A byzanci seregnek eredetileg római jellege volt. A kiegészítés ujoncozás által történt, de ez a hadiszolgálat alól való számos felmentés folytán elégtelennek bizonyulván, a sereg zömét idegen törzsű zsoldos seregek, nagyobbrészt barbárok alkották.

A sereg zömének fegyvere az íj volt; emellett még a kardot, a csatabárdot, a hosszú, úgynevezett macedón döfőlándsát és a különböző alakú és hosszúságú vetőkopját használták. Védőfegyverekül páncélok, fémsisakok vagy nemezsapkák, továbbá szívalakú pajzsok szolgáltak. A zsoldos csapatok rendszerint honi fegyverzetüket és felszerelésüket tartották meg.

A byzanciak igen gyakran alkalmaztak lövő- és vetőgépeket, amelyekből részben tüzes nyilakat is hajítottak. Ezek voltak a későbbi ballisták és katapulták előhírnökei.

A csapatok hadihidakat, amelyeknél állati bőrökből készült tömlők vagy fahajók szolgáltak aljazatul, továbbá sátrakat és táborszereket is vittek magukkal.

A sereg magva lovasságból állott. A kisebbszámú gyalogságnak általában nem nagy volt az értéke; harcalakzatul az utóbbi az igen mély phalanxot használta.

Harcban a főszerep a lovasságnak jutott; a gyalogság csak erődítésekben, sáncokban játszott szerepet, mert a nyilt mezőn egyedül alig lehetett hasznát venni.

Csatarendben az arcvonal phalanxalakú tömegből, lovas turmákból alakult, melyekhez hátul gyalog csoportok, a defensorok kapcsolódtak a csatarend támaszai gyanánt. Az arcvonal előtt rajalakzatban a lövészek – cursorok – harcoltak.[1] A támadószárnyra mély támadóoszlopok – a túlszárnyalók – kerültek, míg az ellenkező szárnyat csak oldalvédek biztosították. A csatarend mögött a szekérvár vonult fel. Az első vonalban mindenütt lovasság állott, míg a gyalogság zöme, mint alkalmatlan és lenézett rész és mint kelletlen függelék, nagyobbára a hátsó harcvonalban nyerte beosztását, sőt gyakran harcközben még szóhoz sem jutott, mivel rendszerint a szekérvár mögött húzta meg magát.

Itt kell megemlítenünk a hadiszereknek még egy különleges fajtáját, a görög haditüzet, melyet a keleten, kivált az araboknál már régebben ismertek, Európában pedig ép ebben az időszakban tett, mint a lőpor és a tűzifegyverek előhírnöke, nagyobb jelentőségre szert.

Az erődítészet terén a byzanciak a rómaiaknak nyomdokain haladtak s általában véve 20 méter magasságig terjedő falakat építettek, melyek ormózattal s helyenként 30 méter magas tornyokkal voltak ellátva. Az egész erődítményt vagy annak csak részeit egy második fal vette körül. Az ekként a két fal között keletkezett, mintegy 36-60 lépésnyi széles szorító vagy gátköz (a későbbi német Zwinger), mely legelőször a byzanciaknál fordul elő, később az erődítészetnek igen fontos elemévé vált.[2]

[1] Cursoroknak, vagyis előharcosoknak azokat nevezték, akik az ütközetben a tulajdonképpeni harcvonal előtt futottak és a menekülő ellenséget nyomon követték; ezeket máskép proklasteseknek (előlvágóknak) is hívták. A defensorok részben a cursorok, részben a csatarend mögött haladtak, de nem rajalakzatban, hanem zárt sorokban s kötelességük volt mindazokat megfenyíteni, akik esetleg meghátráltak. A defensorokat más néven ekdikosoknak (fenyítőknek) is hívták. (MHK. 14. old.)

[2] Lásd „Az egyetemes hadtörténelem vázlata” című munkám I., 101-103. old.