Mielőtt az augsburgi csatához érdemileg hozzászólnánk, 1. a csata színhelye, 2. a seregeknek kölcsönös harchoz való fejlődése és csatarendjeik kiinduló helyzete tekintetében kell tisztába jönnünk.

Az írók és feljegyzések legtöbbje, így kivált Gerhard, Köpke-Dümmler, Breslau (Hist. Zeitschrift) stb. egyetért abban, hogy a csata a Lech-mezőn, Augsburgtól délre játszódott le. Hogy pedig a csata a Lech folyó balpartján történt, az világosan kitűnik Widukind és Gerhard adataiból, amelyek szeint a németek a magyarokat a Lech folyón át szorították vissza Bajorországba. Annál is inkább meglephet bennünket, hogy Delbrück legújabb művében[1] minden komoly alap nélkül, az összes egykorú és későbbkeletű, de eddig hiteleseknek elismert kútfők és egyéb feljegyzések halomradöntése mellett és nem is újabb pozitív alap, hanem csak úgy találomra, általa kigondolt, tarthatatlan, és kivált katonailag semmikép meg nem indokolható és a legnagyobb fokban valószínűtlen hipotézisek alapján nemcsak magának az augsburgi csatának, hanem az egész 955. évi hadjáratnak a lefolyásáról teljesen új, megdöbbentően téves képet rajzol, valószínűleg csak azért, hogy I.Ottót a legelsőrendű stratégák sorába emelhesse, amint az előadásából határozottan ki is tűnik. Delbrück a hadjárat és a csata súlypontját is a Lech folyótól keletre, vagyis annak jobbpartjára, és Wyneken,[2] ha nem is az egész csatát, hanem annak Konrád herceg részvételével lezajlott első részét, Augsburgtól nyugatra helyezi.

Az augsburgi csata lefolyására legfontosabb forrásokul Widukindnek és Gerhardnak többször idézett műveit tekinthetjük. Utóbbi már csak azért is fokozottabb mértékben tarthat szavahihetőségre számot, mert mint szemtanu írja le az eseményeket és az ostrom idején maga is Augsburgban volt. Az ő előadása szerint a csata Augsburgtól oly messze játszódott le, hogy ezt a város falairól szemmel kísérni nem lehetett, de állítja, hogy a magyarok visszavonulását igen is látták, amely oly számban és körülmények között folyt le, hogy a falról szemlélők szinte kételkedtek, hogy az összeütközés megtörtént volna, mert úgy látszott, hogy a magyarok számottevő veszteségeket egyáltalában nem szenvedtek.[3]

Mindezekből tehát határozottan kövekezik, hogy a csata a Lech balpartján játszódott le, mert azt csak nem tételezhetjük fel, hogy a magyarok a folyó jobbpartján bekövetkezett döntés után annak balpartjára húzódtak volna vissza, hogy aztán az augsburgi hídon újból a jobbpartra kerüljenek át.

Ugyancsak a fenti állításból a legnagyobb fokban valószínűvé válik, hogy a magyarok zöme a Lech jobbpartján fekvő táborból az augsburgi hídon kelt át a folyón s hogy onnan tovább előnyomulva, arccal délnek, vagy talán kissé délnyugatnak helyezkedett csatarendbe, mert csak ez a helyzet adja magyarázatát annak és teszi indokolttá azt, hogy bekövetkezett döntés után a tulajdonképen döntőleg meg sem vert sereg megint csak arra ment vissza, ahonnan jött, az Augsburgtól keletre fekvő híd felé, amelyet az ostrom kezdete óta következetesen megszállva tartott.

A hagyomány a csata színhelyét valami Gunzenlê, illetve Kolital nevű helyiséggel, temetkezési halommal, amelyen kőkereszt állott, hozza kapcsolatba[4] Ez a Gunzenlê minden valószínűség szerint a Lech balpartján, közel a folyóhoz állhatott, amelyet azonban az ágyát folytonosan leginkább nyugatról kelet felé változtató Lech az idők folyamán a rajta levő kőkereszttel együtt egyszerűen elsodort. Észak-déli irányban ez a Gunzenlê a Salbücherek tanusága szerint valahol Haunstetten közelében, a vázlaton feltüntetett helyen állhatott.[5]

Mindezek a megfontolások és a többi rendelkezésemre álló adatok vezettek engem arra, hogy a csata tervét és lefolyását úgy rajzoljam, meg, ahogyan azt a 4. számú vázlat mutatja.[6]

