Az Anonymus nyujtotta fenti adatok nem felelnek meg teljesen a honfoglaláskorabeli állapotoknak; az általa említett személyek egy részéről a történelem s a többi krónikák mit sem tudnak; viszont sok olyan népről és fejedelemről ő nem tud, akik a honfoglalás idején valóban és minden kétséget kizárólag a honfoglaláskori Magyarország területén laktak és parancsoltak. De ez nem túlsokat nyom a latba Anonymus ellen, mert az akkori neves férfiak közül írásbeli feljegyzés híján, nagyon soknak, nagyon gyorsan feledésbe mehetett a neve. Ezért én a magam részéről e lényegbe nem vágó hiányok és tévedések dacára nem tartom méltányosnak és helyénvalónak, hogy Anonymus munkája felett oly lesujtó kritika gyakoroltassék, amint azt többek között Marczali is megteszi, amidőn róla a következőket írja: „Anonymus az ország igazi állapotáról a honfoglalás korában mit sem tudott, előadása vagy saját korának átvitelén, vagy tiszta koholáson alapul.” Majd alább a következő konkluzióra jut: „Mindezt összefoglalva: Míg a hazai krónikákban igen becses része maradt meg a régi igazi történeten alapuló hagyományoknak, az Anonymus elbeszélése sem történeti, sem pedig mondai alappal a honfoglalás korára nézve nem bír.”[1] Ép így túlzottaknak tartom Pauler Gyula[2] következő lekicsinylő szavait: „Ha ezektől a történeti és mondai elemektől eltekintünk, alig találunk a Névtelen jegyző művében mást, mint szószaporítást és combinációt, melyet szószármaztatásokra, családi hagyományokra és a dolgok természetére – így kellett volna józanul történni: tehát így is történt! – alapít.[3] Az országot bírják: a morva-kozár reminiscentiájú Marót, Svatopluk[4] – Szalan, – az Erdőn túl Gelou, a Marostól délre Glad, kiknek neveit nem tudjuk, hogy honnan vette? – éjszakon szláv vezér Laborczy duka, mely név a Laborcz vizére, a vladikára emlékeztet; nyugaton a cseh herceg vezére, a Nyitra melléken, a Garam és Morva közt Zobor, kinek nevét a nyitrai nagy hegy viseli. A Dunán túl Pannonia fekszik, melyben rómaiak uralkodnak. Itt tehát valódi történeti adatokról szó sem lehet. Ilyen a honfoglalás egész menete is, melyet a 14-35. c. bőven és részletesen – mintha csak a trójai háború phasisait beszélné el – ad elő, de sokkal több szellemmel, mint Dares Phrygius.” Majd így folytatja Pauler okoskodásait: „Hogy amit Anonymus az okkupációszerű dolgozatban írt, mind igazság: azt újabb időben többször azzal védelmezték, hogy a honfoglalás menete oly természetes, hogy az máskép józanul alig történhetett. (Lásd Rohonyi Gyula.) Csakhogy ezt a tételt meg is lehet, sőt – tekintve Anonymus eszejárását, gondolkodása természetét – meg is kell fordítanunk s azt kell mondanunk: hogy, mert természetes, józanul feltehető volt a foglalásnak ez a módja, helyesen így kellett volna történnie: azért fel is tette, hogy az valósággal úgy is ment végbe; amit ő beszél tehát, nagybecsű Magyarország geográfiájára a XII. században, de még korán sem bizonyítéka, hogy így történt a honfoglalás.”[5] Végül Anonymust Dümmler támadásával szemben védelmébe véve, ezeket írja Pauler: „Szeretjük az írót (t. i. Anonymust), aki vér a mi vérünkből, érez, amint mi érezünk, ha nem is oly naívan, mint a XII. század emberei; de azért most már minden szavának nem hiszünk, sőt elbeszélése kilenctizedrészének többé nem hihetünk, munkáját a magyar honfoglalás történetének többé el nem fogadhatjuk.”

