A többi régi krónikákhoz hasonlóan a Bécsi Képes Krónika és Anonymus[1] munkája is sok mondai és itt-ott gyermekesen naív részleteket tartalmaz. Azért az összes krónikák egybevetése nyomán kisebb-nagyobbb fáradsággal mégis ki lehet hámozni belőlük az eseményeknek a valódi történeti igazsághoz oly közel járó vázát és magvát, hogy azokból aztán a honfoglalás megejtésének elég megbízható képét megrajzolhatjuk. Anonymus munkája e mellett erre nézve elég részletes adatokat is tartalmaz, amelyek a katonai műveletek lefolyásának valószínűsége szempontjából még a legerősebb kritikát is kibírják, s amelyek azt az érzést keltik fel elsősorban minden katonában, hogy: ennek így kellett történnie! Ezért Anonymus adatait, kiegészítve és összeegyeztetve a többi krónikák adataival, bátran alapul vehetjük a honfoglalás menetének leírásánál. Ez Hómannak is az álláspontja és az ő fejtegetései nyomán magam is valószínűnek tartom, hogy az 1. (Árpád, Megyer), a 4. (Lél), 6. (Ound), 7. (Kund) törzs és a 8. törzset alkotó kabarok a Vereckei szoroson át, a 2. (Bulcs), 3. (Botond) és az 5. (Gyula) törzs pedig az erdélyi havasokon át jutott az új hazába, ahol utóbbiakhoz a székelyek, akikről a 183. sz. lábjegyzetben bővebben lesz majd szó, mintegy 9-ik törzs gyanánt csatlakoztak.[2]

A választott útirány és a bejövetel részleteit illetőleg a következő, valószínűeknek látszó következtetéseket vonhatjuk le a ránk maradt hagyományokból: Mihelyt az Etelköz keleti részében lakó törzsek az első meglepetésből felocsúdtak és Árpád köré gyülekeztek, ő ezeket a részeket a már ismert úton Kievnek vezette. Hogy vajjon ez már azzal az eltökélt szándékkal történt-e, hogy onnan irányt változtatva, a Kárpátok övezte területen új hazát alapítson, avagy hogy ez az eszme csak Kiev tájékán fogamzott-e meg – utóbbi fejedelmének tanácsa és rábeszélése nyomán – nagy honalapítónk agyában, arra nézve bajos feleletet adni. Az az egy tény bizonyosnak látszik, hogy Árpád a történtek után többé nem gondolt arra, hogy Etelköznek visszahódítását megkísérelje, miáltal megint csak két legnagyobb ellensége, a bolgárok és besenyők közé ékelődött volna, utóbbiaktól csak nomád népeknél komoly akadályul számba sem jövő folyam-gát által elválasztva.[3] Ezért talán Árpád mindjárt a katasztrófa pillanatában arra gondolt, hogy nemzetét a Kárpátokon át Pannoniába vezeti, amelynek új honalapításra alkalmas voltáról már az utóbbi években gyakran ott járt magyar hadak vezéreitől is kimerítő információt kaphatott.

Mindezekből kitűnik, hogy Árpád és nemzete a történtek kényszerítő hatása alatt határozta el a vándorlásnak előbb északi irányban, majd nyugat felé való folytatását. Nem állhat meg tehát a legtöbb német történettudósnak – így többek között Thunmannak, Schlözernek,[4] Roeslernek,[5] Dümmlernek,[6] újabban pedig Kaindlnak[7] és Marquartnak[8] ama a legádázabb gyűlölettől tajtékzó állítása, hogy a magyarokat csak a féktelen rablásvágy késztette mindig újabb és kulturáltabb területek elfoglalására. Ily hamis bázisból kiindulva, a fenti írók a legigazságtalanabbul, a legnagyobb gyűlölettel és megvetéssel szólnak „vad, műveletlen, éhen és meztelen bolyongó és kegyetlen barbároknak” elhiresztelt elődeink minden tettéről, miben a régi német krónikák is nagyban segítségükre vannak.[9] Emellett ezek az írók megfeledkeznek arról, hogy az ő őseik, a germánok, egy szemernyivel sem voltak jobbak és szelidebbek középkori vándorlásaik és pusztító hadjárataik végrehajtása közben.[10]

