Most pedig mielőtt a honfoglalás leírásához fognánk, előbb az akkori európai viszonyokról és államalakulatokról kell még röviden megemlékeznünk[1]

Épúgy, mint annakidején a hun népeknek Európába való betörésekor Attila az akkori itteni leghatalmasabb birodalmat, a római császárságot, már a legteljesebb dekadenciában találta, Árpád új hont kereső magyarjaival szintén abban a szerencsés pillanatban lépte át jövendő országának határait, amidőn már nemcsak Nagy Károlynak még kevéssel előbb az Atlanti-Oceántól nagyjában a Közép-Duna-Odera-vonaláig terjedő hatalmas birodalma, hanem az annak rovására és annak tőszomszédságában röviddel ezelőtt, szinte hihetetlen gyorsasággal virágzásnak, de époly gyorsan enyészetnek is indult Morva birodalom is, a hanyatlásnak és elerőtlenedésnek oly fokát érte el, hogy mindkettőjük belső bajai annyira lekötötték minden figyelmüket és erejüket, hogy kénytelen-kelletlen tűrniök kellett, hogy közvetlen közelségükben, részben az ő területi épségük rovására egy új, veszedelmes szomszéd vesse meg a lábát. Ez a kedvező körülmény volt egyik legfőbb oka, hogy a magyarok új honalapító munkája aránylag oly gyorsan, oly kevés vérveszteség mellett és oly szilárdan megalapozva, minden várakozást felülmúló, örvendetes módon sikerült. E két hatalomnak, a német-frank és a morva birodalomnak egymásközt és a magyarokkal szemben keletkezett vitás kérdéseire és azok megoldási módjára később visszatérünk még.

A másik hatalom, amelynek súlyával – bár nem is volt közvetlen szomszéd, de a bolgárokkal való szövetkezése révén hamarosan azzá válhatott – szintén elsősorban számolni kellett, a görög császárság volt. Ezt Marczali a következő szavakkal igen találóan jellemzi: „Keleten a byzanci császárságban minden életerő a szívben: Konstantinápolyban ömlött össze; a tagok egyre jobban dermedtek, míg aztán valami betörő barbár nemzet erőszakos műtéte végleg elvágta őket a birodalom testétől.”[2]

Ennek a birodalomnak ereje és hatalma elsősorban roppant gazdagságában állott, ezt pedig tengeri uralmán alapuló világkereskedelmének köszönhette, mire nézve megint csak Marczali szavait idézem. „Mint a régi Görögországnak, úgy e késő, satnya utódának is a tenger volt összekötő, éltető eleme . . . A birodalom financiáinak a kereskedés adta meg szilárdságát. Valószínű, hogy Konstantinápolyban magában több kincs volt fölhalmozva, mint az egész többi Európában . . . Amennyiben világforgalomról azon időben szó lehetett, az csak Byzancban, Salonikiban volt található. Odahozták India és Arábia fűszereit, az északi vidékek prémjét és viaszát, kelet selymét, nyugat gyapjúját, az egész világ pénzét. Ez volt egyúttal a rabszolgáknak és zsoldosoknak legnagyobb piaca. Ez a forgalom táplálta egyúttal a görög nemzetnek régi s még mindig élő iparos és művészeti érzékét. Finom kelmék készítésében, ötvösmunkák előállításában még mindig ők jártak elől; szobrászaik, építészeik, festőik még tovább fejlesztették a Justinius császár ideje óta uralkodó sajátságos byzanci irányt. Az északi és keleti barbár előtt a császári város úgy állott, mint a földi gazdagságnak, pompának, de egyúttal a műveltségnek is megtestesülése. Velencét és Khersont úgy lehetett tekinteni, mint nyugatra és keletre kibocsátott telepeit. Csakis ez a financiális túlsúly tette lehetővé a birodalom katonai és politikai megmaradását, magának a görög nemzetnek hanyatlása dacára. A birodalmat németek, normannok, szlávok, törökök, magyarok, longobardok védték, mint római katonák.”

Emellett katonai és külpolitikai dogmaként a görögök hatalmas császára azt vallotta és űzte a gyakorlatban is, hogy egyik barbár népet a másik ellen uszítva, így őrölje meg azok erejét és tegye veszélytelenné magára a nagy császári birodalomra.