Benső meggyőződésből állíthatom, hogy Anonymus e lesujtó kritikát nem érdemli meg. A többi krónikákhoz hasonlóan az ő elbeszélése is sok helyen hézagos, van benne elég tévedés is, de nem több, mint a többi krónikákban, ellenben a tiszta katonai vonatkozású adatok s elsősorban a hadműveletek lefolyásának ecsetelése, némi felesleges és jelentéktelen sallangtól eltekintve, oly meggyőzők és szavahihetők, hogy Anonymus műve a honfoglalás katonai képének megrajzolásához mindörökké elsőrendű és örökbecsű forrásunk és kincsünk marad.

Ha az Anonymus hitelességét kétségbevonó történészek az ő adatai helyett a honfoglalás menetére és lefolyására nézve más hiteles forrásokon alapuló leírást tudnának produkálni, akkor még volna értelme rettenetes nagy ellenszenvüknek és haragjuknak. Legfőbb érvük, amelyet Anonymus ellen felhozni tudnak, ama feltünő ellentét, amely az egykorú nyugati krónikák némasága és a jóval később megírt Anonymus-féle leírás bőbeszédűsége között fennáll. Erre támaszkodva, az Anonymus-ellenzők arra a kényelmes, puszta feltevéseken alapuló, de szavahihető forrásmunkák adataival nem bizonyítható álláspontra helyezkednek, hogy a magyar nép honfoglalása inkább egyszerű megszállás, mint erőszakos hódítás formájában történt volna. Ezt a puszta negatívumokra alapított álláspontot azonban én nem tartom helyesnek, annál kevésbé, mert hiszen köztudomású, hogy a nyugati kútfők gyakran megteszik azt, hogy a mi szempontunkból kiválóan fontos hadjáratokról és hadieseményekről vagy egészen hallgatnak, vagy csak pár szóval emlékeznek meg. Ezzel szemben igen természetesnek találom, ha a mi íróink s ezek között elsősorban Anonymus is, hazai történetünk megírásánál nemcsak az egykorú forrásokból meríthető száraz történeti tényeket, hanem a szájhagyományokon alapuló, itt-ott mindenesetre kissé mesésen és hihetetlenül is hangzó eseményeket is megörökítették.

Mindezeket szem előtt tartva, én azt hiszem, hogy minden magyar embernek, de elsősorban történettudósainknak, gáncsoskodás helyett inkább örülniök és hálát kellene adniok az Istennek, hogy nekünk történelmünk, illetve haditörténetünk e régmult és kiválóan fontos időszakáról olyan bő és kimerítő leírásunk van, amelyhez hasonlóval csak nagyon kevés nemzet dicsekedhetik.

De mintha már e sokat vitatott kérdésben is a helyes útra vezető fordulat állna be. A külföldi történettudósoktól e téren természetesen nem sokat várhatunk; ezek legtöbbjének csak örömére szolgál, hogy mi magunk is olyannyira lekicsinyeljük nemzetünk hőskorának e valóban vonzó és megkapó Anonymus-féle leírását. Azért szerencsére még az idegenek között is akad itt-ott egy-egy méltányos és igazságos tollú ember, aki a mi Anonymusunkat is megfelelően méltányolni tudja és ez a magyar történettudósok fenti lekicsinylő, kíméletlen kritikája után valóban jól esik az embernek. Ilyen többek között az orosz Hilferding,[6] aki a magyarok honfoglalását egészen Anonymus nyomán beszéli el s egyben annak a véleményének ad kifejezést, hogy Anonymus egyes részletei talán tévesek is lehetnek s az sincs kizárva, hogy a fejedelmek –Marót, Szalán, Glád, Gelou – nevei el vannak ferdítve, de az az egy biztos, hogy a hódítás menete híven van leírva.

