| ÁTMENETI RÉTEGEK AZ AGRÁRTÁRSADALOM PEREMÉN | TARTALOM | ERDEI ÉS FAIPARI MUNKÁSOK |
FEJEZETEK
A mezőgazdaság legújabb kori gépesítése előtt a nagyobb és a belterjesebben művelt birtokokon nem volt elegendő a tulajdonosok és a bérlők családi munkaereje, ezért a folyamatos (például állattartási) tennivalókra állandó, az időszakos (például aratási, cséplési) munkacsúcsokra pedig ideiglenes alkalmazottakat fogadtak. E meglehetősen tagolt mezei munkásságon belül az egyes foglalkozások és munkakörök között soha nem volt merev a határ. Az önmagában szintén összetett cselédségen belül például részben a munkahelyül szolgáló birtok nagysága (uradalmi, gazdacseléd), részben pedig a munka jellege (mezőgazdasági, háztartási cseléd) szerint lehet megkülönböztetni őket. Alábbi szemlénk során értelemszerűen először a kötöttebb életű cselédeket és summásokat, majd a viszonylag szabadabb részesmunkásokat és napszámosokat mutatjuk be. A vonatkozó bőséges szakirodalom múltjuk és egész életük majdnem minden fontos részletét feltárta, talán csak a háztartási (házi) cselédekről tudunk a kelleténél kevesebbet.
A mezei munkásság 1848-ig megtett feudalizmus kori történelmi útját Sápi Vilmos monográfiája (1967) követi végig, külön figyelemmel az agrárszegénység gerincének tartott cselédségre. A tőkés korszakbeli összegezések főként szociálpolitikai (Czettler J. 1914), közgazdasági (Reichenbach B. 1930) vagy szociográfiai (Eörsy B. 1938) nézőpontból íródtak. Társadalmi szempontból Erdei Ferenc korszakalkotó munkái (é. n. 1973; 1980) a legátfogóbbak, melyekben meghatározza a cselédségnek az egész agrárnépességen belüli helyzetét, sorra veszi belső tagolódását is. Az uradalmi cselédek életét Illyés Gyula (1974) 1935-ben írt irodalmi szociográfiája mutatta be először teljes részletességgel, s ezzel követendő modellt alkotott. A kortárs Kovács Imre 1935-ös tanulmánya (lásd Tóth P. P. 1984: 400–415) a cselédek kereseti és megélhetési viszonyaival foglalkozik, külön figyelve a nagyobb tájak közötti különbségekre. A két világháború közötti úgynevezett népi írók majd mindegyike szól a cselédekről is, de az említett szerzőkhöz képest kevesebb újat mondanak. A néprajz klasszikus művének számít viszont a szintén kortárs Kiss Lajosnak a vásárhelyi szegény emberekről írt kétkötetes (1981) monográfiája, mely a házi és a gazdacselédek, továbbá a részesek és napszámosok egyes típusait mutatja be; máig hézagpótló mű.
1945 után megsokasodtak a cselédekkel foglalkozó írások, ezek révén eltünedeztek a táji „fehér foltok”; előtérbe került a néprajz. A jelesebb munkák részben a korábbi modelleket követik, és szólnak a cselédélet teljes átalakulásáról is. Elsőnek Sándor András irodalmi szociográfiája (1948) von párhuzamot a cselédek régi és gyökeresen megváltozott új, valamint a helybeliek és a telepesek élete között. Kardos László minden lényeges kérdésre kiterjedő, néprajzi módszerű cselédmonográfiája (1955) bízvást Illyés Gyuláé mellé állítható; egyébként mindhárom említett mű a Dunántúlhoz kötődik. Márta Mihály sajnálatosan kéziratban maradt dél-alföldi cselédmonográfiája (1955) is az említett modelleket követi. Szintén a teljesség igényével lépnek fel a néprajzi szemléletet érvényesítő táji cselédmonográfiák: Felső–Tisza-vidék (Papp Z. S. 1975; Hadházy P. 1986), Felföld (Zólyomi J. 1977; 1978), Békés (Pusztainé Madar I. 1982) és Dunántúl (Sipos Gy. 1977; Gaál K. 1985). Más {8-175.} tudományágak lanyhuló érdeklődését általános összegezések (Vági G. 1981) és szociográfiai riportok (Mátyus A.–Tausz K. 1984) jelzik.
