940 tavaszán megint Olaszországban járt egy portyázó csapat, amely hosszabb ideig Róma körül is tanyázott, de aztán Rieti mellett József sabinai longobard csapatvezér megveri őket s így sietve elillannak onnan s többé nem is mutatkoznak ezen a vidéken.[1]

Olaszország királya akkoriban burgundi Hugó, a magyarok régi ismerőse volt, aki 924-ben az Alpesek nyugati kijáratánál támadt rá meglepőleg az ott járt magyar hadra.[2] Most azonban jobbnak látta Hugó békésen elintézni a dolgot. 10 véka pénzzel elérte, hogy a magyarok nem bántották Felső-Olaszországot, hanem ehelyett az ő rábeszélésére Spanyolországba indultak, hogy a mesés kincseiről híres Cordovát ejtsék birtokukba.[3]

A cordovai kalifátus élén ekkor III. Abderrahman állott, kinek székvárosa, Cordova, 3000 mecsetjével, pompás palotáival és félmillió ember által lakott 113.000 házával a „világ díszé”-nek hírében állott. Nem csoda tehát, hogy a magyar vezetők az ámulattal hallott elbeszélések után szinte égtek a vágytól, hogy mielőbb ismét pyrenäusi levegőt szívhassanak, amiben egy ízben, 924-ben, akkori kalandozásuk vége felé már volt részük, bár eléggé kellemetlen és szerencsétlen körülmények között.

A parancsnokok egyike-másika a Pyrenäusokig elég jól ismerhette az útat, az azokon túl való kalauzolás céljából pedig Hugó adott melléjük „megbízható” embert.

A Pyrenäusokig jól is ment minden, amidőn azonban azokon átkelve, Aragon sivatagszerű, forró, száraz, kietlen vidékéhez értek[4] s 3 napig víz híján majdnem elepedtek a szomjúságtól, dühökben nekiestek a vezetőnek, azt holtraverték, ők maguk pedig visszafordultak és dolgavégezetlen, kellemetlen csalódással szívükben, hogy a cordovai califa[5] mórjaival szemben harcratermettségüket ki nem próbálhatták, duzzogva tértek vissza hazájukba.[6]

[1] Bened. de St. Andrea: „Iterum autem venientes Ungari iuxta Romam a porta St. Johannis, exierunt Romani et pugnaverunt cum Ungarorum gens; et ceciderunt de nobiles Romani sicuti a portas ipsius ecclesiae inumata requiescunt. Tunc Ungarorum gens venientes a civitas Reatina, exivit foras Joseph Langobardo prudens, cum ingentis exercitus Langobardorum; partes ingteremit gladio et partes vivos appreendit. Ungarorum gens videns se ex omni partes impetum gentis dimicaret iter in propria sunt reversi, et ampilus in Italia pro depraedatione non sunt ingressi”. – Gieserbecht, Geschichte der deutschen Kaiserzeit, I. 822. old. József, Sabina hercegének műveletét a 941. év vége és a 942. év közé, Lüttich id. m. 137. old. pedig a 942. évre teszi.

[2] Lásd a 44. old.

[3] Liutprand, Antapodosis V. 19. – Giesebrecht, Geshichte der deutschen Kaiserzeit, I. 386. old.

[4] Ez alatt talán la Crau (Départment bouches de Rhone) értendő. Lásd Lüttich id. m. 140. old.

[5] Szalay László (id. m. 34. old.) és az ő nyomán Szabó Károly, arab írók adataira hivatkozva, az állítják, hogy a cordovai kalifa sok ezer rabszolga testőre között tekintélyes számmal magyarok is voltak. Ez nem nagyon valószínű, bár nincs kizárva, hogy a 924. évi szerencsétlen kalandozás alkalmával a pyrenäusi messze tájakon maradt magyar vitézek egyike másika jutott el idővel a cordovai udvarnak az örökös harcot és háborut jelentő kalandozásánál minden esetre kellemesebb, fejedelmet őrző, kényelmes nagyúri szolgálatába.

[6] „Quod vero ad Hispaniam et ad civitatem Cordobam non venerunt haec cause fuit, quoniam triduo per inaquosam et vastem regionem transierunt; putantes itaque equost et sese siti perituros praeduce sibi ab Hugone concesso mortetenus verberato . . . revertuntur.” (Liutprand, Antapodosis, V. 19.)