[1] Hogy ki volt Anonymus, erre nézve a történettudósok sokáig folytattak egymással meddő vitatkozásokat. A legtöbben – ezek között Hóman Gesta Ungarorumában is – III. Béla király jegyzőjének tartják. Legújabban Jakubovich Emil azt mutatta ki, hogy Anonymus nem III., hanem II. Béla király jegyzője volt az 1131-1135 közti években s „Gesta Hungarorum” című művét néhai jóemlékezetű királyának halála után néhány évvel, az 1147-1152. években írta. Szerinte Anonymus személye azonos II. István királynak 1124. évben említett jegyzőjével, Péter óbudai préposttal, aki később vak királya megbizásából, 1134-ben, követségben járt II. Lothár német császárnál. Egyéb bizonyítékokon kívül megerősíti ezt az állítást az a körülmény is, hogy Anonymus az összes magyarországi városok közül éppen Attila városát, Óbudát írja le a legrészletesebben. Ugyancsak II. Béla király jegyzőjének mondja Anonymust Podhradczky is és ez állítását hosszasan bizonyítja is Béla király Névtelen Jegyzőjének idejekora és hitelessége című művében. Szerinte: „Úgy tetszik, hogy névtelen jegyzőnk a Péter Mester, kit némely 1146-iki levél László herceg nevelőjének mond, Petrus Magister Ducis Ladislai.” De maga is hozzá teszi, hogy ez nem bizonyos.

[2] Hogy egyes szétugrasztott részek dél felől, a Bodzai, Tömösi, Vöröstorony, Vulkán szoroson, sőt talán még a Vaskapun át is jutottak az új hazába, az kizárva nincsen, de hogy a magyarok zöme erre felé, főellenségük, a bolgárok területén át vette volna irányát, ahogyan azt egyes külföldi írók állítják, azt teljesen kizárt dolognak tekinthetjük. Így többek között dr. Franz Martin Mayer, Geschichte Österreichs mit besonderer Rücksicht auf das Culturleben című műve I. kötetének 36. oldalán ezt írja: „Die ungarn auf diese Weise heimatlos geworden, zogen zumächst in die Walachei und drangen dann durch das eiserne Thor in die Donau- und Theissebene; andere Horden mögen über die Waldkarpaten eingedrungen sein.”

[3] Hogy a magyarok menyire respektálták a besenyőket, az legjobban kitünik Konstantinosz többször idézett munkájának 3. fejezetében foglalt következő szavaiból: „A turkok (magyarok) szintén nagyon tartanak a besenyők nemzetétől, mert gyakran szenvedtek tőle vereséget és nagy veszteséggel harcoltak ellene.” A 8. fejezetben pedig az áll, hogy a császár egy ízben arra szólította fel a már új hazájukban lakó magyarokat Gábor deák követe útján, hogy mostani hazájukat elhagyva, támadják meg és verjék ki a besenyőket hazájukból, amelyben azelőtt úgyis ők laktak, miáltal a görög és a magyar nemzet újból közelebb jutnak egymáshoz. De erre a magyarok fejedelmei egyhangúlag azt felelték: „Mi a besenyőket nem támadjuk meg, mert nem birunk velük; nagy a földjük, sok a népük és fene gyerekek. Ne is beszélj többet erről, mert hallani sem szeretjük.” ( . . . pantez, oi arkontez twn Tourkwn mia fwnh exebonsan, oti hmeiz meta touz Patzonakitaz eautouz oiballomen ou gar dunameda polemein proz autoiz, oti kai cwra megalh, kai laoz poluz kai kaka paidia eisi, . . .")

[4] Thunmann, Untersuchungen über die alte Geschichte einiger nördischen Völker és Schlözer August Ludwig von, Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen, Göthingen 1795.

[5] Roesler Robert, Die Anfänge der Ungarn und der Anonyme Notar 1871.

[6] Dümmler, Geschichte des Ostfränkischen Reiches, 1887-88.

[7] Kaindl Raimund Friedrich, Studien zu den ungarischen Geschichts-Quellen, továbbá Geschichte der Deutschen in Ungarn (Gotha 1912) és Die Gesta Hungarorum des Anonymus, 1900.

[8] Marquart J., Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge, Lipcse 1903.

[9] Regino prümi apár 907-908-ban pl. többek között a következőket írja a magyarokról: „Nem emberek, hanem vadállatok módjára élnek. Az a hír felölük, hogy nyers hússal táplálkoznak, vért isznak, a foglyok szívét feldarabolva gyógyszer gyanánt falják, nem ismernek könyörületet, nem indítja meg őket az irgalom. Hajukat bőrig leborotválják.” Mondanunk sem kell, hogy mennyire túlzott, mennyire légből kapott ez a legsötétebb színű faj- és jellemfestés. Emberevők őseink sohasem voltak, de még a régi germánoknál és a honfoglaláskori némely szláv törzseknél szokásos emberáldozat sem dívott náluk. Ellenben nagyon jellemzők az apát következő megjegyzései: „Lovaikat minden időben használják. Azokon szoktak járni, gondolkodni, helytállni és beszélgetni. Gyermekeiket és szolgáikat nagy gonddal lovagolni és nyilazni tanítják.”

[10] Lásd Hóman id. m. 32. old. és Szilágyi-Marczali I. k. 122. old.