Miután a bajorok mult évi merész betörése folytán a dunamenti nagy kapu egyidőre bezárult, 951-ben a magyarok a még mindig nyitvalevő Olaszországon át indulnak újabb vadászkalandra. Nem valószínű, hogy abban az aquitániai portyázásban túl nagy erők vettek volna részt. A sereg zöme bizonyára otthonmaradt ugrásra készen, ha Henriknek avagy Ottónak újból kedve kerekednék az országba való betörésre, és nem férhet hozzá kétség, hogy erre az eshetőségre, mint egyáltalában a bajorokkal és németekkel való döntő leszámolásra a magyar sereg a legutóbbi kudarc óta nagyarányú előkészületeket tett, illetve lázas tevékenységet fejtett ki.

Épígy kihasználták a rendelkezésükre álló időt a németek is, bár azoknál az újult erővel kitört belvillongások időről-időre felette nehéz helyzetet teremtettek.

Ottó német király két kérdésnek megoldását tartotta magára nézve legfontosabbnak: a német egység helyreállítását és ennek révén a magyarok leigázását, hogy ezáltal országát és népét az évről-évre megújúló vad és kegyetlen pusztításoktól végre végkép megóvja. E céljainak elérése érdekében Ottó valóban nagystílű terveket eszelt ki és azokat vasenegiával és következetességgel végre is hajtotta.

Hogy a magyarok elől nemcsak a dunai, hanem az olaszországi kaput is elzárja, 951 nyarán hatalmas sereg élén Olaszországba rontott, Berengárt hódolásra kényszerítette, fejére tette a lombard koronát és egyidejűleg a veronai és aquileai tartományt, melyhez Friaul és az istriai partvidék tartozott, Henrik öccse hercegségéhez, Bajorországhoz csatolta. Ezáltal Magyarország nyugati határán, miután már Karantánia is Henriknek volt alárendelve, Csehországtól az Adriai tengerig egyetlen egy ember fenhatósága alatt álló tartomány keletkezett, eltekintve attól, hogy Felső-Olaszországban immár nem a magyarok barátja és szövetségese, Berengár, hanem azok legkérlelhetetlenebb ellensége, Ottó német király volt az úr.

Ottónak ez a nagystílű és époly érdekes mint merész sakkhúzása azonban saját magára nézve is a kellemetlen bonyodalmak és következmények egész sorozatát vonta maga után.

Ottót Olaszországba egy szép asszony, Adelheid, II. Rudolf burgundi királynak leánya hívta, aki előbb Lothárnak, Hugó olasz király fiának volt a neje, kinek 950-ben történt megmérgeztetése után Lothár gyilkosa, II. Berengár ivreai őrgróf, Felső-Olaszország királya, arra akarta őt kényszeríteni, hogy fiához, Adalberthez menjen nőül, de miután Adelheid ezt megtenni vonakodott, Berengár őt Garda várába záratta. Adelheid szomorú sorsában Ottóhoz fordult segítségért, aki Olaszországban teremve, Berengár elmozdítása után nemcsak hogy kiszabadította a szép asszonyt fogságából, hanem azt nőül is vette.

E házasságból újabb bonyodalmak keletkeztek. Ottó fia, Liudolf, a sváb herceg, aki maga is aspirált az olasz trónra, és Ottó leányának férje, Konrád lotharingiai herceg, aki Berengárnak volt meghitt barátja, sehogysem tudtak beletörődni Ottónak Adelheiddel való házasságába s így a viszony köztük és Adelheid között, – aki viszont Henrik bajor herceget, a király öccsét pártfogolta, – majd a fiú, vő és apa között mindjobban elmérgesedett a viszony, minek az lett a vége, hogy Liudolf, Konrád és Berengár pártot ütöttek Ottó ellen, akit 953-ban Mainzban hatalmukba kerítve, összes feltételeik elfogadására kényszerítették.

Súlyosbította a helyzetet, hogy időközben a bajor nép Arnulf herceg hasonnevű fiának, a palotagrófnak pártjára állva, Henriket, Ottó király öccsét, az ország elhagyására kényszerítették. Ilyenformán most már a német birodalom jelentékeny része, Lotharingia, Sváb- és Bajorország, Ottó király ellen fordult. Ez azonban csakhamar kiszabadult szorongatóinak karmai közül és hű szász népe közé jutva, csakhamar ismét hatalmas királynak érzi magát és ezer veszéllyel szembeszállva, teljes erejével a lázadók megfékezéséhez fog.