Ezek az évről-évre megismétlődő dúlások és fosztogatások nagy riadalmat okoztak az általuk érintett összes szomszédos nyugati népeknél és a magyarok vadságáról és kegyetlenségéről egész legendák keletkeztek.[1]

[1] Hogy a magyaroknak minő rossz hírüket költötték, azt Pauler találóan fejezi ki a következő mondatokban: „Rettenetes hírük már előre rémületbe ejtette az embereket. Nyers, szilaj természetüket, kegyetlen, kíméletlen hadviselésüket még szörnyűbb színben tüntette fel némely félelmes vagy utálatos szokásuk; hogy nyers húst ettek, melyet csak a nyereg alatt puhítottak meg; hogy olykor, mint a régi szittyák, teszem: szerződéseknél mikor megszúrták karjukat, vérüket edénybe csurgatták, az ígéret megerősítéseül vért ittak; és végre ami a legszörnyűbb volt, azt a ritka babonát is emlegették, minek némi nyoma egyébként sokáig fentmaradt népünknél, hogy az emberi szívet, orvosságnak tartva, a megölt emberekből kivágták és darabokban megették. S emellett a „ronda kutya” nép – mint egyik németországi latin verselő mondá –, nemcsak a népet ölte, a házakat égette, hanem még az Úr szent asztalát is, szentségtelen kézzel összetörte”.