A magyarok legutolsó néhány évi vad kegyetlenséggel végrehajtott portyázásai elsősorban Németországot serkentették arra, hogy ezeknek a tűrhetetlen állapotoknak valamikép véget vessen. E szándékának végrehajtására Lajos király, mint már fentebb láttuk, a olaszok és a morvák segítségét is igyekezett igénybevenni. Ámde az utóbbiak birodalmát a magyarok 906-ban végleg megdöntvén, a továbbiak folyamán már csak az olasz segítség jöhetett számításba. Némi jelét az olaszok ebbeli hajlandóságának a 901. évi hadjárat mutatja is, de miután a laibachi ütközetben az aquileai patriarcha csak nagynehezen tudott hadának egy részével megmenekülni, s miután utóbbi időben a magyarok Olaszországot már nem zaklatták, újabb segélyhadak nyujtására már ez sem volt hajlandó.

Még nagyobb baj volt ennél, hogy maguk a különböző német törzsek sem voltak arra rábírhatók, hogy vállvetve vegyék fel a küzdelmet az egész nemzetségre kétségkívül nagy veszedelmet jelentő magyarsággal szemben.[1] Így tehát nem maradt más hátra, mint hogy a bajorok úgyszólván saját erejükből igyekezzenek a rájuk nézve döntő fontosságú probléma megoldására.

Hogy ezt a problémát a bajorok nem védekezéssel, nem egyes városok és helységek megerősítésével, hanem az ellenséges országba vezetendő tekintélyes számú hadseregük támadásával iparkodtak megoldani, azt elvileg helyeselnünk kell. A támadás terve és iránya is feltétlenül jónak mondható. Ennek alapeszméje nem volt új, miután az egész terv csak hű másolata Nagy Károly császár ama eljárásának, amellyel annakidején az avarokat oly gyorsan tönkretette. De ha magát a tervet jónak látjuk is, annak kivitele már kevésébé felel meg várakozásunknak. Mindenekelőtt nem tartom indokoltnak a teljesen simán folyó támadólag előnyomulásnak Pozsony tájékán való hirtelen megállítását és itt a határozott támadólagos szándékból a sáncépítéssel és egyéb erődítési munkálatokkal kapcsolatos kimondott védelembe való átmenetelt.

Hogy a bajor sereg mikor érkezett Pozsony alá, azt nem tudjuk, de tekintve, hogy ott nagyszabású erődítési munkálatokat is végzett, már legalább július közepe táján ott lehetett s így az Ennsburgtól Pozsonyig terjedő 220 km-nyi utat körülbelül 30 nap alatt tette meg, ami átlagos napi 7 km-nyi, tehát elég gyenge menetteljesítménynek felel meg. Micsoda ráklassúság ez a magyarok villámgyors helyváltoztatásához és süvítő szélvészhez hasonló száguldozásához képest!

Époly szembetűnő a bajorok nehézkessége és nembánomsága a pozsonyi harcok folyamán, ahol egymásután törik-zúzzák össze a magyarok a bajor harccsoportokat a többiek szemeláttára és teljes részvétlensége mellett.

Hogy Árpád halála és az örökébe lépő gyermek-fejedelem uralkodása mennyiben befolyásolta és siettette a bajorok támadását, az, ha valószínűnek látszik is, biztosan meg nem állapítható. De ha erre számítottak, hogy, íme, itt a kedvező alkalom az új jövevények tönkretételére, akkor alaposan tévedtek számításaikban, mert a magyar nemzet azonnal teljes tudatára ébredt az őt fenyegető veszélynek és dicséretreméltó igyekezettel és gyorsasággal gyülekezett a vezérek által kibontott zászlók köré. Itt, nem úgy, mint az eddigi kalandozásoknál, újból együtt van, együtt küzd az egész nemzet.

A sereg elrendelt gyülekezése 40-50 km-nyire a határ mögött, egyúttal biztosítva a Vág folyó, másrészt a határ felől előretört örsök által, a kellő óvatosságra vall és amellett is tanuskodik, hogy a németek hatalmas, a magyarokét többszörösen felülmúló sereggel közeledhettek az ország határa felé. Sajnos, hogy a kölcsönös erőviszonyokra nézve még megközelítő adatok sem állanak rendelkezésünkre. Bizonyára az ellenség számbeli túlerejére vezethető vissza a magyar vezérek ama elhatározása is, hogy nem egyszerre, hanem részenként, csoportonként támadják meg az ellenséges sereget, hogy ilymódon mindegyik ellenséges csoporttal szemben viszonylagos túlerővel léphessenek fel. Ez kétségkívül előrelátó, óvatos, de amellett igen bölcs és nagy eredményekkel kecsegtető elhatározásnak is mondható. Igaz, hogy az ellenséges csoportok igen közel állottak egymáshoz, mely körülmény lehetővé tette nekik, hogy a harcban egymást támogassák. Hogy ez nem történt meg, az egyrészt a Duna által való elválasztottságuknak, de főkép bizonyára a bajor csapatok már említett nehézkességének is tulajdonítható.

