Árpád a Tiszán túl kivívott sikernek azonnal levonta a konzekvenciáját, mert derékhadával nyomban legalább addig nyomult előre, ameddig az a Szalánnal kötött megegyezés értelmében lehetséges volt. Hogy az előnyomulásnak ez a kis mértéke nem elégítette ki sem őt, sem tanácsosait, ez abból is kitűnik, hogy nyomban rá újabb követség ment el Etu és Voyta személyében Szalánhoz, kérvén, engedné át a Zogea (Zagyva) vizéig terjedő részt is a magyaroknak, amire az nagy ijedtében hajlandónak mutatkozott.

Erre Árpád rögtön átkelt a Sajón ott, ahol a Hernád beléje torkollik és a Heuyou- (Hejő-) patak mentén Emeudtől (Emőd) a Tiszáig ütötte fel a tábort, ahol az egy álló hónapig maradt.

Innen Árpád hada előbb Nárágy (Nyárád), majd az Egur (Eger)-vizéig nyomult előre, közben Miskoucy (Miskolc), Geuru (Diósgyőr), Kasu (Kács) és Ursu (Orsu)-nál erődítéseket építvén. Itt már gunyhók építésére került a sor, amelyek a Yostoros (Ostoros) vízétől Purozlou (Poroszló) váráig terjedtek. Árpád vezérnek Zenu halmán (Szihalom) külön díszes leveles színt építettek. Azonban itt sem maradtak sokáig Árpádék, mert nemsokára a Zagyva folyóig nyomultak előre, amelynek partján a Mátra erdejéig ütöttek tábort. Közben Árpád intézkedett, hogy a Kőrös folyó beömlésétől a Tisza-Zagyva mentén, egészen a Zepus (Szepesi) erdőig a lakosság mindenütt behódoltassék.[1] Ezzel a Tisza mindkét partján eszközölt hódítások egymással egyensúlyba hozattak. Érdekes és említésre méltó, hogy a területhódítás és annak előbbrevitele nagyban véve mindig ék, illetve kissé hegyes háromszög alakjában történt, mely utóbbi oldalainak biztosítására Árpád, nehogy az ellenség meglepőleg oldalába és hátába kerülhessen, mindig nagy súlyt helyezett.

Az eddig megszállt területet ekként kellőleg biztosítván, újabb erőket küldött ki a Zagyva-Hangony-Sajó-vonalon túl fekvő vidék kikémlelésére, ha lehet, megszállására; sőt „ha szerencséjök kedvez, menjenek fel a csehek határa felé, Nytra (Nyitra) váráig”. E szintén jelentékeny erejű had élére Zuárd, Kadusa (Kadosa) és Huba vezéreket állította. Ezek Páztuhról (Pásztó) elindulva s a Hongon (Hangony) vize mellett lovagolva, Gumur (Gömör) váráig jutottak, honnan visszafordulva, a Rima hajlásában lévő Bulhadu (Bolhád) hegyig, majd tovább délnyugat felé tartva, a Kaliga (Galga) felsőfolyásához értek. Innen útjukat folytatva, a Duna partján Wereuecca (Verőce) vizéig, majd azon átkelvén, az Ypul (Ipoly) vizéig jutottak. Útközben a lakosok mind meghódoltak, „senki kezét sem emelítvén és oly nagy félve és remegve szolgálván vala nekik, mintha rég uraik lettek volna”. Ennek a fejében a magyar vezérek, „amidőn látták, hogy a sok nép nekik harc nélkül meghódolt, nagy lakomát tőnek és a föld előkelő lakosainak, kik fiaikat túszokul adták, különféle ajándékokat osztának, őket szép szóval, háború nélkül, Árpád vezér uralma alá hajtván, a hadjáratra magokkal vivék, fiaikat pedig túszokul vévén, különféle ajándékokkal Árpád vezérhez visszaküldték, min a vezér és nemesei nagyon megörülének és az örömhírt hozóknak sok ajándékot adának”.

Közben a három magyar vezér az Ipolyon, majd Várad tájékán a Gron (Garam) folyón is átkelve, Bors jövetelére vártak, kit Árpád nagy sereggel segítségükre küldött. Bors beérkezte után a „négy úr egymásközt tanácsot tartva, a hozzájuk hű lakosok kérelmére elhatározá, hogy a sereg harmadrésze a föld népével menjen a Zoulon (Zólyom) erdőbe, kik is az ország határszélén mind kőből, mind fából is erős torlaszokat építsenek, nehogy a csehek és lengyelek lopni és rabolni országukba jöhessenek.”

Az utóbb említett feladattal Borsot bízták meg, aki a Garamon felfelé indulva, megépítteté Bors várát, majd a Zólyom erdőig továbbmenve, útközben még egy kőerősséget, Borsod-Zoulunot (Borsod-Zólyom) építtette.

