Ottó német király szorult helyzete a bajorokkal, frankokkal és saját testvérével szemben kedvező alkalmul szolgálhatott a magyaroknak, hogy végre a szászokkal döntő mérkőzésre és birokra keljenek. Ehhez azonban nemcsak egy maroknyi portyázó csapatot, hanem a magyar seregnek egy tekintélyes részét, sőt mi több, az egész sereget kellett volna kirendelni, amely azonban nem rabolni, gyilkolni és zsákmányt szerezni megy Szászországba, hanem azzal az elhatározott szándékkal, hogy Ottó seregét felkeresve, azt minden erejével döntőleg megverni igyekszik. Ha valaha, most volt itt az ideje, hogy az Ottóval szemben ismételten szenvedett csorbák és kudarcok egy döntő csapással kiköszörültessenek. Ehelyett a magyarok ennek a kiválóan fontos kérdésnek megoldásához szinte hihetetlen rövidlátással fognak hozzá és megint csak apró légycsípésekkel akarják a hatalmas elefántot legyűrni. Ottó fölényes nyugodtsággal nézi és tűri az ellenségnek e kicsinyes és semmitmondó műveletét, még csak meg sem indítja seregét az alkalmatlankodók ellen, amelynek nagyrésze különben is Frankoniában és Bajorországban le volt kötve, hanem azok tönkretételét az apró váracsok védőrségére és magára a köznépre bízza. Hogy ez is elegendőnek bizonyult és teljes sikerre vezetett, az legjobb bizonyíték amellett, hogy Henrik és Ottó német királyok erődítései és védelmi rendszere teljesen bevált és hogy az eddig mindenütt és mindig ellenállhatatlan fölénnyel fellépő magyarok mintha éppen Szászországgal szemben már nagy mértékben, ha nem is félénkekké és kishitűekké, de legalább is elfogultakká váltak volna. Hogy ez nem maradhatott kellemetlen következmények nélkül, ahhoz kétség alig férhet.

Ki kell még emelnünk, hogy az utóbbi időkben egymásra halmozódó szerencsétlenül végződött portyázások rengeteg derék magyar harcos életébe kerültek, amelyek a körüllevő hatalmas ellenségek nagy számarányához képest törpe minoritásban levő magyar nemzetre nézve a legnagyobb fokban aggályos és pótolhatatlan veszteségeket jelentettek.