Az eddig elfoglalt területnek jobboldali (nyugati) része jóval előbbre nyúlt, mint a baloldali, miért is Árpád haditanácsa elhatározta, hogy a Bihor (Bihar) várában székelő Maróthoz követséget küld, engedné át a Szamostól délre fekvő területből a Meszes kapu-Nyíri határszél (vagyis a Sajó-torkolat) által jelölt vonalig terjedő országrészét. Ez a misszió Usubuu és Velek követekre bizatott, akik gazdag ajándékokkal indultak útnak Bihar várába. Bár Marót elég kegyesen fogadta a követeket, de kijelentette, hogy jószántából földet nem ad át egy maroknyit sem; az az üzenete sem zavarja meg őt – úgymond –, hogy Árpád Isten ostorának, Attila királynak nemzetségéből származik, aki szintén erőszakosan rabolta el ezt a földet Marót ősapjától, de most urának, a konstantinápolyi császárnak kegyelme miatt senki sem bírja azt majd kezéből kiragadni.

Árpád vezér és nemesei ezt hallván, haragra lobbanának és elhatározták, hogy Marót ellen jelentékeny sereget küldenek, amelynek élén Tosu (Tas), Zobolsu (Szabolcs) és Tuhutum (Töhötöm) állottak. Ez a sereg a Ládi révnél ellenállás nélkül a Tiszán átkelvén, másnap Szabolcsig jutott, amelyet a lakosság igénybevétele mellett Szabolcs vezér nyomban sáncokkal vétetett körül. Ezért ez a hely az ő nevéről neveztetett el. A Tisza mentén lakó és útjokba eső népek ellenállást sehol sem fejtettek ki, hanem „nekik önként meghódolának s lábaikhoz borulva, fiaikat túszokul adák, nehogy valami bajuk légyen”.

Szabolcs várában a kellő őrséget visszahagyva, a két részre osztott sereg továbbfolytatta útját. A bal oszlop Szabolcs és Tas vezérek vezetése alatt a Tisza mellől a Zomus (Szamos) felé vette irányát s útközben Tosu (Tas) várát építé fel. Ennek útvonalán a meghódolt népek kérelmére később vásárok megtartása céljából a szintén megerősített Tasvásárhely keletkezett. Szabolcs és Tas útjokat folytatván, Szatmár vára elé értek, amelyet háromnapi küzdelem után bevettek, „s negyednap a várba bemenvén, Menumorout vezér vitézeit, kiket ott foghattak, vasbilincsekre verve, a tömlöc sötét mélyébe veték, a lakosok fiait túszokul vevék s a várat vitézekkel megrakva hagyták, maguk pedig a Meszeskapu felé indulának”.

Ezalatt Töhötöm és fia Horka a jobb oszloppal a Nyír erdején keresztül Zylokon (Zilaj, Zilah) át szintén a Meszeskapu felé tartott, ahol a két seregoszlop újból egyesült. Az utóbb említett oszlop sehol sem talált ellenállásra, mert Marót emberei a magyarok közeledésének hírére „nem merének ellenök harcolni, hanem a Kris (Kőrös) vizét kezdék őrizni”.

Ekkor a három vezér tanácsot tartva, elhatározá, „hogy Árpád országának határa a Meszeskapunál legyen, ahol a föld lakosai parancsukra kőkapukat építének és az ország határszélén fából nagy rekeszt csinálának”.

Marót, a menekülők elbeszéléseiből a magyar sereg nagy számáról és tetteiről értesülvén, „ennek hallatára őt oly nagy félelem lepé meg, hogy kezét sem meré felemelni”.[1]

Annál nagyobb volt ezzel szemben Árpád táborában az öröm, amidőn a három vezér jelentése oda beérkezett. „Árpád vezér és előkelői ezen örömnek okáért egy egész héten át lakomáztak és csaknem mindennap megittasodnak vala.”[2]

Miután a tiszántúli művelet is ily szerencsésen sikerült, Árpád hadának nála maradt részével és összes népével a Sajóig előnyomulván, a Tisza-Souiou-Honrát (Tisza-Sajó-Hernád) által képzett szögben helyezkedett el.[3]

