A futótűzként elterjedt vész hírére a tovább északabbra lakó családok a folyók mentén felfelé húzódtak. Ugyanezt tevék, mihelyt a besenyő támadás hulláma őket is elérte, a Dnjesztermenti családok és törzsek is, akik további visszavonulásuk folyamán a Prut és Szeret mentén felfelé haladó s végeredményben ugyancsak a Dnjeszter-völgybe gravitáló törzsek és családok útját úgyszólván teljesen elállották. Ezért valószínű, hogy a Dnjeper és Dnjeszter között lakó törzsek – akiknek irányítását maga Árpád fejedelem, aki szerencsére nem vett részt a külföldi kalandozáson, vette kezébe –, általában északnak tartottak, ellenben a Prut- és Szeret-menti törzsek, akiket immár délről a Liuntint üldöző bolgárok is szorítottak, az erdélyi havasokon át vezető szűk völgyeken keresztül, vagyis a Borgói-, Tölgyesi-, Békási- és Gyimesi-szorosokon át kerestek menedéket és egérutat a Maros felső folyásához.[1] Ezeket Erdélybe érve, Álmos igyekezett összeszedni és rendbehozni.

Az új magyar haza területére való bejutásnak ezt a legtermészetesebb módját, a Tisza és Maros völgyeinek egyidejű felhasználása mellett, amit a honfoglalást tárgyaló legrégibb és legmegbizhatóbb krónikáink, elsősorban Kézainak és a Budai Krónikának[2] egybevetéséből nyerünk, már a XI. századbeli Gesta Ungarorum is említi és Kaprinai István XVIII. századbeli író már szintén rámutatott ennek a kétfelől történt bevándorlásnak valószínűségére és mégis eddigi történetíróink legtöbbje leginkább csak a Vereckei hágón vagy az Erdély felőli bejövetel álláspontján állott. Legújabban Hóman Bálint karolta fel már többször említett értekezésében és Gesta Ungarorumában[3] a két oldalról való bejövetel eszméjét és én teljes meggyőződéssel csatlakozom az ő nézetéhez.

Hogy ennek az újabb gondolatmenetnek helyességéről meggyőződhessünk, hadd álljon itt a Budai Krónika X. fejezetének idevonatkozó része, míg Anonymus munkájával, mely a magyarokat csak a Vereckei szoroson át hozza be az országba,[4] a honfoglalás leírása nyomán fogunk behatóbban foglalkozni.

„Támadt ezek után – írja az említett krónika, Kézaival majdnem szó szerint megegyezőleg – egy Szvatopluk nevű fejedelem, Morot fia, Lengyelországban, aki Bracta meghódítása után a bolgárokon és moesiaiakon uralkodott és a hunok kiirtása után Pannonián is kezdett uralkodni. Ezt a Szvatoplukot a magyarok Erdély és a Hung folyó felől jőve, különböző ajándékokkal édesgetve és követek által kikémlelve, látva katonaságának készületlen voltát, Tata mellett, Bánhidnál, egy helység mellett, melynek romjai mai napig is látszanak, hirtelen megtámadták s egész seregével együtt megölték és így kezdtek uralkodni Pannonián, melyet ő terjeszkedésével nagyobbított.[5]

Már a 26.oldalon, a 87. jegyzet alatt említettük, hogy ezt az első, bizonyára tekintélyes sereggel végrehajtott inváziót sokáig a 892-iki futólagos betöréssel azonosították. A legújabb felfogás szerint, az egy XIII. századi közös forrásra visszavezethető krónikák – Kézai, a Budai, a Bécsi Képes Krónika és egyéb XIV. századi forrásművek – két részre, az első és második bevonulásra (primus és secundus introitus) tagozódnak, melyek közül az első rész a hunok és csak a második rész tárgyalja a magyarok történetét. Ezért az első részt Hun-krónikának is nevezik (lásd Hóman, Gesta Ung. 48-50. old.). E szerint a tulajdonképpeni honfoglalásra vonatkozó adatot a Bécsi Képes Krónikának alább közlendő XI. fejezete tartalmazza. Mindenesetre különös, hogy az utóbbi krónika szerint Szvatopluk a magyarok mindkét bejövetele alkalmával, vagyis kétszer egymásután hal meg. Ezzel szemben, amint alább (lásd az 54. oldalon) bővebben is kifejtjük majd, bebizonyított tény, hogy a tulajdonképpeni honfoglaláskor már nem is Szvatopluk, hanem annak fia, Moimir volt a morva birodalom fejedelme.