Még nagyobbfokú jóleső érzés fogott el, amidőn hónapokkal fenti véleményem nyilvánítása után Hóman Gesta Ungarorum című páratlan szaktudással megírt munkájában a következő megértő sorokat találtam: „A középkori történeti irodalomban alig találhatunk még egy művet, amelyről a szaktudósok oly ellentétes és végletekben mozgó ítéleteket alkottak volna, mint III. Béla király névtelen jegyzőjének Gesta Hungarorum című művéről. A szerző kora és személye körül folyt százados vitáról nem is szólva, művének forrásértéke sem részesült egységes megítélésben. Volt idő, mikor történetíróink szentírásként esküdtek „a magyar történetírás atyjá”-ul tisztelt Anonymus minden sorára. A legutóbbi félszázadban ezt a rajongó tiszteletet a legtúlzóbb szkepszis váltotta fel. Külföldi és hazai tudósok szinte versengve igyekeztek a derék jegyző minden érdemét elvitatni. Művét tudákos fércműnek, költői fantazmagóriának, komoly tanulmányra alig érdemes mesének, őt magát tudatos ferdítőnek és történethamisítónak, meseköltőnek, naív etimológia-gyártónak tüntetik fel. Az egyoldalú és túlzó kritikával szemben hosszú időn át senkisem mert határozottan szót emelni, sőt annak hatása alatt Anonymus művének részletes forráskritikai elemzésére, a szerző módszerének és történetírói kvalitásainak összefoglaló vizsgálatára sem akadt vállalkozó . . .

„III. Béla király névtelen jegyzője több forrást használt művéhez . . . Forrásait – köztük a Justinus-kivonatot és a Gestát – gyakran szószerint másolja, nem elégedett azonban meg az ott olvasottak ismétlésével, szintelen másolásával. A száraz tényekhez, aminők pl. a fejedelemválasztás és vérszerződés, Ed és Edömén népének ruthéniai csatlakozása, az új haza területén talált különféle népek leverése és az ország meghódítása stb. személyi jellemrajzokat, csataképeket, szertartásos beszédeket és szerződésszövegeket komponált s az egyéni kompozicióhoz más írók műveiben talált színes leírásokat is felhasznált, néha szószerint, néha csak értelmileg követve forrását. E célra Dares Phrygius trójai történetét, a Gesta Alexandri magni-t és más olvasmányait használta fel. Hatásuk alatt kerek formába, művészi egészbe önti, kiszínezi a honfoglalásnak többi krónikáinkban kevésbé színes és eléggé szűkszavú elbeszélését.

„Forrásait általában híven követi, de mégis kritikával használja.” Feltünő a mondákkal szemben követett szkeptikus eljárása. „A parasztok hazug meséit és a népének csacska énekeit” kifejezetten elítélő és lenéző tudósnak gondja volt rá, hogy a forrásában olvasott mondai részleteket megbírálja. E kritikája eredményeképen a mondákat vagy mellőzte, vagy realizálta. A nőrablás szép mondája helyett külföldi forrásait követve, szárazon említi fel a Mágog-származtatást. Lél kürtjének és az innmenti csata hét menekültjének mondáját mellőzi. A csodaszarvas mesés történetét egyszerű vadászkalanddá alakítja át, melyben a szarvas nem tünik el, hanem az üldöző Bors nyilainak áldozatává lesz. A fehérló mondában a mondai lóajándékot 12 lóból, 12 tevéből, 12 kun fiúból, 12 ruthén leányból, értékes prémekből és drágaságokból álló fejedelmi ajándékkal helyettesíti.

„Az ősi mondákban népünk szellemi életének korunkra jutott emlékeit vizsgáló modern tudósok szemében ez az eljárása barbár tudatlanságnak tünik fel s rendszerint nem is haboznak e vádat ráolvasni Anonymusra. Holott az ő korában, a hiszékenységre hajló, csodás és mesés dolgokat való tényként tárgyaló, kritikátlan történetírók korában valósággal üdítően hat ez az önálló főre valló, tudós racionalizmus.

