A Balkánon és a görög császárság területén legutóbb folytatott kalandozások mind arány, mind fontosság tekintetében messze mögötte maradnak az azelőtti német, francia és olaszországi portyázásoknak.

A 958. és 961. évi vállalatok célja tisztán zsákmányszerzés, a későbbieknek már van ugyan némi külpolitikai hátterük, de a bolgárokkal kötött egyességek végcélja mégis csak az volt, hogy a görög császárság területére intézendő portyázások számára az út szabaddá tétessék.

Nevezetes és említésre méltó, hogy míg annakelőtte a bizanci császárok az időről-időre fővárosuk előtt megjelenő portyázó hadakat busás ajándékok árán igyekeztek eltávozásra bírni, az augsburgi vereség most már e tekintetben is érezteti hatását; ajándékokról többé szó sincs, hanem apró, maréknyi hadcsoportokkal igyekeznek elhessegetni az egyes fosztogató bandákat, ami nem remélt könnyű módon és teljes eredménnyel sikerül is. Általában mondhatjuk, hogy az utóbbi években a magyarok hadiszerencséje fokozatosan mindig alábbszállt, míg végre egyik kudarc a másik után érte őket.

Az orosz szövetséggel a magyarok mindenesetre messzebb fekvő célok megvalósulását, a balkáni és bizanci érdekszféra lehető kitágítását vélték elérhetőnek. Hogy ez a kombináció is dugába dőlt, az valóban a kellő szerencse hiányának tudható be. Egyszóval ebben az időszakban valóban balsors kísérte minden vállalkozásukat s amidőn Tzimiskes császárnak egész Bulgáriát a maga hatalma alá hajtani sikerült, ezzel a magyarok számára eddig nyitvamaradt utolsó kapu is bezárult, minek folytán nem maradt számukra más hátra, mint hogy az örökös kalandozásokkal, rablásokkal és fosztogatásokkal felhagyva, saját otthonukban tisztességes, békés foglalkozás után nézzenek és ez karöltve a jobb szokásokat és erkölcsöket soraikban meghonosító kereszténység felvételével, aránylag gyorsan és elég símán be is következett.

Bár a leírt, évtizedekig tartó külföldi kalandozások a magyarságot megszámlálhatatlan kincsek és javak birtokába juttatták, erkölcsi tekintetben ezek a kalandozások főleg az egy- és közelkorú külföldi krónikások, mint nemkülönben az azok nyomdokain haladó újabbkori történetírók túlzott, rosszakaratú és tendenciózusan kiszínezett leírásai révén jóval többet ártottak, mint használtak a magyar nemzet presztizsének és jó hírnevének. Sőt a legfurcsább a dologban az, hogy még mostani irígyeink, rosszakaróink és ellenségeink is ezeket a középkori kegyetlenségeket szeretik előszeretettel hánytorgatni és mindenkori barbárságunk félremagyarázhatatlan jele és bizonyítéka gyanánt szemünkre vetni, holott nekik nem századokkal, hanem alig néhány évtizeddel kell csak saját népük történetébe visszanyúlni, ha azt akarják, hogy a mi vezéreink művelt dolgaihoz hasonló, sőt még azokon is túltevő rablások, gyilkosságok, vérengzések és kegyetlenségek nyomára akadjanak, amelyek egyébként szinte elengedhetetlen attributumai voltak a X. századbeli harcmodornak.