A magyarok elhatározását illetőleg mindenekelőtt ki kell emelnünk, hogy a fővezér nem az ellenség támadásának bevárását, hanem azt határozta el, hogy a Lech folyón átkelve, maga támadja meg Ottó seregét,[7] ami – lovas, még pedig magyar lovas seregből lévén szó – szinte önmagától értetődik. Hogy a magyarok az ehhez szükséges partváltást miért hagyták az utolsó pillanatra, vagyis a csatát megelőző éjjelre, erre az a feleletünk, mert ők ezt az ellenség tévútra vezetése és meglepetése, illetve tulajdonképpeni szándékuk iránti bizonytalanságban való tartása érdekében máskor is így szokták volt megtenni. Ez a partváltás, ha talán a magas vízállás miatt kizárólag a híd igénybevételével hajtatott végre, nem is volt olyan egyszerű és könnyű dolog. Ahhoz, hogy egy 20-25.000 főnyi lovas sereg egyetlen híd segélyével partot váltson, még a legkedvezőbb körülmények között is legkevesebb 31/2-4 órára van szüksége és ki tudja, nem-e ez volt a szenvedett kudarc egyik legfontosabb tényezője, mert én nem tartom kizártnak, hogy a tulajdonképeni döntő csata kezdetéig a magyar sereg zöme még korántsem volt együtt a Lech balpartján, hanem ellenkezőleg egy jókora része még mindig átkelőben volt, illetve a folyó jobbpartján átkelésre készen állott, mely körülmény a szándéka ellenére túlkorán csatára kényszerített részre és annak vezetőjére minden esetre igen kellemetlen hatással lehetett. Talán ez volt az oka annak is, hogy a két sereg zömeinek harca oly feltünően rövid ideig tartott és hogy a magyar sereg, mely még visszavonulása közben is a veretlenség tüneteit mutatta, oly gyorsan hátat fordított a küzdőtérnek, ezáltal olcsó áron átengedvén a megelőző oldal- és háttámadás által alaposan sarokba szorított, sőt már-már kétségbeejtett ellenségnek a teljes győzelem dicsőségét.

Ahhoz nem férhet kétség, hogy a magyar támadás alapgondolata, a főtámadó csoport mellett egy oldal-, illetve háttámadó csoportnak az alkalmazása, ahogyan az már máskor is rendesen bevált, nagyon jó volt, de ezúttal teljesen hiányzott az összhang a két csoport között. A megkerülő csoport nem várta be a főcsoportnak csatarendbe való fejlődését és harcrakészségének elérését, arra pedig, hogy a csata sorsát egymaga döntse el, úgylátszik a megkerülő csoport túlgyengére volt szabva, sőt ez talán még egy nagy hibát követett el: gyönyörű kezdő sikerének külső fénye által elvakítva, mohó kapzsisággal a németek poggyászára vetette magát, ahelyett, hogy már halálosnak látszó döfését tovább folytatta volna az ellenség szívén, Ottó csoportján át, egészen a bajorok legelső harcvonaláig. De ha már ez a csoport ezt a hibát elkövette, akkor a főcsoportnak kellett volna azt jóvátenni azáltal, hogy dacára annak, hogy harcrakészültségét még teljesen el nem érte, úgy ahogy volt és annyi lovassal, amennyi máris csatarendbe volt fejlődve, a legnagyobb vehemenciával vetette volna rá magát Ottónak szemben levő harccsoportjára, a bajorokra és szászokra, akikkel – még mindig a magyar oldal- és háttámadó csoport által elért siker hatása alatt állván – talán elég könnyen el lehetett volna bánni. Ehhez azonban ép oly gyors, mint erélyes elhatározás kellett, de ez nem következett be, talán azért, mert a hadsereg zömének parancsnoka még mindig valahol hátrább a felvonulás és csatarendbe fejlődés intézésével volt elfoglalva, az elől levő legmagasabb parancsnok pedig nem mert ily kockázatos vállalatba saját felelősségére bocsátkozni, avagy talán más, előttünk nem ismert okból, – ki tudná azt most már megmondani? Elég az hozzá, hogy megtörtént a nagy baj s így a sereg sorsát bizonyára már a legnagyobb aggodalommal szemlélő Ottó nem remélt könnyű módon jutott egy általa nem is remélt óriási fontosságú nagy győzelemhez.

