Ennek a nagy munkának, az új honfoglalásnak és honalapításnak leírása előtt röviden még azt is meg kell állapítanunk, hogy milyen is volt államalakulás és népesség tekintetében a megszállásra kiszemelt Magyarország a legrégibb időktől kezdve a honfoglalásig, de kivált a honfoglalás idején és hogy mik az ellentétek a való tények és Anonymus előadása között, akinek krónikáját a honfoglalás leírásánál nagyban követni fogjuk.[1]

A Duna-Száva és a Kárpátok övezte területen a legrégibb időkben a Dunától keletre trák, attól nyugatra kelta és illir népek tanyáztak. Amikor a római birodalom Krisztus születése táján a Dunáig terjesztette ki északi határait, a folyótól nyugatra a kelta-illir eredetű pannonok, attól keletre a trák eredetű dákok laktak. Dácia körülbelül másfél századig, Pannónia pedig 400 évig tartozott a rómaiak fenhatósága alá. Krisztus után 375 után a nagy hun-áradat lepi el a mi későbbi hazánk területét is. A hunok idejében és utána az V. században mintegy 100 évre germán népek (Pannóniában és a Dráva-Száva közén a keleti gótok, a Dunától északra, keleti irányban egészen a Hernádig longobárdok, az ország többi részében pedig gepidák) telepednek meg a Duna-Tisza medencében, akiket azután a VIII. században az avarok váltottak fel. Az ő uralmuk alatt indul meg a szláv népek vándorlása s így kerülnek a Kárpátok északi lejtjeire a lengyelek, a Felső-Duna mellékére a morvák, a Száva-Dráva közére a szlovének, a Szávától délre eső területre a horvátok és szerbek, az Alduna jobbpartjára pedig az ugyanide hatoló bolgárok uralma alá került szlávok. Egyelőre azonban – északról történt kisebb beszivárgástól eltekintve – e szláv népek egyike sem lépte át a későbbi Magyarország határait és Nagy Károlynak, a nagy frank uralkodónak kellett jönnie, hogy – délfelől a bolgárok hasonló irtó tevékenysége által támogatva – az avarok birodalmát a VIII. és IX. század fordulóján, mint a pelyvát széjjelszórja.

A frank birodalom fenhatósága alatt 822-től kezdve a morvák kezdenek Moimir, Rasztiszlav, majd Szvatopluk alatt nagyobb jelentőségre szert tenni és tért hódítani. Szvatopluk, akinek országa eleinte csak a Morva mellékére szorítkozott, hamarosan tovább terjeszkedett és nemsokára Sziléziára, majd a Kárpátok hegyes vidékére, kelet felé egészen a Nyitra, majd talán a Garam, sőt némelyek szerint egészen az Ipoly folyóig terjesztette ki hatalmát. Ez időtől kezdve Szvatopluk a frank uralkodók veszélyes ellenfelévé vált s így nem csoda, hogy a két rivális államalakulás között napirenden voltak a viszálykodások. Szvatopluknak 889-ben bekövetkezett halála után a morva birodalom rohamosan hanyatlani kezdett, de azért a honfoglalás idején a későbbi Magyarországnak a Dunától északra és kelet felé a Nyitráig terjedő része még mindig Szvatopluk fiának, Moimirnak, hatalma alatt állott.

A Nyitra-Duna vonaltól keletre elterülő, kivétel nélkül gyéren lakott területen, még pedig rendszerint az ottani – a különféle nemzetségfők székhelyéül szolgáló – föld- és mocsárvárak köré csoportosulva, majdnem mindenütt avar és szláv törzsek keverten fordultak elő, mi mellett az avar már úgyszólván mindenütt megszünt domináló elem lenni. A Duna-Tisza közén és tovább fel az Ung folyóig, némi gepida maradványoktól eltekintve, a Balkánról átjött szlovének és bolgárok voltak túlsúlyban; épígy a Felső-Tisza mentén és a „Hovos erdő” déli nyúlványain, bár ez a rész majdnem lakatlannak volt mondható. A Duna, Tisza és a Maros között nagyobbára bolgárok laktak. Ezeknek támadása elől húzódott vissza az avarok egy rokontörzse, a székely nép, a Felső-Maros és Küküllő völgyeit szegélyező hegyvidékre. A Maros és a Tisza között sokféle szláv és törökfajú nép lakott.[2] Hogy itt túlnyomólag kazárok lettek volna (Anonymus szerint Mén-Marót kazár országa), az történelmileg be nem bizonyítható. Épígy az Anonymus XXIV. fejezetében említett Gelou oláh fejedelem erdélyi országáról kívüle krónikáink egyike sem tesz említést. Hogy e helyütt Anonymus a vlachokat a pannóniai római pásztorokkal azonosítja s így csak a XI. század vége felé Erdélybe bevándorló oláhokról már a honfoglalás idején tesz tévesen említést, az a 46. oldalon foglalt Hóman-idézetből kitűnik.

Pannóniában, vagyis a későbbi Dunántúlon a honfoglalás idején névleg a frankok voltak az urak; annak felső részében, vagyis a mai Ausztriában a Rábáig terjedőleg, a német elem dominált és erősödött állandóan. Tovább dél felé fokozatosan mindjobban a szláv elem kerekedik felül, de ez is a frankok fenhatósága alatt állott. A Balaton tájékán és a Zala mentén egy Privina nevű szláv főnök vetette meg a lábát, akinek területe egyre gyarapodott, úgyhogy nemsokára egész déli Pannóniát, többek között Pécset is a magáénak nevezhette. Privina után fia, Kocel következett, aki alatt ez a fejedelemség rohamos pusztulásnak indult, mert 871 óta már egyáltalában mit sem tudunk róla. Ekkor itt ismét a frankok lettek a kizárólagos urak.

A Dráva és Száva között Vukovártól nyugatra a honfoglalás idején Braslav szlovén fejedelem, Arnulf német császár hűbérése volt a kormányzó.

Így kiegészítve és némileg rektifikálva tehát egészen jó hasznát vehetjük Anonymus egyébként kétségtelenül igen értékes régi feljegyzéseinek.

[1] Lásd a 2. számú mellékletet.

[2] Lásd Hóman id. m. 36. old.