A vonatkozó szakirodalom tanúsága szerint a mezei munkásság társadalmi jelenléte már a 13–14. századtól kimutatható, de a szorosabb értelemben vett cselédekről csak a 15–16. századtól beszélhetünk. A középkor derekától a 19. század közepéig megállíthatatlanul fokozódó zselléresedés a jobbágyság jelentős tömegeit, a feudalizmus utolsó szakaszában pedig a többségét terelte kényszerpályákra. A házas zsellérek jobbágyparaszti és úri birtokokon egyaránt vállalhattak alkalmi munkákat, illetve bérleteket; az idők folyamán úgynevezett telepítvényes zsellérfalvakba tömörültek, ahol robotkötelezettségük továbbra is megmaradt. A házatlan zsellérek többnyire telkes jobbágyok portáin húzódtak meg; ők voltak a későbbi „mindenes” gazdacselédek közvetlen elődei. A nagybirtok a robotról mindinkább a bérmunkára tért át, a házatlan zsellérek ott is kereshették megélhetésüket; így a 19–20. századra az uradalmi cselédek számbeli többségbe kerültek a gazdacselédekkel szemben: e két csoport létszáma családtagokkal együtt megközelítette az 1 millió főt. E nincstelen tömeg művelte az ország szántóterületének 30–40%-át, vagyis létszámán és erején felül dolgozott, a termelt javakból viszont nekik jutott a legkevesebb. Még kiáltóbb ellentmondás, hogy bár a nagybirtok 20%-kal termelt többet a paraszti birtoknál, az uradalmi cselédek élete mégsem volt ilyen arányban könnyebb a gazdacselédekénél, legfeljebb a biztonságérzetük lehetett szilárdabb a szegénység átlagánál.
A cselédek leggyakoribb elnevezései eredetükre, társadalmi helyzetükre utalnak: a cseléd a patriarchális (nagy-) családra, a szolga a köz- és magánjogi függőségre, a béres pedig az újabb kori bérmunkára; e viszonyok idők folyamán más-más módon és arányban motiválták a cselédek életét. Szokásjogon alapuló munkaviszonyaik és életkörülményeik a meglehetősen nagy időközökben megjelent törvények és rendeletek (1723, 1775, 1856, 1867, 1876, 1896, 1898, 1907) révén egyre szabályozottabbakká váltak. Az 1856-os pátens kötelezővé tette a cselédkönyvet, más kategóriáknak munkakönyvük volt; 1876-tól pedig az írásbeli szerződést, az oly sokat emlegetett konvenciót – „kommenciót”, mely a bérezés módozatait és a munka feltételeit rögzítette. E hatósági intézkedések elsősorban a munkavállalók kötelességeit és a munkaadók jogait biztosították, utóbbiak esetében a házi fegyelmezést is, mely egy ideig fennmaradt. Az 1898. évi 2. tc. súlyosabb sérelem esetén a cseléd részéről is lehetővé teszi a szerződés felbontását. Ugyanakkor a cselédek többségének nem volt szavazati joga, nem kaphattak kivándorlási engedélyt, még pénzért sem végeztethették el mással saját munkájukat, sőt idegen látogatónak szállást sem adhattak stb. Vitás esetekben a hatóságok rendszerint a munkaadónak adtak igazat.
