A 954. évi események döntőfontosságúak voltak egyrészt a német birodalom, másrészt Magyarország további sorsára nézve. A magyar intéző körök kétségtelenül igen helyesen választották meg a pillanatot a német ügyekbe való beavatkozásra és a jelentékeny fegyveres erővel való fellépésre. Arnulf, Liudolf és Konrád eleinte bizonyára megörültek, hogy az Ottó királlyal szőnyegen lévő ügyük elintézésénél, anélkül, hogy segítséget kértek volna, a magyaroknak Bajorországba betört tekintélyes hadára támaszkodhatnak. Hogy ez a mindnyájukra nézve előnyösnek látszó együttes fellépés min hiusult meg, arra nézve adataink nincsenek. Lehet, hogy Bulcsu túl sokat követelt a beavatkozás fejében, vagy az sincs kizárva, hogy Lotharingia, Sváb- és Bajorország népeinek nagy része tiltakozott a magyarokkal való újabb szövetkezés ellen, de annyi bizonyos, hogy az eredeti tervnek elejtése a magyarok részéről soha többé jóvá nem tehető hibának minősíthető. Most volt itt az ideje, bajor, sváb és egyéb német segítséggel vagy anélkül, de a leghatározottabban Ottó király és serege ellen fellépni, nem pedig a fődolgot és főcélt szem előtt tévesztve, megint csak a rettenetes kincsszomjnak és kalandvágynak szabad folyást engedni. És bármily rengeteg értéket képviselt a magyar fegyverdicsőséget és ellenállhatatlanságot újból nagyra növelő ez évi hadjárat folyamán szerzett kincsek és foglyok nagy tömege, ez úgyszólván eltörpült ama nagy hátránnyal szemben, amely Magyarországra a német egységnek és egyetértésnek újból való helyreállítása révén háramlott.

Mennyivel szebbek, ideálisabbak és nagystílűbbek azok a célok, amelyeket Ottó a rengeteg nehézségek dacára szinte emberfeletti következetességgel és erővel végül mégis diadalra juttatott. Meghasonlásba jut családjával, fiával, vejével és azok révén népének is nagy részével, de azért nem tágít s végül mégis csak ő viszi el a győzelem pálmáját az egész vonalon. Ezért és későbbi sikereiért nem ok nélkül illette őt a történelem és hálás nemzete a „nagy” melléknévvel. Aki nemzetét, népét, annyira egységessé, naggyá tudja tenni, az megérdemli, hogy őt magát is nagynak nevezzék.

Az ezévi kisebb epizódok közül különösen Bulcsu rokonának esete érdemel említést, aki a valódi magyar virtus és a tántoríthatlan vitézség példaképe gyanánt emelkedik ki többi megfutamodott társai közül. Szép és megható az öreg Bulcsunak szeretete és ragaszkodása elvérzett atyjafiához, nemkülönben emiatt történt haragra lobbanása is.

A cambrayi és a lobbesi ostrom egyéb részletei szintén felette érdekesek és tanulságosak.