A 907. év nyarán az Enns folyó mögött, Ennsburgnál (Anesapurc) hatalmas német sereg gyülekezett, hogy Magyarországba benyomulva, a magyarok évről-évre megismétlődő vad portyázásainak lehetőleg egyszer s mindenkorra véget vessen. Miután június 17-én maga Lajos király is megjelent a táborban, a sereg 3 oszlopban megkezdte előnyomulását. A baloszlop Liutpold bajor herceg vezetése alatt a Duna balpartján, a jobboszlop Ditmár salzburgi érsek alatt a Duna jobbpartján s végül a középoszlop, melynek a két szárnyoszlop közt az összeköttetésről és a sereg élelmezéséről is kellett gondokodnia, a király rokona Sieghard herceg parancsnoksága alatt, a hajóhad igénybevételével magán a Dunán nyomult előre. A király a tartalékkal Ennsburgnál maradt vissza. Az előnyomuló 3 oszlop akadály nélkül ért Pozsony alá, ahol a két szárazföldi oszlop megerősített táborba szállt.

Árpád halála után az ország ügyeinek vezetésével a gyermekfejedelem mellé Anonymus szerint[1] több tagból álló kormányt rendeltek ki, amelynek kebelén belül a hadügyeket Lél, Bulcs, és Botond intézték. Ezek hívó szavára a nemzet fegyveres ereje a Vág folyó mögött gyülekezett, míg a határok védelmére csak kisebb csoportok maradtak annak mentén vissza.

A magyar vezérek az ellenséges sereg megállapodásáról hírt vevén, elhatározták, hogy az elkülönítve táborozó német oszlopokat egyenként támadják meg. Legelsőnek Ditmár érsek csoportját szemelték ki a támadás célpontjául s augusztus 8-án előretörve, azt a nyilak záporával árasztották el. Az ezt követő első roham azonban hatalmas lendülete dacára nem hozta meg a döntést, mivel a tábor erős sáncai a támadókat feltartóztatták.

Ily körülmények között egy újabb rohamnak sem lévén sikerre kilátása, a magyarok más támadási módhoz folyamodtak, amely abban állott, hogy Ditmár érsek táborát minden oldalról kisebb csoportokkal támadták meg, melyek elszántan neki rontottak a sáncoknak s nemcsak azokba, hanem magába a táborba is behatoltak. Majd amily gyorsan ott termettek, époly gyorsan vissza is vonultak, miközben az ellenség üldözését visszafelé irányított sűrű nyilazással akadályozták meg. Így ment ez egész nap és egész éjjel szakadatlanul s másnap, augusztus 9-én, Ditmár emberei már annyira ki voltak merülve, hogy már védekezni is alig tudtak. Ekkor indították meg a magyarok második általános nagy rohamukat, amely minden letipró erejével Ditmár táborát teljesen megsemmisítette. Ditmár érsek, Ottó freisingi és Zakariás säbeni püspökök, számos egyéb főpap és a német katonák ezrei holtan terültek el a sáncok között.

Dolgát ily remekül elvégezvén, a magyar lovas had a következő augusztus 10-ikére hajló éjjel átusztatott a Dunán és még hajnalban rávetette magát Liutpold táborára, amelyet oly váratlanul ért a támadás, hogy vele szemben már az első roham is teljes sikerrel járt. Ennek a csoportnak legnagyobb része felkoncoltatott és csak kevésnek sikerült Ennsburg felé elmenekülni. Maga Liutpold herceg, számos főurral, szintén a csatatéren maradt.

Végre augusztus 11-én a magyarok a középoszlopot is megtámadták s miután a hajóhadat fedő csapatokat szétverték, maga a hajóhad is a győzők kezébe került. Sieghard herceg csapatjainak egy részével futással menekült Ennsburg felé, nyomon követve a magyarok által.

Itt a sereg tartaléka, a király vezénylete alatt, két erdő között vett felállítást. Ezekbe az erdőkbe az előnyomuló magyarok egy-egy csoportot különítettek ki s csak mindőn ezek a csoportok kijelölt helyeiket elérték, indult a magyar had zöme támadásra. Ezt látva a német sereg, ő maga is támadólag lépett fel, mire a szemben lévő magyarok nyomban visszafordultak és futni kezdtek hátrafelé.

Lajos király német hada a nem remélt siker mámorában heves üldözésre indult a hátráló magyar had ellen, de ekkor a fentemlített erdőkből mindkét oldalról előretörtek az ott eddig rejtve maradt lovas csoportok s meglepően oldalba és hátba fogták a győzelemittasan előretörő németeket. Ekkor aztán a magyarok főcsapata is hirtelenül visszafordult és rövid ideig tartó harc után az utolsó német csoport is teljesen meg volt verve. Lajos király, serege romjaival, csak nagynehezen tudott Passauba (Pazorva) elmenekülni.

Erre a magyarok kisebb csoportokra oszolva, zsákmányláshoz és fosztogatáshoz fogtak és a Lech folyóig terjedő vidéken számos helységet és kolostort hamvasztottak el.

A visszatérő magyarokat Regensburg tájékán Schwarzenberg gróf fogadta egy hamarjában összeszedett bajor csoporttal, hogy őket feltartóztatva, tőlük a zsákmányt elszedje. Ezt a hadat azonban a magyarok csakhamar szétverték és Schwarzenberget, több más főúrral együtt a falakról bámuló regensburgiak szemeláttára agyonnyilazták.[2]

[1] Anonymus LIII. fej.

[2] Lásd Rónai Horváth Jenő, Magyar Hadi Krónika, I. köt. 18-20. old. és Szalay László, Magyarország története, I. köt. 23-24. old.