Az egységesülő, ám mindvégig hézagosnak maradt joggyakorlatot színezhette a szokásjog, valamint az uradalmi és a gazdacselédek élet- és munkaviszonyai közötti különbségek is. Míg például az uradalmak szívesebben szerződtettek házas, mint nőtlen (régi nevükön „betyár”) embereket, a parasztgazdák épp fordítva voltak ezzel. A majorságiak szerződése a bért, az ellátmányt, az illetményföldet és a lakást biztosította, a gazdacselédek viszont úgynevezett bennkosztosok voltak, a legények rendszerint az istállóban, a lányok pedig a konyhában aludtak. Az uradalmi béresek életkoruk és munkakörük szerint rangsorolódtak, a gazdacselédek viszont amolyan mindenesek voltak, csak ha többen szolgáltak egy gazdánál, alakult ki rangsor. Akik {8-176.} kitanulták a gazdálkodás minden csínját-bínját, lehetőség szerint önállóságra törekedtek, a családosok az Alföldön gazdahelyettes tanyásbéresek, illetve gondnokféle tanyai-városi mindenesek lehettek; az uradalmi cselédeskedés azonban egy egész életre szólt, kivételesen szabadulhattak csak tőle. Míg a majorságiakat egész gépezet irányította és felügyelte, a paraszti szolgákat maga a gazda vagy asszonya; míg az előzők esetében nem lehetett szó személyes kapcsolatokról, az utóbbiaknál igen. Az egyénileg elszigetelt gazdacselédek jobban benne éltek a táji színképekre bontható paraszti hagyományokban, mint az uradalmiak, e cselédekéi legalább annyira voltak országosak, mint helyi jellegűek. Nem társadalmon kívül, hanem a társadalom alatt éltek, ennek megfelelően szegényedett és konzerválódott körükben a paraszti hagyomány. Körülményeik alig változtak; saját történelmüket és sorsukat nem alakították, csak elszenvedték. Vizsgálatuk is különleges néprajzi módszert kíván, és annak beható elemzését, hogy életvitelük mennyiben volt egy sajátos szubkultúra bázisa.
A nincstelen és családos uradalmi cselédeknek a konvenció éppoly létfontosságú volt, mint a részeseknek, napszámosoknak az alkalmi kereset; közvetlenül jelölte ki az üzemszervezeten belüli munkakört, helyet és rangot, közvetve pedig még a párválasztásba is beleszólhatott. Minden gondosan kiszámított konvenció biztosította a létminimumot, és ez a biztonságérzet láncolta huzamos időre az uradalomhoz a cselédeket. Ám a másutt tapasztalható legkisebb kedvezés is vándorlásra késztethette őket, különösen ha valahol rossz bánásmódban volt részük. Az egykeresős bérescsalád nem nélkülözhette egyetlen tagjának alkalmi munkáját és különkeresetét sem, e családtípus azonban olyan vérségi-rokonsági alapon nyugvó lakóközösség és munkaszervezet volt, mely idegenben lakott és másoknak dolgozott. Hiába szorgoskodtak a családtagok, és adták haza keresetüket, az alapvető dilemma állandósult: jól táplálkozni vagy szépen öltözködni.
A lehető legnagyobb gondossággal kiszámított és időben-térben csak kevéssé változó cselédkonvenció meglehetősen összetett volt. Az évi összkeresetnek kb. negyed-harmadrésze lehetett negyedévenként fizetett készpénz, mely cselédkategóriák szerint eléggé tág, a munkaadók és munkahelyek szerint viszont jóval szűkebb határok között ingadozott: az 1930-as években 40–60, majd 100–200, illetve 300–700 pengő. A természetbeni ellátmány és az illetményföld nagysága sem különbözött ennyire: átlagosan mindenkinek járt 16–18 mázsa kenyérgabona, 1 kis- vagy nagyhold (kukorica-) föld, 2–300 négyszögöles (veteményes-) kert, 1 tehéntartás vagy napi 1–2 liter tej, 1–2 anyakoca malacaival, 20–30 tyúk, 10–15 kacsa (a libát és a pulykát legtöbb helyen nem engedélyezték), 24 kg só; erdőközelben tűzifa és gally, másutt kukoricaszár és szalma, helyenként 5 kg szalonna, a kenyérgabona mellett esetleg némi takarmány (például 2 mázsa árpa) is. A béresgazda fizetsége kétszerese, az iparosoké három-négyszerese is lehetett a „közönséges” cselédekének; az utóbbiak esetében a szolgáltatások egy része valamelyest munkakörük szerint különbözhetett, például a tehenes nem 1, hanem 2 liter tejet kapott naponta, a kocsis összesen 20 pengővel többet, a kerülő több tüzelőt és így tovább. A gyermek csak fél-, a serdülő pedig háromnegyed konvenciót kaphatott; az öreg cseléd is előbb háromnegyed, majd félkonvenciós, végül kegydíjas lett. (Míg a summásoknál az egész- és félkezesség nem matematikai kategória, itt teljes pontossággal kiszámították.) A fizetés negyedévenként, illetve év végén rangsor szerinti sorrendben történt. Néprajzi {8-177.} szempontból nem is annyira a mennyiségi, mint a táji-tartalmi eltérések a legjellemzőbbek. Így a készpénz általában a Dunántúlon volt a legtöbb, az Alföldön a legkevesebb, ahol viszont a gabonatöbblet pótolta; a Dunántúlon és a Felföldön fele-fele vagy háromnegyed-egynegyed arányban adtak búzát és rozsot, az Alföldön csak tiszta búzát mértek; tejet főként a Dunántúlon és helyenként a Felföldön is juttattak, az Alföldön többnyire csak tehéntartás volt, és a jószág az uraság legelőjére volt kicsapva; az Alföldön rendszeres volt a szalonnajárandóság, a Dunántúlon és a Felföldön viszont csak ritkán fordult elő.