Egy másik hatalmas fegyvere a görög császárságnak a nemzetiség és a vallás egysége volt, mely utóbbinak varázserejével fokozatosan a bolgárokat és szerbeket is magához láncolta.

A bolgároknak ez időben két hatalmas birodalmuk is volt. Az egyik a Volga mentén Baskardia és a kazárok országa közt feküdt, s ezt Nagy-Bolgárországnak is nevezték. Ennek népe hun eredetű volt, s egyik törzse a VII. század végén a görög birodalomba tört be s az itteni szlávokat megszerezvén, a Duna, Száva, Fekete-tenger és Balkán-hegység főgerince közt megalkotta a dunamenti bolgároknak országát, mely még mai napig is fennáll.[3]

A dunamenti Bolgárországtól nyugatra két kisebb, de igen jól szervezett szláv ország, Szerbia és Horvátország (Chrobatia), mindkettő a tengerpartig terjedve, terült el.

Épúgy, mint a görög császárságnál láttuk, a vallás bűvereje és a kincsek tömege volt Olaszországnak is legerősebb fegyvere és fennállásának legbiztosabb záloga. Kedvezőtlenül befolyásolta az ez időtájt teljesen feldarabolt olasz állam hatalmi állását az egység hiánya. Az egyházi állam (Róma), Velence, Beneventum, Capua, Salerno, Amalfi, mindmegannyi különálló tartománya volt az itáliai félszigetnek, amelynek déli része (Apulia, Calabria) Szardiniával a görög császársághoz, Szicilia pedig arab fenhatóság alá tartozott.

Az egész Földközi-tenger partvidéke és Kisázsiának nem görög fenhatóság alatt álló része fölött arabok uralkodtak, de nem egységes államalakulatban, hanem számtalan, egymástól nagyobbára teljesen független emirségre tagozva. Ezenkívül Európában, a Pyrenäi félszigeten is volt egy hatalmas birodalmuk, a Kordovai Kalifátus.

Spanyolország fenmaradó részében a barcelonai vagy spanyol őrgrófság (Spanyol Mark), Navarra és az Asturiai királyság (Leon, Castilia) húzódtak meg.

Franciaország az 1. sz. vázlaton látható terjedelemben 888-ban vált ki a frank birodalomból, külön nemzeti királysággá alakulván.

Közte és Itália között terült el a két Burgundia (Burgundia Cisjurana és Transjurana).

A germán államok közül Németországot 887-ben Arnulf alakította nemzeti királysággá, amely azonban legkevésbé sem volt egységesnek mondható, mert számtalan apróbb állam konglomeratumából alakult; ezek legfontosabbjai: Karantánia, Stiria, Bajorország (Bojoaria), Alamannia, a Francia occidentalis és Francia orientalisra tagozódó Franconia, Saxonia, Frisia, Lotharingia superior és inferior és Alsatia voltak. Azonban Németország folyton erősödött és Arnulf 896-ban Róma bevétele után német császárrá koronáztatta magát. Cseh- és Morvaország (Bohemia, Moravia) többé-kevésbé függetlenek voltak Németországtól.

A Keleti- vagy Varég-tenger mentén Németországhoz csatlakozva, az Odera és az Elbe közt Sclavania gyűjtőnév alatt mintegy 32 szláv törzs élt; ezek között a legnevezetesebbek a dalaminciaiak és a wilcek voltak. Viseletük és nyelvük cseh és lengyel keverék volt. Ezektől keletre a pomeránok és a boruszok (poroszok) tanyáztak. Utóbbiak ellentétben a németekkel, akikkel csak kereskedelmi összeköttetésben állottak, szilárdan kitartottak pogány vallásuk mellett; lóhúst ettek, lótejet és lóvért ittak.

A Keleti-tengertől északra Dánia, Suecia (Svédország) és Normannia (Norvégország) feküdt.

A mai Nagy-Britannia helyén négy önálló államalakulat volt: Anglia, Wales, Skótország és Irország. Ezek közül az első germán, a többi három kelta alakulat volt.