„Kritikájának fejlettségét, rendszeres gondolkodását és alapos ismereteit bizonyítja a honfoglalás történetének geográfiai és stratégiai szempontból tökéletes kidolgozása. Önálló kritikája sodorta tévedésekbe is, melyek közül legjellemzőbb az ethnográfiai anakronizmusra való hajlandósága. Korának ethnográfiai, politikai, alkotmányjogi és társadalmi viszonyai minden gondolkozó középkori írót befolyásoltak a régmult idők ethnográfiai, politikai, alkotmányjogi és társadalmi viszonyainak rajzában, hacsak egykorú írott forrásokra nem támaszkodott. E tévedést Anonymus sem kerülhette el, aki a középkor íróit jellemző módon saját kora állapotának visszavetítésével magyaráz régmult eseményeket és tényeket. Ed és Edömén népében a korabeli ruthéniai kunság hatása alatt kunokat lát. A frank fennhatóság alatt élő dunántúli pásztorokat, a XI. századi Gesta római pásztoroknak nevezett pannoniai vlachjait, kiket a XI. századi orosz krónika is dunamenti volochoknak mond, a korában Erdély délkeleti sarkán már egy emberöltő óta mind sűrűbben beszivárgó oláh pásztorokkal azonosítja. A zoborvidéki szlovének morva hercegét csehnek mondja. A vérszerződés okiratát a korabeli kancelláriai praxis hatása alatt szerkeszti meg. Az előkelőt a keresztény királyság titulatúrája szerint principales persone nobiles stb. néven említi; lovászmesterről (magister agazonum), fejedelmi tanácsról (consilium ducis), udvartartásról, lovagi tornákról stb. beszél. Előadását – a kor tudományos szokása szerint – etimológiákkal fűszerezi.

„E hibáinak forrását nem kereshetjük – szigorú bírálóit követve – vélt kritikátlanságában, mesélő hajlamában vagy éppen tudatos irányzatosságában. Hibái közösek kora önálló tehetségű, kritikára törekvő és a művészi szempontokat is szem előtt tartó históriaíróinak hibáival. Anonymus a XII. századi Európa kulturális központján, Párizs egyetemén szerezte meg azt a magasabb műveltséget, melyet e korban a főpapoktól, általában a műveltektől s főleg a királyi kancelláriákban működő papoktól megkövetelték . . . Ez iskolából kikerülve, III. Béla bizánci és francia levegővel telitett ceremóniás udvarába került, mint királyi jegyző. Az iskolai környezet, melyből kikerült, az udvar, ahol élt, és hivatásának természete korának művelt, nagyvilági emberei sorába emelték. Semmi esetre sem volt az a kolostorfalak közt élő „barát-krónikás”, aminek sokan nevezik. Szemben a középkor lélektelen kompilátoraival s a tények rideg felsorolásával megelégedő annalistákkal és krónikásokkal, Anonymus egyike volt a történeti források alapján dolgozó, de ezek nyersanyagát kerek szépirodalmi formába, művészi egészbe öntő história- vagy gestaíróknak. Ennek a korai középkorban szokatlan, német földön később is ritka történetíró-típusnak Anonymus egyik legjellegzetesebb képviselője . . . Műve ment sok kortársának – köztük az ú. n. Hun-krónika írójának – jellemző hibájától. Későbbi korok eseményeit, személyeit tudatosan nem helyezi át a megelőző korszakokba. Írott és szóbeli forrásai elbeszéléséhez, gyakran betűszerinti szövegéhez is híven ragaszkodott. Amit hozzátett, az csak a forrásokból megismert személyek, tények és események jellemzésére, színezésére szolgáló sallang, a való események magva körül csoportosuló, azokat részleteseményekre bontó írói frazeológia. Nagy tévedés volna, ha ez irodalmi hatás alapján Anonymus művét a lovagkori regényes történeti művek közé sorolnók. III. Béla király jegyzője kora egész tudományos fegyverzetével és íróművészetével felkészülve fogott a magyar történet feldolgozásához. Törekvése őszinte tudós törekvés. Műve a kor színvonalán álló komoly történetírói munka. Ő maga jó tollú, komoly históriaíró, e szó XII. századi értelmében.”

„Hibái mégis óvatosságra intenek . . . mindig számolnunk kell az író egyéni módosításaival, színező bővítéseivel, tudós változtatásaival.”

