E hosszú pauzához érve, egyidőre elbúcsúzunk Anonymus krónikájától, mert ehelyütt néhány oly adatot kell közbeiktatnunk, amikről a Névtelen jegyző egyáltalában meg sem emlékezik. Mielőtt azonban ezt megtennők, ki kell emelnünk az alpári csata döntő fontosságát a magyarok szempontjából, mert ha abban ők lettek volna a vesztesek, nagyon valószínű, hogy a körülöttük levő összes szomszédok vérszemet kapva, minden oldalról ellenük indultak volna és nagyon kétséges, vajjon Árpád hadai ennek a túlerős koncentrikus támadásnak ellenállhattak volna-e s nem kellett volna-e tényleg szégyen-szemre újból a Havaserdő mögé visszahúzódniok. Hogy ott, a halicsiak, lodomérok és kieviek közepette mi várt volna szegény elődeinkre, azt könnyen elképzelhetjük. Ezért amíg magyar él e földön, hálás tisztelettel kell a nemzet minden hű fiának az alpári remek diadalra visszaemlékeznie. Ez a visszaemlékezés azért lehet a rendesnél sokkalta szebb, dicsőbb és felemelőbb, mert ez a gyönyörű diadal közvetlenül Árpádnak, a nagy honszerzőnek és honalapítónak nevéhez fűződik. Már magában véve ez a körülmény is az ő nagyratermettségét bizonyítja. Az eddigi kisebb jelentőségű hadműveletek és csaták vezetését a nemzet legfőbb vezére bátran alárendeltjeire bízhatta, de már ezt a döntő fontosságú, élet-halálharcot jelentő nagy csatát neki magának kellett vezetnie!

A csata lefolyásáról csak nagyon keveset tudunk, de természetesen az Anonymus szolgáltatta adatokból is világosan kitűnik, hogy Árpád hadainak egyrésze valószínűleg Szalán baloldalába, majd hátába került, miáltal annak serege teljesen a Tiszába szoríttatott. Ez tehát arról tanuskodik, hogy e napon a magyarok részén nemcsak a csapatok magatartása, hanem a vezetés is minden tekintetben kifogástalan és elsőrendű volt.