A Kárpátok északi lejtőjén, de kivált az azokhoz csatlakozó sík vidékeken, a Visztula és Odera völgylapályain, a lengyelek foglaltak helyet, de nem nagyon konszolidált államalakulatban, amelyből igazi ország csak a X. században alakult ki. A Kárpátok lejtőin nagyobbára ruthének laktak.

A lengyelekhez kelet felé csatlakozó Lodomériában és Halicsban a fehér szerbek és horvátok laktak. Rendes államalakulatról azonban itt sem beszélhetünk. A későbbi Magyarországot északról környező szláv népek közül legelsőnek a Svédországból átjövő varégok alapítottak mindinkább megizmosodó biztos bázison álló államot, Oroszországot, az addig külön kis törzsekben élő szlávokat hatalmuk alatt egyesítvén.

A kazárok országa eredetileg Baskardiától és Nagy-Bolgárországtól délre az Emba-folyó, a Kaspi-tenger, a Kaukázus és a Fekete-tenger közt terült el. 850 körül az országnak a Volga és Ural-folyó közti részét a besenyők foglalták el, minek megtörténte után az Emba és Ural közti részbe a kunok vagy úzok vonultak be. Az Európában alakult valamennyi turáni állam közül kétségkívül a kazárok országa volt a legjelentősebb, mely állami, társadalmi és gazdasági tekintetben határozottan fölötte állt a körülötte lévő népek mindegyikének.

A kunok vagy úzok a kazároktól keletre fekvő területeken tanyáztak és 835 óta folytonos háborúskodásban éltek a besenyőkkel, akikkel egy nyelvet beszéltek. Egyrészük, mint tudjuk, a Lebediából kivándorló magyarokhoz csatlakozott; ezek hamar elmagyarosodtak. Egy másik töredéke a Kuma partjai mellől a Krimbe vándorolva, ott saját török-tatár szolgáinak hatása alatt törökös tatár néppé vált.

A besenyők a kazárok országába betörve, 850 körül a Kaspi-tó mellékéig jutottak, majd 889-ben a Volgán is átkelve, Lebediába rontottak be. 896-ban a magyarokon újból rajtaütvén, Etelközt szállották meg s innen Árpád halála után 914-ben egészen az Aldunáig s később az Oltig terjeszkedtek. Lebediai és etelközi országuk 8 tartományra oszlott s az etelközi Ertem, Tzur (Sur) és Gyla (Gyula) tartomány lakosait kangarnak nevezték, mivel ezek vitézebbek és nemesebbek voltak a többieknél, lévén „ez a kangar szónak értelme”[4]

A Bjelaja-Kama-Volga vonalától északra nagyobbára finnugor népek tanyáztak, de nem rendezett államokban, hanem megállapított határ nélküli területeken ide-oda vándorolva és teljesen nomád életet folytatva. Ilyenek voltak az osztjákok és a vogulok az Ob középső folyása mentén; a votjákok a Kama és Vjatka között; a cseremiszek a Vetluga és Volga közt; a mordvinok a Volgának szaratovi szakasza és a Don felső folyása között; a zürjének a Pecsora mentén; a zavolocsi csúdok az Onega és a Vaska között; a muromák, merják, veszjek és inkeriek a Felső-Volga mentén; az esztek, livek, csúdok a Keleti-tenger partvidékein; végül finnek és lappok mai napig is megtartott területükön tanyáztak.

Említésreméltó, hogy e sokfajú és nyelvű népek közül a magyar volt az egyetlen, amely önálló államot alkotva, azt a sok baj és balszerencse dacára évszázadokon át napjainkig megtartotta.

[1] Lásd az 1. sz. mellékletet, továbbá Szilágyi-Marczali, I. 67-81. és Márki Sándor, A magyarok hazái. Európa a honfoglalás korában című munkáját a Csánki Dezső szerkesztette Árpád és az Árpádok című történelmi emlékműben.

[2] Szilágyi-Marczali, I. 77. old.

[3] Márki szerint a dunamenti állam volt a régibb, mert Kuvrát volga-maeotisi birodalmának felbomlása után fia Asparuk még 678 táján alapította, míg Nagy-Bolgárország csak a IX. század elején keletkezett.

[4] Konstantinosz id. m. 37. fej.