Kiev alá érve, Árpád népe ott táborba szállt.[1] A kievi oroszok hazájuk elfoglalásától tartva, a magyarok megtámadását határozták el és ehhez a kunokat is[2] segítségül hívták, akiknek hét vezérét is megnevezi Anonymus Ed, Edum, Etu, Bungér, Ousát, Bojta és Ketel személyében. A kievi vezér a „sebes nyargalvást” megérkezett kunokkal együtt megtámadta a magyarokat, de ezek vezérük harcias beszéde által feltüzelve, csakhamar legyőzték ellenségüket. Erre a „ruthének és kunok futásnak eredének, és hogy életüket menthessék, sietve Kiev városába vonulának . . . Álmos vitézei a ruthéneket és kunokat Kiev városáig űzvén, a kunok tar fejeit mint a nyers tököt úgy aprítják vala”. A magyarok most Kievet ostrom alá véve – legalább Anonymus így mondja, bár valószínűbb, hogy az várvívó eszközök hiányában nem volt egyéb szigorú körülzárásnál – csapataik egy részét zsákmányszerzés céljából széjjel küldözgették. Amidőn a magyarok „a második héten hágcsókat kezdtek a kőfalhoz rakni, a kunok és ruthének vezérei nagyon megijedtek” s így Kiev fejedelme Álmostól békét kért. Ez hajlandó volt a megegyezésre, de kikötötte, „hogy a vezérek és előkelőik adják túszokul fiaikat, fizessenek esztendőnkint 10.000 márka aranyat, s ezenfelül eleséget, öltözetet és mást, ami szükséges, adjanak”. Az ellenség vezérei nagy szorultságukban mindent megígértek s „egyben kérék Álmus vezért, hogy földjüket elhagyva, a Hovos-erdőn[3] túl, nyugot felé” az általuk nagyon felmagasztalt, „Pannónia földjére szállana, mely előbb Attila király földje volt, ahol igen nevezetes jó hallal bővelkedő forrásvizek, a Duna, Tisza és egyéb vizek folynak egybe. E földön szlávok, bolgárok, oláhok és a rómaiak pásztorai laknának, mert Attila király halála után Pannónia földjét a rómaiak legelőknek nevezték, mivel hogy nyájaik Pannónia földjén legelének.”[4]

A magyarok a ruthének kérelmének eleget téve, velük békét kötöttek, mire „a kievi és susudali vezér, hogy ki ne verjék székeikből, fiaikat túszokul adák és küldének velük 10.000 márkát, 1000 lovat ruthén szokás szerint ékesített nyereggel és fékkel, 100 kun gyereket, 40 teherhordó tevét, számtalan menyét és nyest bőrt és még számtalan sok ajándékot”. Ezzel egyidejűleg az említett hét kun vezér, látva Álmos kegyességét, ennek lábaihoz borulva, önként meghódolnának neki, pogány módon esküt téve, hogy ezentúl őt tekintik urukká és parancsnokukká. Ehhez képest a kunok feleségestől, gyermekestől, a magyarokkal együtt elindulának Pannónia felé és a ruthének közül is sokan csatlakoztak hozzájuk.[5]

[1] Anonymus szerint nem Árpád, hanem még mindig Álmos vezérlete alatt, ami nyilvánvaló tévedés. Ezért a honfoglalás leírásának további folyamán Álmos helyett mindig Árpád értendő. Erről a táborbaszállásról a XI. század elején élt Nesztor orosz szerzetes is megemlékezik, mondván: „Im Jahre des Herren 6404 (ami 898. évnek felelne meg) zogen die Ugren vor Kiev vorbei, über einen Berg, der nun der Ugrische genannt wird. Sie kamen an den Dnjeper und standen hier in Weshen (födeles szekereken) denn sie marschierten wie die Polowzer (besenyők).”

