A szlávok hadseregei igazi néphadseregek voltak. Az egész nép vagy csak egyes törzsek (zupa) családostul, vagyonostul indultak a harcba, főként akkor, ha új lakóhelyek szerzéséről volt szó. Ha háború volt kilátásban, az összes harcosokat épúgy, mint a magyaroknál, kivont kard körülhordozása által szólították fel fegyverkezésre, mire azok az előre megállapított gyülekezőhelyekre siettek. A sereg vezetését maga a fejedelem vagy az általa kijelölt törzsfő, a vojvoda, vette át.

A férfiak, Bölcs Leo szerint, a balsorssal dacolók, kitartók, hőséget, hideget, esős időt és élelemhiányt könnyen tűrők voltak, mert különben is csak kölessel táplálkoztak. (Taktika, 99. és 105. p.)

A sereg nagyobbára gyalogságból és kevés lovasságból állott. Fegyverzetük a kard, lándsa, csákány, íj és a nyilak, mely utóbbiak hegye rendszerint meg volt mérgezve. Védőfegyverül a sisakot és a pajzsot használták.

Csatarendben az egyes törzsek és ezeken belül a nemzetségek és családok egymás mellett állottak, kisebb-nagyobb mélységű csoportokban. Összeütközésnél azon igyekeztek, hogy minél előbb kézitusára kerüljön a dolog. A nyilt mezőn való harcot a szlávok nem nagyon kedvelték, hanem ahelyett az ellenséget, ha csak lehetett, erdőkbe és lesállásokba csalták s aztán meglepőleg rajtaütöttek.