Mialatt Szalárd hada Lombardián, az Alpokon, Burgundián és Dél-Franciaországon át egészen a Pyrenäusok lábáig jutott, addig ugyancsak 924. évben a nyár folyamán egy másik portyázó csapat ismét Szászországot kereste fel, melynek a magyarok 919 óta békét hagytak.[1]

Hogy az újabb betörésnek mi lehetett a közvetlen oka, nem tudjuk ; lehet, hogy Henriknek, az új német királynak mindjobban megszilárduló hatalma egész Németország felett adott impulzust a Szászországba való betörésre. Henrik ugyanis 920-ban a magyarok szövetségesét, Arnulf bajor herceget, majd Svábországot és Lotharingiát is hatalma alá hajtotta.

A szászországi betörésről Widukind[2] a következőket írja: „A magyarok az országon átszáguldva, a városokat és falvakat felgyujtották és mindenütt olyan nagy vérontást vittek véghez., hogy szinte attól lehetett tartani, hogy az egész ország teljesen elnéptelenedik”.

Henrik német király, bár „nem hitte és nem bízott benne, hogy a vad magyarokkal szemben még gyakorlatlan és nagy hadműveletekhez nem szokott csapatjai” eredményt érhessenek el, azért mégis eléjük ment és valószínűleg a Mulde mellett fekvő Püchen tájékán, a dalaminciaiak szomszédságában megütközött velük, de megveretvén, az Ocker mentén, Goslar és Braunschweig között, a Harz-hegység aljában fekvő verlai várba húzódott vissza. „Történt azonban – mondja tovább Widukind –, hogy a szászok a magyarok egyik fejedelmét (quendam ex principibus) elfogták és bilincsekbe verve a király elé vezették.”

A magyarok vezérükért sok aranyat és ezüstöt ígértek váltságdíj fejében, de Henrik, „megvetvén az aranyat, békét óhajtott és végre elérte, hogy a fogoly vezér visszaadása és más ajándékok fejében 9 évi békét kössenek vele”.[3] Ez 924 őszén meg is történt, megjegyezvén, hogy a paktum csakis Szászországra vonatkozott és körülbelül hasonló lehetett a tartalma, mint az Arnulffal Bajorországra nézve kötött szerződésnek.[4] A többi német tartományokra ez a békeszerződés nem terjedt ki.

[1] Lásd a 40. oldalon

[2] Widukind, Res Saxonicae, I. 32. p.

[3] „Rex spernens aurum, expostulat pacem, tandemque obtinuit, ut reddito captivo cum aliis muneribus, ad novem annos pax confirmaretur.” (Widukind, id. m., I. 32. old.) Nagyon valószínű, hogy a fenti „muneribus” alatt évi adót kell értenünk.

[4] Lásd a 39. oldalon.