Miután az augsburgi vereség a magyarok németországi és olaszországi kalandozásainak véget vetett, már csak a déli irány, a Balkánfélsziget és az azon túlfekvő bizanci terület maradt nyitva számukra. A Balkán szegény népei között nem sok volt a keresni valójuk, hiszen onnan nem lehetett kincseket hazahozni s így a következő években a bizanci terület volt az a hely, ahol egyes kisebb számerejű portyázó csapatjaik megfordultak. Seregszámba menő nagyobb magyar hadak azonban most már jó hosszú ideig nem hagyták el az ország területét.

Az augsburgi csata után az első nagyobb portyázás 958-ban történt, amikor a Bizanc felé elindított magyar had, husvét táján, április 11-én, egészen a város közelébe jutott.[1] Amidőn az innen sok fogollyal és jó nagy prédával hazafelé indult, VII. Konstantinosz császár Pothos Argyros patriciust küldötte utánuk némi testőr és közelben levő kisázsiai csapatokkal. Pothos éjnek idején a tábort meglepvén, a magyarokat keményen megverte, minden zsákmányukat elszedte és foglyaikat mind kiszabadította.[2]

Ugyanígy járt a 961-ben vagy 962-ben Bizanc alá jutott magyar had is. Ekkor már Konstantinosz fia, II. Romanos uralkodott, aki az egyik verzió szerint Phokas Leo, a másik szerint Marianos patriciust küldte ellenük szintén nem valami nagy erővel. Ez ugyancsak éjjel támadta meg a magyarokat, még pedig három oldalról s legnagyobb részüket leölte vagy elfogta.[3]

Közben 960-ban egy magyar portyázó had a szerbek fejedelmével, Ceslav-val ütközött össze, mely alkalommal a nevezett fejedelem el is esett.

A bizanci császár már nagyon unta a magyarok folytonos kellemetlenkedéseit s miután az ő összes erejét ez idő tájt az arabok ellen viselt harcok foglalták le, Péter bolgár cárt igyekezett rábírni, hogy az akadályozza meg a magyaroknak az ő területén való átjutását. Péter cár ezt meg is ígérte, ha Bizancból megfelelő segítséget kap. Ez azonban elmaradván, a bolgárok cárja 965-ben ismét a magyarokkal lépett szövetségre.[4]

Ezért 966-ban, amidőn már a vitéz Nikephoros Phokas ült a bizanci trónon, a magyarok újból ellepték a Balkánt s egy háromszáz főből álló portyázó csapatjuk az Ägei tenger mentén Thessalonike tájékán 500 görögöt fogott el, 200 magyar pedig ismét Bizanc közelébe jutott. Miután utóbbiak foglyaikkal és zsákmányukkal visszavonulóban valami szoroson át vigyázatlanul haladtak, 40-en közülük görög fogságba estek. Ezeket a császár kivette börtönükből, díszes ruhába öltöztette őket és testőrei közé sorozva, magával vitte az Euphrates vidékére az arabok elleni háborúba.

968-ban valószínűleg nagyobb számban özönlötték el a magyarok a Balkánt, mert I. Ottó követe, Liutprand cremonai püspöknek, aki akkor Nikephoros császárnál járt s július vége felé haza akart menni, el kellett halasztania utazását, mert – mint mondá – a tengert a szeracénusok (arabok), a szárazföldet pedig a magyarok tartották megszállva.[5]

A bolgárok elpártolását megbosszulandó, a bizanci császár már 967 elején az orosz varégokat hívta szövetségesekül a bolgárok ellen. A varégok fejedelme ekkor a Kievben székelő, vitézségéről és könyörtelenségéről híres Szvjatoslav volt, aki ép ebben az időben fejezte be Szárkel bevételével a kazárok elleni hadjáratát, akiknek birodalmát fokozatosan teljesen a maga hatalma alá hajtotta.

A bizanci császár meghívása folytán a kazárok ellen operáló Szvjatoslav 967-ben a Volga vidékén és a Kaukázus alján tanyázó tekintélyes seregével a Dnjeperen lehajózva s a Duna mentén felfelé haladva, Priszlavát (Tuldzsa közelében) és Disztrát (Szilisztriát) is elfoglalta.

Nikephoros császár csakhamar belátta, hogy Szvjatoslav közeli szomszédsága veszélyesebb lehet a bolgárokénál s így Péter bolgár cárral békét és családi egyességet kötvén, az oroszok ellen készült háborúra, miután azok sehogy sem akarták Bulgáriát elhagyni. Sőt, amidőn Péter cár nemsokára meghalt, az orosz fejedelem annak fiait Borist és Románt elfogván, egész Bulgária elfoglalására indult. A bolgár városok sorban meghódoltak neki s miután az ellenállást kifejtő Philippopolist kemény ostrom után szintén hatalmába kerítette, magát egész Bulgária urának tekintette s mint ilyen hatalmas sereg élén jelent meg 970-ben a bizanci császár birodalmának határán.

Ekkor már a hatalmas és harcias Tzimiskes volt a bizanci császár, aki Nikephoros megöletése által szerezte meg magának a trónt. Miután közte és Szvjatoslav között az alkudozások eredményre nem vezettek, utóbbi 970-ben besenyőkkel és magyarokkal megerősített seregével átkelt a Balkánon és Bizancot készült megtámadni. Mintegy félúton Drinápoly és Konstantinápoly között Arkadiopolisnál (a mai Lüle Burgasnál) találkozott bizonyára túlzottan 30.000 emberre becsült serege a császári hadsreggel, melyet Bardas Sclerus vezetett.

