A 924. évi, tekintélyes sereggel végrehajtott hadműveletre ismét a szövetségesnek tartozó hűségből eredő kötelességérzet szolgál indítóokul s így mind a 921., mind a 924. évi olasz hadjáratoknak elsősorban külpolitikai hátterük van, mi mellettt a zsákmányszerzés reménye csak másodsorban jöhetett indok gyanánt tekintetbe.

Hogy a magyar lovashad tulajdonképpeni tevékenységét ezúttal az erős fal által védett Pavia megrohanásával kezdi meg, ez valószínűleg megtorlás akart lenni Lombardia fővárosával szemben azért, mert a tartomány királyától elpártolva, annak vetélytársa mellé szegődött.

Pavia megvívásánál érdekes momentum gyanánt kiemelendő a város meglepő teljes körülzárása és elszigetelése és a tüzes nyilak alkalmazása. Érdekes volna tudni, hogy ez utóbbiakat miből és hogyan készítették, hogy azok végeredményben egy oly hatalmas város teljes felégetését és tönkretételét idézhették elő.

Különösen kiemelendő a magyar vezér amaz elhatározása, hogy hadának egy tekintélyes részével a zord, magas alpesi átjáróknak mer nekivágni, ahova eddig nem hogy lovas, hanem még gyalogos csapat is csak hátborzonva indult el. Ép így dicséretére válik ennek a rettenthetetlen maroknyi csapatnak ama viselkedése, hogy az Alpesek túlsó oldalán bajba jutva, nem veszti el fejét, hanem merész elhatározással előrefelé tör magának utat az ellenség alkotta gyűrűn keresztül, hogy aztán további, a Pyrenäusokig terjedő portyázásaival még a késő utókort is bámulatba ejtse. Hogy ez az erejét messze felülmúló vállalkozás, kivált a kedvezőtlen egészségi viszonyok közbejátszása folytán, annyi sok derék magyar embernek életébe került, ez már azért is sajnos jelenségnek minősíthető, mert ily nagyarányú veszteségek kétségbeejtő módon megapasztották a magyarságnak a többi népekhez viszonyított amúgy is felette csekély létszámát. Ebből a szempontból tekintve, a vezérek korában évről-évre megismétlődő kalandozások rettenetes és pótolhatatlan érvágásnak minősíthetők. Erre a jelenségre és az évszázados kemény küzdelmekre és rengeteg vérveszteségre vezethető vissza, hogy a magyar faj az idők folyamán kellőleg, illetve legalább is annyira elszaporodni nem tudott, hogy a Kárpátok övezte hazáját tisztán fajmagyar lakossággal tölthette volna be. Ez tette szükségessé mindig újabb és újabb különféle idegen elemek betelepítését, amelyekkel aztán a magyarságnak évszázadokon át mind a mai napig valóságos létérti küzdelmet kellet és kell még a jövőben is folytatnia. A honfoglaláskor az országban talált lakosság és az egyes kalandozások után időről-időre rabszíjon hazahurcolt rabszolgák, ha legnagyobb részük idővel teljesen át is idomult igazi honfiakká, ezek a folytonos háborúskodások és egyéb pusztítások okozta rengeteg vérveszteséget nem pótolhatták.