Dolguk végeztével Tas és Szabolcs vezérek visszatértek a fősereghez. Útjukat a Humusouer (Hómosóér) mentén Zerep (Szerep) felé, majd onnan Zeguholmuig (Szeghalom) vevén, ott át akartak kelni a Kőrösön, de Marót vitézei ezt meggátolták. Erre aztán északnyugat felé fordulva és a Szamos és Kőrös közti területet hatalmuk alá hajtva, a drugmai (dorogmai) réven átkeltek a Tisza jobbpartjára s a fősereghez visszatérve, Árpád bőkezűen megajándékozá őket.[4] A visszamaradt Töhötöm a lakosoktól a tovább keletre fekvő és egy „bizonyos Gelou (Gyeló) oláh fejedelem[5] fenhatósága alatt álló erdőelvi (erdélyi) föld jóságáról értesülvén, elhatározta, hogy ebben az irányban tovább folytatja hódításait. Előbb azonban Töhötöm, „mint nagyokos férfiú”, egyik alárendeltjét, Ogmándot, kiküldte, hogy „loppal, rókamódjára körüljárva, kémlelje ki az erdőelvi föld mivoltát s hogy milyenek annak lakói, s lehet-e azokkal megvívni?”

Ogmánd tisztében eljárván, észleletei nyomán beszámolt a föld jóságáról, felsorolva annak folyóit, megemlítvén, hogy azok fövényében aranyat szednek, amely egyike a legjobbaknak és hogy ott kősót és sóskutakat is ásnak. Azt is jelentette Ogmánd, „hogy azon föld lakosai az egész világon a leghitványabb emberek, mivel oláhok[6] és szlávok, akik a kunoktól és besenyőktől sok bántalmat szenvednének” s hogy vezérök, Gelou sem igen bátor és nem hinné, hogy ellene merne állni a magyarok merészségének.

E jelentés folytán Töhötöm Árpád engedélyével bevonult Erdély földjére. Ennek hírére Gyeló összeszedvén seregét, sebes nyargalvást elébelovagolt, hogy őt a Meszeskapunál feltartóztassa. A két sereg az Almás folyó két partján állott fel, hogy másnap a harcot megvívja egymással.

„Reggelre kelve, Tuhutum két részre osztá seregét s az egyik részt kissé feljebb küldé, hogy a folyón Gelou vitézeinek tudta nélkül átkelve, kezdjék meg a csatát, ami meg is történt.” Az ütközet a magyarok győzelmével végződött; Gyeló vitézei közül „sokan megöletének, többen pedig foglyokká lőnek”. Maga Gyeló futásban keresett menedéket Gyelóvára felé, de Töhötöm vitézei „merész nyargalvást őt a Kapus folyó mellett utolérték és megölték”.

A föld[7] lakói uruk halálát látván, meghódoltak Töhötömnek és a magyarok azt a helyet, ahol meghódolásukat esküvel is megerősítették, Eskuleu-nak (Esküllő)[8] nevezték el[9]

[1] Anonymus XIX-XXII. fej.

[2] A sok dínom-dánom, lakoma említését is sokan rossz néven veszik Anonymusnak. Pedig hogy az akkori időkben ez a hadviselésnek egyik elengedhetetlen kísérő jelensége volt, ahhoz nem férhet kétség. Más kérdés, vajjon szükséges-e az ilyen komoly történelmi műben oly gyakran szóvá tenni? Erre talán inkább nemmel, mint igennel felelhetünk.

[3] Anonymus XXII. fej.

[4] Anonymus XXVIII-XXIX. fej.

[5] Ez, mint már említettük, valóban tévedésnek minősíthető, mert az oláhok csak a XI. század végén bukkantak fel Erdélyben. Nincs azonban kizárva, hogy Anonymus, „vlach”-jai alatt nem oláhokat, hanem Rohonyi szerint bolgárokat kell érteni. (Lásd Rohonyi id. m. 126. old.).

[6] Ez tévedés, mert Erdélybe az oláhok, mint már fentebb említettük, csak a XI. század vége felé kezdtek bevándorolni.

[7] Ez alatt Erdély északi részét érthetjük.

[8] Ezt is naív etimológiai játéknak kell vennünk Anonymus részéről, de tudjuk, hogy a népmesék és mondák nagyon szeretik az ilyesfélét s így nem csoda, hogy Névtelenünk itt-ott ilyeneket is felvett művébe.

[9] Anonymus XXIV-XXVII. fej.