Különösen kiemelendő a magyarok által ebben a négyes csatában alkalmazott harcmodor. Menten minden sablonizálástól, minden csoporttal szemben a helyileg és pillanatnyilag legcélszerűbb harcmódot alkalmazzák. Így különösen említésre méltó a Ditmár-csoport elleni támadásnál az összefüggő rohamból a kiscsoportonkénti, örökös, szunyogcsípésszerű és az ellenség végkimerüléséig, éjjel-nappal folytatott támadásokba való gyors átmenet. Ebben a magyarok különösen nagy mesterek voltak, de ez az eljárás az ő részükről is oly fáradhatatlan tevékenységet tételezett fel, amelyre csak ők, – akik magukat ebben szünet nélkül addig gyakorolták, amíg azt egyenként és a harccsoportokon belül a tökély legmagasabb fokára emelték, – voltak képesek. Ez a támadás azt is mutatja, hogy ha kellett, erődített helyek megvívásától sem riadtak vissza és hogy ily esetekben is a legcélszerűbb hadakozási módot alkalmazták.

Nagy élanra és párját ritkító bravúrra mutat a Dunának éjnek idején az egész magyar had által történt átusztatása. Ezzel is oly rekorderedményt értek el, amelynek ritkán akad párja a hadtörténelemben. Hogy az ennek a szintén hihetetlen teljesítménynek nyomán járó meglepetés már előre megpecsételte a Liutpold-féle ellenséges csoport sorsát, azt a fenti leírásból tudjuk. Hogy ily előzmények után a hajóhad-csoport már úgyszólván kegyelemre adta meg magát, az szinte magától értetődik, épúgy a menekülő csapattöredékeknek a magyarok által történt gyors üldözése is.

A Lajos király vezette tartalék-csoport megtámadásánál újból a helyzetből kifolyó legcélszerűbb támadási forma alkalmazását látjuk. Különösen kiemelendő ennél az ellenséges csoport oldalaiban fekvő erdők megszállása, a főtámadó csoport szinlelt futással és a kellő pillanatban visszafordulással kapcsolatos harcmódja stb. Hogy pedig az eredmény teljes legyen, a fényes négyes győzelem után a magyar vitézek által különösen kedvelt uccu-neki eljárás következett, amelynél a kijelölt ellenséges területeket a kisebb portyázó különítmények sáska módjára lepték el, az útjukba eső helységeket, azok kifosztása után, felperzselvén, az ellenállást kifejtő embereket lekaszabolván, a többieket pedig rabláncra fűzvén, úgyhogy ilyenkor mindig rengeteg zsákmánnyal tértek vissza hazájukba.

Végül érdekes még a regensburgi epizód is. Hogy a megelőző döntő csaták után Schwarzenberg és kisded csoportja erejét meghaladó vállalkozásba fogott, az mindenesetre fényes bizonyíték a bajorok vitézsége mellett, de meggondolatlan merészségük eredménye más, mint negatív nem lehetett.

Mindent összevéve, ez a hadjárat a magyarok hadiművészetét annyiféle változatban tárja elénk, hogy már egymagában ebből a hadjáratból is teljesen tiszta képet alkothatunk magunknak honfoglaló őseink hadképességéről, harcmodoráról, jelleméről és gondolkozásmódjáról is, aminek succusa gyanánt bátran kimondhatjuk, hogy így hadakozni, még a számra nézve sokkal erősebb ellenséggel is ily biztos fölénnyel fellépni, az akkori hadseregek egyike sem volt képes. E tekintetben a magyarok jó hosszú ideig teljesen versenyen kívül állottak.

A bajorokra nézve ez a hadjárat erkölcsi és anyagi szempontból rettenetes csapást jelentett. Hogy hányan pusztultak el fegyverrel kézben és azonkívül is, erre nézve számszerű adataink nincsenek, de biztos, hogy a pusztulás nagyarányú volt.[2]

[1] Marczali szerint az irígy szomszéd sváb törzs némi kárörömöt is mutatott a bajorok 907. évi tönkremenése fölött, amit babonás kevélységüknek köszönhettek. Hasonlóan vélekednek, mint alább látni fogjuk az Annales Alamannici is, ahonnan Marczali ezt a megjegyzést átvette.

[2] A 907. évre vonatkozó Annales Corbeienses szerint: „Baioariorum gens ab Ungariis pene deleta est”. Az Annales Alamannici szerint pedig: „Baiovariorum omnis exercitus ab ungaris occiditur et Luitpold dux eorum, comites atque episcopi quam plurimi, illorumque superstitiosa superbia crudeliter occisa est. – Annales Sangallenses maiores: „Baioariorum omnis exercitus ab Agarenis occiditur”.