„Anonymus megőrizte a pannóniai római pásztorok, a pascua Romanorum Ricardus-nál és Tamás-nál is fenntartott hagyományát. A többi krónikákban már csak egy halvány emlékezés nyomát találjuk Attila történetében (Vlachis, qui ipsorum coloni extitere ac pastores, remanentibus), noha e krónikák itt közelebb állnak abban az ősforráshoz, hogy az orosz krónikákból is ismert pannóniai (dunántúli) római pásztorokkal azonosnak mondják a vlachokat, kiket Anonymus tévesen a XII. században beszivárgó erdélyi rumuny (oláh) pásztorokkal azonosít. A Dentu-Moger-dempti etimológia is a krónikák másodlagosságát bizonyítja. A ruthéniai kun, azaz kabar (Ed és Edumen) és a tiszántúli székely csatlakozást külön tárgyaló Anonymus-szal szemben a XIII. századi írónál a két különálló népelem összekeveredik s a székelyek csatlakozásának színhelyévé lesz Ruténia. Az ősi hagyomány Anonymusnál fentartott Marótja a Hun-krónikákban a külföldi forrásokból megismert Szvatopluknak ad helyet . . . A csodaszarvas- és fehér ló-mondák, melyekkel Anonymusnál realizálva, eredeti formájukból kiforgatva találkozunk, a krónikákban a mondahűség szempontjából eredetibb alakban tűnnek fel.”

Ez a pártatlan, részrehajlatlan és igazságos kritika a legszebb elégtételt szolgáltatja Anonymusunk sokáig félreértett és gyakran durván megsértett történetírói nagy géniuszának.

Tökéletesen igazat kell adnunk Podhradczky következő szavainak is: „Szerencsétlensége nemzetünknek, hogy Krónikáink hitelességét nemcsak a külföld firkói tagadják, de még mi magunk is gyanúsítjuk, holott más nemzetek őseikről maradott hagyományaikat igazgyöngy-szemekként füzögetik egybe, nemzeti nyelvöket, sőt hitöket s elóvult régi szokásaikat azoknál fogva derítgetik napfényre[7]

[1] Szilágyi-Marczali, I. 106-108. old.

[2] A magyar nemzet története Szent Istvánig, Függelék, 231 old.

[3] Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Névtelen jegyző elsősorban pap és nem hivatásos katona volt s így ő bajosan konstruálhatta meg tisztán fantáziája, illetve légből kapott adatok alapján a honfoglalásnak katonai szempontból is teljesen logikusnak, helytállónak és kifogástalannak mondható történetét, amelyet egyes, az illető helyeken megbeszélés tárgyává teendő tévedésektől eltekintve, valónak kell elfogadnunk. Igaz ugyan, hogy akkori időben nagyrészt a papok is katonáskodtak s éppen a királyi jegyzők mindig részt vettek uraik oldalán a harcban, de a magasabb hadvezetést, a hadműveletek tervezését és végrehajtását mégis csak a katonailag tanultabb és gyakorlottabb katonák végezték. Ezért nem tartom valószínűnek és lehetőnek, hogy Anonymus nem annyira a rendelkezésre álló források, mint inkább túlcsapongó, de emellett kétségtelenül igen helyes katonai érzékről tanuskodó fantáziája alapján írta volna meg oly mesterileg a honfoglalás történetét.

[4] Tévedés! Szvatoplukról Anonymus még csak meg sem emlékezik!

[5] Ha saját történettudósaink így írnak Névtelen jegyzőnkről, szabad-e csodálkoznunk azon, ha az ellenséges német történészek legtöbbje annyira leszólja Anonymusunkat. A hírneves Dümmler Ernst többek között ezeket mondja róla (Dümmler, Geschichte des Ostfränkischen Reiches, III. 452. old.): „Aus Vorstehendem geht hervor, dass er nicht einmal für die spätere Sage, geschweige denn für die Geschichte, als irgendwie brauchbare Quelle anzusehen ist, da er ausser seiner grenzenlosen Unwissenheit und seinem lächerlichen Nationalstolze auch zu den absichtlichen Fälschern und Verdrehern der Geschichte gezählt werden muss.” Mi ezzel szemben inkább a német történetírók legtöbbjét mondhatjuk teljes joggal a magyar haditörténelem meghamisítóiának és kiforgatóinak.

[6] Hilferding (oroszosan Gilferding) Sándor, Pisjma ob istorii serbov i bolgar. (A szerbek és bolgárok története.)

[7] Podhradczky id. m. 122. old.