezésében.
[10] Az erőd neve ismeretlen. Lüttich id. m. 80. old. azt mondja: „Zu ihm (t. i. ehhez a csoporthoz) kam das Gerücht, dass in einer nahen Burg die Schwester des Königs mit ihrem thüringischen Gemahl Wido reiche Schätze an Gold und Silber bewahre. Sofort wurde ein Angriff auf die Burg mit solcher Heftigkeit gemacht, dass nur durch das Hereinbrechen der Dunkelheit die Eroberung verhindert wurde”.
[11] Annales Weingartenses: „Heinricus rex Ackarenos interfecit Idibus Martiis”.
[12] Widukind, id. m. 38. p.
[13] „Bellum incipit, atque ex Christianorum parte sancta mirabilisque vox: kyrie eleison, ex eorum (hungarorum) turpis et diabolica: huj, huj, frequenter auditur.” – Ugyanezt a huj-huj csatakiáltást használták az akkori törökök is. (Lásd Thúry József, A régi magyar és török hadviselés, 1888. évi Hadtört. Közlemények 569. old.)
[14] Pauler id. m. 70. old.
| « Megjegyzések. Elmélkedések. | KEZDŐLAP | Megjegyzések. Elmélkedések. » |