A nyugatrómai birodalom helyébe lépett germán államok-ban a hadseregeknek néphadsereg jellegük volt, amelyek minden fegyverképes polgár általános védkötelezettségének elvén alakultak meg.

Egyik különlegessége a germán hadügynek a kíséret (comitatus) volt, amely abból állott, hogy királyokhoz, hercegekhez vagy egyéb kiváló hadvezérekhez a fiatalabb nemzedék egész sora csatlakozott, akik esküvel kötelezték magukat, hogy békében urukkal együtt élnek, háborúban pedig környezetében tartózkodva, őt megvédelmezik. Ebből később úr és hívei között a hűbéri viszonynak egy bizonyos neme fejlődött ki, olyanformán, hogy a kísérés kötelezettsége általános hadikötelezettséggé vált. Háború esetén a bevonulásra való felszólításnak 12 óra lefolyása alatt különbeni pénzbírság (Königsbann vagy Heerbann) terhe alatt eleget kellett tenni.

A nagy frank birodalom felosztása után az annak helyén keletkezett új államokban az általános hadikötelezettség helyébe a hűbéres csapatok intézménye és a lovagrendszer lépett.[1]

A frankoknál a sereg zöme eleinte gyalogságból állott, amelynek fegyvere a lándsa vagy íj és a sisak volt.[2] A nem nagyszámú lovasság fegyverzete vértből, lándsából, kardból és tőrből, kivételesen íjből, tegezből és nyilakból állott. Egyik legspeciálisabb támadófegyvere a germánoknak a vetődárdaszerű framea volt. Védőfegyverül a gyalogosok és lovasok egyaránt kisebb-nagyobb pajzsokat s azonkívül a gazdagabbak pikkelyekkel fedett vértinget (Brünne) és teljes sisakot, a szegényebbek az egyszerűbb, erős bőrből készült lorica-nak nevezett hadikabátot, fejük védelmére pedig csak vaskeresztet vagy bőrcsuklyával ellátott fémsüveget (Hirnhaube) használtak. A karoling időszakban új fegyverül a csatakorbácsot (Schlachtgeissel) használták, amely ólommal töltött tüskés golyóból állott, melyet rövid lánc köttöt össze a nyéllel. A páncél használata gyalogosnál, lovasnál, lónál mind általánosabbá lőn. A nyereg, kengyel és vasból való csikózabla használata és a lovak patáinak erős vasalása általánossá vált; a lovasnak csak egy sarkantyúja volt, még pedig a ballábon.

Bölcs Leó szerint (Taktika, 79.p.) „a frankok bátrak, csatában merészek, sőt vakmerőek s a kéziviadalban keményen csatáznak, mind lovon ülve, mind gyalogszerben”. „Ha a lovasharcban megszorulnak, lovaikról adott jelre egyszerre leszállnak és gyalogszámba sorakoznak.” (U. o. 80. p.)

Csatarendben a frankok támadáshoz törzsenként egy-egy ó-germán ék-alakot formálva sorakoztak egymás mellé s ebben az alakzatban szilaj módon mentek neki az ellenségnek. Védelemhez ellenben széles, tömött sorokban állottak fel, pajzsaikat maguk elé és maguk fölé tartván.

Az arabokkal keletkezett harcok folyamán a frankok serege a gyalogság fokozatos háttérbeszorulása mellett mindinkább nehéz lovassággá változott át, amely azonban felszerelés, fegyverzet és harcmód tekintetében – kivált a tömegharcászat elvének hódolván – nagyban különbözött az igazi lovasnépek, az avarok, arabok és a magyarok lovasságától és harcmódjától. A IX. század vége felé már a frankoknál is majdnem kizárólag lovashadakat találunk; a gyalogosok harca csak igen ritkán fordult elő.[3] Harchoz a sereg több harcvonalban, amelyeknek száma 2 és 8 között váltakozott, állott fel. A gyalogság általában alárendelt szerepet játszott; rendesen ő vezette be a harcot, íjával és nyilával, de nemsokára ezután a gyalogság visszahúzódott és csak a roham végén vegyült ismét harcba. A lovasság rohamát a lovak teljes futásával és készentartott lándsával hajtotta végre. A kézitusánál ellenben már a kardot és a szekercét használta.

Az erődítés művészete Nagy Károly idejében nagyon fellendült. Az ő korában és utódai alatt keletkeztek az úgynevezett „Mark”-ok, határszéleken megerődített területek és a „Pfalz”-ok, a királyoknak és fejedelmeknek erősen védett kastélyai és palotái, továbbá főleg a tengerparton emelt őrtornyok, az erődített kolostorok és hűbéri lakok, mely utóbbiak erődített nemesi székhelyek gyanánt szerepeltek.

A magyarok betörései folytán újból divatba jött a hosszú időn át teljesen elhanyagolt városerődítés is, még pedig római mintára. E célból a városok körül árkot ástak és falat emeltek, azok belsejében pedig menedékhely (reduit) gyanánt egy-egy erős erődöt építettek.

A várvívás határozottan hanyatlóban volt; ostromgépeket alig alkalmaztak, miután azokat, Vegetius és Vitruvius munkáinak kellő megértése és szakszerűen kiképzett, ügyes munkások híján megszerkeszteni nem voltak képesek. A várőrség a roham ellen forró folyadékok és nehéz testek ledobása által védekezett. Ez ellen az ostromlók pajzsokkal, ernyőkkel és köpenyekkel védekeztek. Sok erőd földalatti, a hadakozás terétől messze távolságra, a szabadba nyíló folyosóval volt ellátva, amelyen által a végsőkig szorongatott őrség legnagyobb része a hely elestekor megmenekülhetett.[4]

[1] Bölcs Leo Taktikájában következőleg jellemzi az ő korabeli frankokat: „Főnökeik iránt engedetlenek. Ha szerződéses idejük letelt, felbomolva, otthonaikba térnek vissza.” (86. p.) „Dologtalanok s minden ravaszság, számítás és önző gondolkodás nélkül valók.” (87.p.) „Amily mértékben vállalkozó és bátor a szellemük, éppoly mértékben érzékeny, kényes és megerőltetést elviselni nem tudó a testük; ezért balszerencse és viszontagságok lecsüggesztik őket, nem különben a forróság, a hideg, az esőzések és az élemiszerek, de kivált a bornak hiánya.” (89. és 90. p.)

[2] Bölcs Leo Taktikájának 82. pontja szerint „Gyalog csatázni, rohanva támadni szeretnek inkább.”

[3] v. Peucker, Das deutsche Kriegswesen der Urzeiten etc. és Meynert, Geschichte des Kriegswesens und der Heerverfassungen in Europa.

[4] Lásd „Az egyetemes haditörténelem vázlata” című munkám I., 49-54. és 84-93. old.