A XI. fejezetben a Bécsi Képes Krónika a magyarok egy újabb, második benyomulásáról (de secundo ingressu) szólva, ezeket írja: „Az Úr megtestesülésének 677. évében, száz évvel Attila király halála után, a magyarok (Magori), amint közönségesen nevezik őket, vagy a hunok, latinul ungarok (Ungari), III. Konstantinus császárnak és Zachariás pápának idejében, ismét betörtek Pannóniába. Átmenve a besenyők, fehér kunok birodalmán, Susdalon és Kiev tartományon (civitatem Kyo), átkeltek a nagy hegységen és egy tartományba értek, hol számtalan sok sast láttak; itt azok miatt nem maradhattak meg, mert azok a sasok, mint a legyek, lecsaptak a fákról és megették marháikat és lovaikat . . . Innen 3 hónapon belül leszálltak a hegyeken és eljutottak Magyarország véghelyére, azaz Erdélybe, az említett népek ellenkezése dacára . . . Hadnagyaik (ex istis capitaneis) közt Ugek fiának fia, Előd (Eleud) s ennek fiának fia, Álmosnak Árpád nevű fia volt a leggazdagabb és leghatalmasabb. Ennek atyját, Álmost Erdélyben megölték s így nem juthatott el Pannoniába. Erdélyben tehát megpihentek és jószágaikat is újból helyrehozták. Hallván a lakosoktól, hogy a Dunánál nincs jobb folyó, sem jobb föld a világon annál, közös tanácskozás eredményeként valami Kusid nevű követet, Kund fiát elküldték, hogy menjen, nézze meg azt a földet, ismerje meg annak lakóit . . .” Ez megtörténvén, Kusid Szvatopluk elé járult, „megtölté kulacsát a Duna vizével, tömlőjét a perje füvével és egy kis fekete földet is vitt magával. Így aztán Árpád ebből a tartományra jogot formálva, a hét vezérrel bejött Pannóniába, de nem mint telepesek jöttek, hanem mint a földnek örökös jogon való birtokosai.”

Az ebből keletkezett nézeteltérés folytán a magyarok és Szvatopluk hadai között, mely utóbbiakban szövetségesei is képviselve voltak, egy szép Duna-menti síkon összeütközés támadt, amelyben az Úr segítsége a magyarok oldalán volt. A futásnak eredt Szvatoplukot a magyarok a Dunáig üldözték, amelynek örvényében ez halálát lelte, miután félelemből abba belevetette magát.

[1] Podhradczky, Béla király névtelen jegyzőjének idejekora és hitelessége című munkájában, Konstantinosz De adm. imp. 38. pontjára támaszkodva, következőleg adja elő a megtamadtatás és az új hazába való költözködés körülményeit: „Míg a magyar nagyobb sereg nagy morva országban Arnulf német császár mellett mint frigyes fél, Svatopluk tót fejedelem ellen viaskodott, egyfelül a Bulgárok, másfelül a fölszólított s fogadott Pécsek (azaz besenyők), rablók módjára megtámadták véletlenül a magyar nép asszonyait, gyermekeit és cselédeit, s nem védhetvén ezeket eléggé az otthon maradott őrsereg, ezek Árpáddal s a tehetetlen nőkkel és csemetékkel, nagy morva ország felé futamodtak, hogy itt a nagy haditesttel egyesüljenek. Ez megtörténvén, az egész erő Etel-közbe visszatért; de mivel azt fölpusztítva találá, elhagyta, s a vidékre, melyen harcolt, költözvén, azt diadalmasan meghódítván elfoglalta.” Hogy ez a visszatérés az elpusztított Etelközbe tényleg megtörtént-e, erre nézve Podhradczky állításán kívül más adatok nem állanak rendelkezésre.

[2] Kézai szerint a Pannoniába törekvő magyarok az Ung folyó mellől, a Pozsonyi Krónika (Chronicon Posoniense) szerint csak Erdély felől, a Bécsi Képes, a Budai és a Dubniczi krónikák szerint pedig Erdély és az Ung vize mellől kémlelik ki Szvatopluk birodalmát. (M. Florianus, 71. 121., III. 4, IV. 22. old.)

[3] Hóman Bálint, A Szent László-kori Gesta Ungarorum és XII-XIII. századi leszármazói, Budapest, 1925.

[4] Hóman, Gesta Ungaroroum-ában igen találóan jegyzi meg, hogy „Anonymus, ki Kézaihoz hasonlóan a Hung-Hungári etimológia kapcsán csak az ungvári bejövetelről akar tudni, szintén elárulja magát, hogy forrásában az Erdély felőli bejövetelről is szó volt. (Ultra silvas Hovos versus occidentem in terram Pannonie descenderent.) Épígy bent felejtette Kézai is krónikájában, aki Anonymushoz hasonlóan szintén forrásul használta munkája megírásánál a Hóman említette XI. századi Gestát, az erdélyi bejövetelt dokumenátló Septem castra-Siebenbürgen etimológiát. (Lásd Hóman id. m. 86. old.)

[5] Nagyjában ugyanezt mondja a Bécsi Képes Krónika is: „ . . . Hunc (t. i. Szvatoplukot) quidam hungari de Eerdelw et de fluvio Hung variis numeribus allectum, et nunciis explorantes, considerata illius militia immunita, ipsum Zvatapolug irruptione subita in quodam oppido circa pontem Bani iuxta Tatam, cuius oppidi adhuc apparet interruptio, cum tota militia peremerunt, et sic populis Pannonie memoratis, quos Moroti filius dilatando adauxerat, inceperunt dominari.” (Chron. Pictum Vindob. X. fej.) Kézai pedig ezt írja: „Tertii quidem exercitus Jula fuit capitaneus; hic cum aliis in Pannoniam introisset in partibus Erteuelu tandem habitauit.” (Magistri Simonis de Keza, Gesta Hungaroru, 19. pont)