Szvjatoslav serege három részre tagozódott, melyek közül az egyik oroszokból és bolgárokból, a másik kettő pedig besenyőkből és magyarokból állott.

Bardas először a besenyőket verte meg s azután a magyarok és oroszok ellen fordult s azokat is megfutamította. Szvjatoslav serege maradványaival a Balkán mögé vonult s ott még a következő évben is kétségbeesetten védte magát Disztra körül, míg végre 971. július 22-én kapitulálnia kellett.

Ezek után Bolgárország, a császárságnak hosszú időkön át legveszedelmesebb ellensége, görög tartománnyá vált, aminek örömére Tzimiskes császár fényes diadalmenetet tartott.

Ellenben Szvjatoslav a szenvedett kudarcok miatt elkeseredve, kisded csapat élén hazafelé tartott, de útközben 972-ben a besenyők a Dnjeper mellett megtámadták, agyonverték s egy Kurja nevű vezérük koponyájából ivókupát készíttetett magának.[6]

Az utóbbi évek kalandozásaival kapcsolatban említi a hagyomány – anélkül hogy ez az évszám pontosan megállapítható volna – Botond magyar vitéz párbaját egy hivalkodó, óriás testalkatú göröggel.[7] Bizanc ostroma közben – mondja a krónika – a városból egy óriáshoz hasonló görög jött ki és felszólította őket, jelöljenek meg két magyart a vele való birkózásra. Ha mindkettőt le nem győzi – úgymond –, akkor a görög császár adófizetője lesz a magyaroknak. Ez szerfölött bosszantotta a magyarokat, de csakhamar kiállott egyikük, aki a göröggel szemben állva így szólt: „Én vagyok Botond, igazi magyar, a legkisebb a magyarok között. Végy magad mellé még két görögöt, hogy az egyik elszálló lelkedet fogja fel, a másik pedig testedet temesse le, mert én feltétlenül adófizetőjévé teszem a görög császárt nemzetemnek”.

Erre Opour (Apor), a magyar csapatnak közakarattal megtett parancsnoka, meghagyta Botondnak, menjen bárdjával a város érckapuja ellen és mutassa meg erejét. Botond a kapu elé érve, azon állítólag olyan rést vágott, hogy egy ötesztendős gyerek könnyen ki- és bejárhatott volna rajta.

„Eközben elkészült a küzdőtér, melyet a görögök és magyarok körülállottak, hogy tanui lehessenek a birkózásnak. Mihelyt a görög kijött a városból, felkiáltott, hogy miért nem hívott Botond még valakit segítségül? Erre Botond nekirontott a görögnek s rövid birkózás után úgy földhöz vágta, hogy az nem bírt többé felkelni. Ennek láttára a görög császár kíséretével, a császárné pedig udvarhölgyeivel nagy szégyenükben eltávoztak és visszamentek palotájukba. Midőn a magyarok a bajvívás árát, az adót követelték, a császár a követek előtt nevetésre fogta a dolgot és nem is adott érdemleges választ. Erre a magyarok a város vívását abbahagyván, egész Görögországot és Bulgáriát végig pusztították és rengeteg arannyal, gyönggyel, drágakővel, foglyokkal és állatokkal megrakodva, nagy örömmel tértek vissza hazájukba. Ez volt az utolsó zsákmány, melyet a magyarok pogány korukban ejtettek.[8]

Hogy mennyi és mi igaz az egész mondából, azt bajos volna megállapítani, de mindenesetre sok benne az eredeti magyar vonás és a hamisítatlan népies gondolkozás.

[1] Rambaud, L'empire byzantin 359., Büdinger id. m. 377. old.

[2] Lásd Theophanes Continuator 462. old. és Simeon magister 756. old.

[3] Lásd Leo Diaconus II. 18. old.és Theophanes Cont. 480. old.

[4] Zonaras, Chron.

[5] Liutprand, Relatio de Legatione Constantinopolitana 45. fej.: „Cum obsideratis Bareas, trecenti tantummodo Ungarii iuxta Thessalonicam quingentos Graecos comprehenderunt, et in Ungariam duxerunt. Quae res, quia prospere succesit, compulit ducentos Ungariam duxerunt. Quae res, quia prospere succesit, compulit ducentos Ungariorum, haud longe Constantinopoli, in Macedonia similiter facere; ex quibus cum incaute per angustam redirent viam, quadraginta sunt capti; quos nunc (968) Nicephorus de custodia eductos, pretiosissimisque vestibus ornatos, patronos sibi et defensores paravit, secum in Assyriam ducens”.

[6] Lásd Nestor Krónikáját, továbbá Pauler, Szilágyi-Marczali, Köpke-Dümmler és Leo Diaconus többször idézett munkáit.

[7] Kézai, Gesta Hungarorum II. 19. fej.

[8] Kézai id. m. II. 1.: „Tunc Hungari cum Toscum eorum Duce, consilio inito, egressi de loco illó, totam Graeciam, et Bulgariam spoliantes ex ipsis aurum, gemmas, lapides pretiosos, captivos sine numero, et armenta infinita rapiunt, redeuntes tandem cum gaudio in Pannoniam. Istud enim existit ultimum spolium, quod fecere Hungari sub ritu paganismo constituti”.