[2] A kunok említése alighanem tévedésen alapszik, mert azok köztudomás szerint csak 1060 körül tüntek fel először Oroszországban. Ezzel szemben Theophylactus (VII. 8.) szerint „az uárok és chunok már Justinián idejében (tehát a VI. század végén), szakadtak el az ogoroktól és Európába jőve, az antok országát pusztították.” Továbbá az orosz „Stepenaja Knjiga” szerint Askold és Dir már 866-ban a Fekete-tenger partján lakó kun segédcsapatokkal indul Konstantinápoly ellen. (Lásd Rohonyi id. m. 114. old.) De ez nem lévén egykorú forrás, szavahihetőségéhez legalább is kétség fér.

[3] Ez alatt a Kárpátok értendők.

[4] A fentebb említett Nesztor-féle évkönyv a magyarok költözködésének folytatásáról és az új hazájukban talált népekről a következőket írja: „Sie waren vom Orient hergekommen und stürzten durch hohe Berge, die die Ugrischen Berge (Kárpátok) genannt werden: und fingen an die dort wohnenden Wlachen, nahmen das Slawen zu bekriegen. Denn da sassen vorhin Slawen und Wlachen, nahmen das Slavonische Land ein. Nachher aber verjagten Ugre die Wlachen, und erbten dieses Land und sassen mit den Slaven zusammen, die sie unterjocht hatten. Von der Zeit an, ward das Land Ugren genannt.” (Nesztor-féle évkönyv a 6396-6406 (vagyis a 888-898) évekhez MHK. 390. old.). –Engel Johann, Geschichte des Ungarischen Reichs und seiner Nebenländer című műve 4.köt. 384-385. oldalán az oláhokról, anélkül, hogy kifejezetten csak az erdélyi oláhokat értené alatta, ezeket írja: „Diese hatten ihre Oberherren, die Bulgaren nie anders geheissen, als, wie sie bey Nestor heissen, nemlich Wolochen (Pastores, Nomades) und das Land Walachey.” Ez alapon írja Podhradczky többször idézett műve 172. oldalán: „Erdélyben pedig oláhok laktak bulgár fejedelem fölsősége alatt.” Ezeket az oláhokat Podhradczky „szláv Ruminek”-nek mondja.

Egyébként ama kérdés körül, vajjon a Kárpátok övezte területen s főleg Erdélyben a magyarok bejövetele előtt a szlávokon kívül tényleg laktak-e már vlachok (oláhok) is, egész kis irodalmi háború keletkezett. Maguk az oláhok azt állítják, hogy ők Erdély legrégibb lakói, mert már Trajanus óta megszakítás nélkül laknak ott. Ez álláspont mellett szálltak síkra: Hasdeu (Istoria critica a Romanilor), Maniu, Jung, Hornuzaki, Sturdza, Jorga Miklós (Geschichte des rumänischen Volkes, 1905), Pic, Xénopol és még többen; ellene nyilatkoztak: Sulzer, Rösler, Dümmler, Wattenbach, Hertzberg, Gutschmid, Teutsch, Maurer, Hunfalvy Pál (Az oláhok története 2 köt. Budapest, 1894.), Thallóczy, Réthy, Jancsó Benedek, Moldován Gergely és még mások. Összefoglaló munkákat írtak e kérdésről: Briebrecher (Der gegenwärtige Stand der rumänischen Frage. Nagyszeben, 1896-97.), Kornis (Az oláh kérdés és története. 1902.), Fischer E. (Die Herkunft der Rumänen. Bamberg, 1904.)

Miután az oláhok ama álláspontja, hogy Erdélyt a magyarok bejövetele előtt az ő őseik lakták volna, csak feltevéseken alapszik és hiteles adatokkal alá nem támasztható, újabb történetíróink Anonymus erre vonatkozó állítását sem fogadják el. (Lásd erre nézve Hóman Bálintnak a 48. oldalon közölt álláspontját.)

[5] Anonymus VIII-X. fej.