A két csatamomentum, a megkerülő és főcsoport harca között meglehetős nagy lehetett az intervallum, mert Konrádnak elég ideje maradt, hogy a magyar megkerülő csoport megfutamítása után újból szépen és rendesen visszatérjen előbbi beosztásába és ott a sereg és a király üdvözleteit és szerencskívánatait fogadja, majd még Ottónak is elég ideje maradt, hogy seregéhez egy jó hosszú buzdító beszédet intézzen és azután a szászokból és a bajorok egy részéből egy új harccsoportot alkotva, menjen át a harchoz való fejlődését még mindig be nem fejezett magyar sereg zöme ellen támadásba. Oly nagy volt a krónikások előadásából is kitetszőleg ez az intervallum, hogy sokan utólag a két harcmozzanatot úgy adják elő, mintha azok nem is egy csatanapon játszódtak volna le, ami azonban nyilvánvaló tévedésnek látszik.

Hogy a bizonyára nagyobbára szétszórt állapotban levő oldal-, illetve háttámadó csoportot Konrád zárkózott, tömör alakzatú harccsoportja könnyűszerrel visszavetette, azon nem csodálkozhatunk; ez a támadás a német poggyász körül settenkedő magyarokat valószínűleg meg is lephette. Ellenben, hogy a zárkózottan együttlevő, a mielőbbi összeütközésre biztosan számító magyar főcsoport is csak oly rövid ideig tudott Ottó támadásának ellentállni, az már nagyon különös, hogy ne mondjuk, aggasztó tünet számba vehető. Lehet, hogy ezt a csoportot a német támadás iránya is zavarba ejthette, mert már fentebb említettük, hogy ez a támadás bizonyos mértékben oldalozólag is hathatott, de a fődolog alighanem mégis abban rejlett, hogy Ottó zárt, tömör támadásával szemben a magyar laza csatarend nemsokáig tudott ellentállni, mihez az is hozzájárult, hogy a magyarok nyilai nagyobb kártevés nélkül pattantak le a németek által ügyesen kezelt pajzsokról. A hadakozás módja tekintetében tehát a németek ezúttal is fölényben voltak a magyarokkal szemben, akik immár évek óta inkább csak a portyázó hadakozási módot kultiválták, míg a rendes ellenséggel szemben egyedül kilátást nyujtó zárt támadási formát úgylátszik teljesen elhanyagolták. Végül kellemetlen érzést támaszthatott a magyar csapatokban és a vezetőkben az a tudat, hogy a hátuk mögött Augsburg és a megdagadt Lech hídja, oly kellemetlen szorost alkot, amely, amint tényleg be is következett, katasztrofális helyzetbe sodorhatja őket.

Hogy a német hadsereg kiképzés tekintetében valóban magas fokon állhatott, annak legjobb bizonyítéka hogy mind Konrád, mind Ottó úgyszólván játszi könnyedséggel hajtanak végre seregeikkel és harccsoportjaikkal olyan arcváltozásokat és evoluciókat, ami az akkori viszonyok között és az akkori merev formák mellet valóban elismerésreméltó teljesítménynek mondható.

Végül teljes elismerés és dicséret illeti az említett két vezért azért a nagy buzgalomért és bátorságért, mellyel minden tudásukat és képességüket az általuk szentnek elismert ügy szolgálatába állították. A mindenáron való győzniakarás jellemzi Ottó minden rendelkezését, sőt ebben nemcsak ellenfeleit, hanem talán még önmagát is fölülmúlta és ez az üldözésnek célszerű módon való elrendelésében és még könyörtelenebb formában való végrehajtásában nyilvánult meg, úgyhogy bátran állíthatjuk, miszerint tulajdonképen nem is a szorosan vett augsburgi csatavesztés, hanem az azt követő pokoli üldözés tette tönkre a hova-tovább teljesen felbomolva visszaözönlő magyar hadsereget.

Hogy a németek bosszúvágya a szerencsétlen magyar katonákkal szemben oly magas fokra hágott, hogy azok elfogott vezéreit vadállatias kegyetlenséggel közönséges gonosztevők módjára felakasztották, az azt hiszem, örök szégyene marad a magát kulturális tekintetben oly nagyratartó középkori germán nemzetnek.

Az augsburgi csatához fűződő különféle idegen és hazai mondáknak, amelyeket csak a teljesség kedvéért vettem fel tanulmányom keretébe, tisztán katonai szempontból alig van nagyobb jelentőségük és fontosságuk s így azokhoz ehelyütt nincs valami különös megjegyezni valóm.