Közben Zoárd, Kadosa és Huba Váradról a Tursok (Törzsök) erdőn át a Sitva (Zsitva) vizéig nyomultak előre. Innen Nytra (Nyitra) városa felé kémeket küldtek ki, kik hírül hozták, hogy az e földet lakó szlávok és csehek Zuburnak (Zobornak),[2] a nyitrai vár szláv parancsnokának parancsnoksága alatt ellenállásra készülnek.

Erre a magyar vezérek újabb és erősebb hírszerző osztagokat küldtek ki, melyek elől az ellenség őrei meghátráltak. Zobor ezt meghallván, a maga embereivel és a cseh segítő csapatokkal a megáradt Nyitra mentén sokáig ellenállott a folyón átkelni akaró magyar hadaknak. Végre a harc negyedik napján „a csehek és minden nyitrai szlávok látván a magyarok merészségét s a nyíllövéseket sem állhatván, futásnak eredének és hogy éltöket megmenthessék, sebes vágtatva nagy félelemmel Nytra várába zárkózának”. Zobor vezérük futás közben Kadosa lándsája által leteríttetvén, fogságba került. A magyarok most minden erejükkel Nyitra várának ostromához fogtak és harmadnap azt bevevén, bosszúból, hogy itt maguknak is elég vért kelle veszteniök, az elfogott vezért a róla elnevezett Zobor-hegyre vivén, ott felakasztották. Ez nagy riadalmat okozott az ellenség soraiban s eredménye lőn, hogy „azon föld minden népei a Vág vizéig meghódolának” a magyaroknak, akik ilyenformán minden ellenállás nélkül kerültek Stumtey (Sempte), Kolgoucy (Galgóc), Trusun (Trencsén), Blundus (Bolondóc) és Bana (Bán) birtokába. E várakba a magyar vezérek őröket rendelvén, portyázásaikat a Morva vízéig terjesztették ki és észak felé az ország határait Boronánál és Saruuarnál (Sárvárnál) tűzték ki.

Ezek után a magyar vezérek „azon föld minden hűtlenét vasra verve és magokhoz véve,” visszatértek Árpád főhadiszállására. „Utóbbi nemeseinek tanácsára és kérelmeire a Nytra vidékéről hozott hűtleneknek, előbb tőlük esküt vevén, különböző helyeken földeket ajándékozott, nehogy valaha még hűtlenebbekké válva, hazatérve a nytrai széleken lakó magyar híveknek ártsanak.[3]

[1] Anonymus XXX-XXXII. fej.

[2] Lásd a 43. és 47. oldalon.

[3] Anonymus XXXIII-XXXVII. fej. Mindenesetre feltünő, hogy Anonymus a Morva birodalom akkori uralkodóját, Moimirt, Szvatopluk utódját (lásd az 54. old.), még csak meg sem említi. Arra már rámutattunk, hogy viszont a Bécsi Képes Krónika tévesen, a tulajdonképpen már nem is élt Szvatoplukkal, illetve a morva birodalommal való honfoglaláskori leszámolást a Duna mellékére teszi. (Lásd a 34. oldalon.)

E nem egészen tisztázott kérdésnek s főleg annak megvilágosítására, hogy a honfoglaló magyarok talán a morvákkal vívták meg legkeményebb harcaikat, amelyek végeredményeképen ez a nép birodalmával együtt úgyszólván egészen megsemmisült, szükségesnek tartom Konstantinosz De administrando imperio című többször említett művének idevonatkozó részeit szószerint közölni. A 13. fejezetben azt írja Konstantinosz, hogy a turkokkal, azaz a magyarokkal „Nagy-Morvaország” (ez tulajdonképpen túlzás, mert Szvatopluk ugyan tényleg egy nagy, hatalmas birodalom létesítésén fáradozott, ami területre nézve bizonyos mértékben sikerült is neki, de ez a birodalom, az alábbiak szerint, még mielőtt naggyá lehetett volna, utódai alatt egy-kettőre összeomlott), vagyis Szfendoplokosz tartománya is határos, amelyet a turkok teljesen elpusztítottak és elfoglaltak”. A 38. fejezetben az áll, hogy a besenyők Atelkuzuban megtámadván a turkokat, kiűzték őket fejedelmökkel, Árpáddal együtt. A menekülő turkok országot kerestek, ahol megszállhassanak, és kiűzve azokat, kik Nagy-Morvaországban laktak, azon a földön megtelepedtek. A 39. fejezet idevonatkozó része így szól: „És azután ott van (t. i. Turkiában) Nagy-Morvaország, a kereszteletlen, melyet a turkok szintén elpusztítottak és melyen azelőtt Szfendoplokosz uralkodott”. A 41. fejezetben ez áll: „Szfendoplokosz halála után annak fiai egy ideig békében maradtak, majd viszály és pártütés támadt köztük s amint polgárháborút viseltek egymás ellen, az odajövő turkok mindenestül megsemmisítették őket és meghódították országukat, hol most is laknak. A nép maradékai pedig szétzüllve a szomszéd népekhez menekültek, úgymint a bolgárokhoz, a turkokhoz, a horvátokhoz és más népekhez”.