Az augsburgi csatának, amellett hogy Magyarország és Németország történetében fordulópontot jelez, egész Európára kiható fontos követezményei voltak.[8] Ez időtől kezdve a magyarok nem háborgatták többé sem Német-, sem Olaszországot s így ez időtől kezdve Nyugat-Európa fejlődése nyugodtan haladhatott tovább előre. De ép oly üdvös hatása volt végkövetkezményeiben az augsburgi csatának magára Magyarországra is, mert annak népe lassanként leszokván a sok embertelenséggel járó kalandokról, az országot és népet, a családot és annak tagjait egymáshoz fűző kapcsok erősebbek, szilárdabbak lettek és a keresztény vallás felvétele révén, amellyel kapcsolatban a nyugati civilizáció is elég gyorsan kezdett tért hódítani hazánkban, az állam és lakosainak erkölcsi alapja és felfogása is csakhamar igen örvendetes haladást mutatott fel. Emellett az örökös háboruskodás háttérbeszorulása mellett a békés foglalkozások, elsősorban azoknak a föld megművelésével kapcsolatos ágai, fokozatosan mindig nagyobb lendületet nyertek.[9]

Karöltve járt ezzel az ország nyugati határának az akkori primitív eszközökkel és módon való megerősítése kőhányásokkal, mocsárvárakkal stb., ami azt jelentette, hogy Magyarország ebben az irányban kénytelen-kelletlen az eddigi szünetnélküli támadás alapjáról a tiszta védelem, illetve a szomszédokkal való béke és egyetértés gondolatára tért át.[10]

Viszont Ottó sem tartotta sem célszerűnek, sem szükségesnek, sőt bizonyára lehetségesnek sem, hogy a közeljövőben Magyarországba betörve, ellene hódító politikát folytasson. Neki is elég gondja volt még az ország belsejében és a szláv kérdés megoldása körül, amelyet ő igen helyesen még a magyar kérdésnél is fontosabbnak tartott. Azért a magyarokkal határos területeken Ottó is a későbbi Ausztria alapját megvető, 907-ben megszünt Ostmark intézményének újraélesztésével és további kifejlesztése által a maga részéről is inkább a védelem alapgondolatára helyezkedett.

Még teljesebbé vált a magyarok elszigetelése azáltal, hogy Ottó mindjobban Itáliát is a maga hatalma alá hajtotta[11] és itt a friauli és aquileai határgrófságokra hárult ugyan az az őrtálló feladat, mint az Ostmark-ra a Duna völgyét illetőleg.

Nyugat és délnyugat felé ekként hermetikusan elzárva, már csak a balkáni és bizánci irány maradt a magyarok további kalandozó kedvteléseinek végrehajtására nyitva. És szinte szerencsének mondható, hogy biztonsági szelep gyanánt legalább ez az egy nyílás maradt meg, amelyen keresztül a nemzetnek kalandvágyó és duhajkodásra hajló része legalább egy időre még kitombolhatta magát, mert jobb és könnyebb volt az évtizedeken át űzött és szinte életszükséglet gyanánt megszokott portyázásokról, rablásokról és fosztogatásokról inkább lassan és fokozatosan, mint hirtelenül, máról-holnapra leszokni.

[1] Hans Delbrück, Geschichte der Kriegskunst im Rahmen der politischen Geschichte, III. Teil, Das Mittelalter, Berlin 1923.

[2] Hogy ez az európai hírnevű, de bennünket magyarokat nem nagyon szívlelő historikus hogyan bánik el a neki nem tetsző, illetve az ő speciális céljainak meg nem felelő eredeti kútfőkkel és krónikákkal, az legjobban alábbi szavaiból tűnik ki, Widukind többször említett művéről többek között ezeket mondván: „Diese Erzählung leidet an so schweren inneren Gebrechen, dass ich nicht wagen möchte, sie in eine historische Darstellung aufzunehmem”. Ugyan e mű 131. oldalán ezt olvashatjuk: „Frühere Ungarnschlacht. Liutprand Antaapodosis II. 4 erzählt einen Sieg der Ungarn über König Ludvig das Kind. Die Ungarn sollen eine Scheinflucht gemacht un einen Hinterhalt gelegt haben. Galubwürdigkeit hat der Autor nicht und die Erzählung auch nicht”. Ennyit és se többet, se kevesebbet nem mond Delbrück erről az egész affaire-ről. Ezek után én nem csodálkozom, hogy Delbrück és a német katonai írók között már évek óta oly elkeseredett háborúskodás folyik.

[3] Gerhard id. m. 402. old.: „Tantus tamen adhuc exercitus eorum remanebat, ut hi, qui de propugnaculis Augustae civitatis eos venire conspexerunt, non pugna lacessitos eos redire aestimaverant, donec praetereuntes civitatem ulteriora Lici fluminis litora festinando repetere cognoverunt”.

[4] Chronic. Ebersperg.: „Locus autem certaminis usque in hodiernum deim super fluvium Licum id est Lech, latino eloquio nominatur Conciolegis, vulgares vero vocant Gunzenlê”. Az Annales Zwifaltenses pedig így határozzák meg a helyet: „Ungari iuxta Augustam apud Kolital ab Ottone rege bello vincuntur 4. idus augusti, ubi ex nostris Counradus dux et Diepold frater sancti Oudalrici occubuerunt”.

[5] Fr. R. v. R. Schlachtenatlasában úgy van feltüntetve a dolog, mintha a mostani Kissing helység lett volna az akkori Gunzenlech, de ez nem valószínű.

[6] Schäfer és az ő nyomán Lüttich ama nézete, hogy a csata Augsburgtól északnyugatra, a mai Kühlenthal tájékán, játszódott volna le, szerintem meglehetősen indokolatlannak látszik.

[7] Vagyis Gerhard szavaival élve, elhatározta: „in occursum regis ire”.

[8] Die Schlacht auf dem Lechfelde, ein Sieg von so grosser Bedeutung, wie keiner seit jener Vernichtung der Saracenen bei Poitiers durch Karl den Hammer, erfochten gegen eine gewaltige Übermacht, rief einen freudigen Wiederhall durch alle deutschen Gaue und Herzen und bis nach Frankreich hervor. Alles Volk fühlte sich von einem Drucke, von einer Furcht befreit, die lange und schwer auf ihnen gelastet. Als Vater des Vaterlandes und Kaiser begrüsste das Heer seinen siegreichen Führer; der Beiname des Grossen, den er allein unter allen deutschen Königen des Mittelalters nach Karl dem Grossen führt, blieb ihm vorzüglich seit diesem Tage. (Köpke-Dümmler id. m. 262-263. old.)

[9] Mindezt belátják és méltányolni tudják mindazok a kevésszámú idegen írók is, akik legalább némileg mentesek az általános divattá vált magyar gyűlölettől. Igy többek között Köstler többször idézett munkájában e tárgyról következőleg ír: „Aber auch für die Ungarn waren die Folgen der Niederlage segensreich. Sie war die Veranlassung, dass diese das Nomadenthum aufgaben und sich allmählich an einen stetigeren Besitz gewöhnten. Gleichzeitig zogen das Christenthum und die Kultur als die wesentlichsten Bedingungen eines geordneten Staatswesens ein und machten das ungarische Volk würdig an der Seite der anderen europäischen Völker ein geachtetes Dasein fortzuführen”. Pártatlan és részrehajlatlan ítéletről tanuskodó jóleső szavak ezek a többi osztrák és német íróknak nagyobbára a legelvakultabb dühtől és gyűlölettől tajtékzó álláspontjával és nyilatkozataival szemben.

[10] Kézai szerint: „Postquam Lel et Bulchu interissent, exercitus siluit non intrans ulterius in Germaniam”.

Freising Ottó szerint (Chron. VI. c. 20.): „tantaque praedictos barbaros virtute stravit, ut ex hinc gens omnium immanissima non solum regnum invadere non auderet, sed et suum desperatione correpta vallibus et sudibus in locis palustribus contra nostros munire cogitaret”.

Még jobban megnyomja a tollat Liutprand (Antapod. I. c. 5.), mondván: „Ungariorum gens, cuius omnes poene nationes experte sunt sevitiam, quae miserante deo . . . invictissimi regis Ottonis potentia . . . mutire non audet exterrita”.

[11] 961-ben ugyanis Ottó újból Itáliába ment, II. Berengárt végleg legyőzte, mire a pápa 962. február 2-án római császárrá koronázta. Ezzel Nagy Károly nyugati császársága újból fel volt támasztva s Ottó utódai, a német királyok, 1806-ig viselték e címet.