A cselédek szolgálati ideje néhány század alatt egy évre hosszabbodott. Sokáig Szent György napján (április 24-én), majd január elsején fogadták fel őket. Míg az uradalmiakat egyszerűen csak szólították, a cselédeikkel elégedett gazdák a szolgálat vége felé igyekeztek kedvükben járni; ezt az időszakot hívták tréfásan öcsémhétnek; az újonnan fogadottakat néhol szertartásosan körülvezették a birtokon, illetve bent a házban. Általános volt a szolgák év végi bálja.
A mezei munkákon a régtől fogva hagyományosan napkeltétől napnyugtáig tartó munkaidő a cselédekre nem vonatkozott, külső-belső munkákon tavasszal-ősszel hajnali 3, esti 8, nyáron 2 és 9, télen pedig 4 és 7 óra között voltak talpon. Az ünnepeket megtarthatták, de az állatokat akkor is gondozniuk kellett, mint mondták: első volt az ökör, azután a mise. A gazdacselédeknek is ritkán adódott hosszabb pihenő, ahogy egy szegedi szólás mondja: hetes eső, hármas ünnep: béresdallás, gazdamorgás. A cselédéletben nem volt sem évi szabadság és eltávozás, sem pedig téli pihenő, még az esküvők és a lakodalmak is lehetőleg szombaton és vasárnap zajlottak. Rendkívüli helyzetekben mindezt fel is függeszthették.
A termelésben érdekelt paraszti kistulajdonos, a teljesítménybérben dolgozó kubikos egyaránt feszített munkatempóban dolgozott, a cseléd viszont lehetőleg takarékoskodott egyetlen vagyonával, munkaerejével. Tartották magukat közismert szólásukhoz: ha megteheted, állj meg, ha állhatsz, ülj le, ha ülhetsz, feküdj is le! A nem mindig megfelelően táplálkozó cseléd mai fogalmaink szerint állandóan két műszakban dolgozott, többletmunkáját viszont nem fizették meg. A munkaadó közvetlenül vagy közvetve, állandó felügyeletet gyakorolt; szinte megszokottá vált a káromkodás és az ordítozás, sőt sor kerülhetett a megalázó pofonra és ütlegelésre is; az utóbbiakat csak az idősebb cselédek vették igazán zokon.
A korai majorságok még nem voltak egyebek, mint felnagyított jobbágyparaszti gazdaságok csupán, idővel azonban szervezett és tervszerűen irányított mezőgazdasági nagyüzemekké váltak. Már a 18. század végére kialakult a felső vezetés; a birtok nagysága és termelési profilja szerint volt több-kevesebb, szakképzettség és hatáskör szerint rangsorolt és változatos neveken emlegetett gazdatiszt: jószágkormányzó, intéző, tiszttartó, segédtiszt, ispán, kasznár stb. A közvetlen felügyeletet azonban inkább a közbülső hajcsárok: hajdúk, pallérok, illetve utóbb a cselédek soraiból kiemelt első- vagy öregbéresek, béresgazdák, számadók és mások gyakorolták. Ez utóbbiak nem az ipari üzemvezetők megfelelői, hanem inkább felügyeletet is gyakorló előmunkások. Míg a kubikosok bandagazdája mindig társaival volt szolidáris, a summásgazda esetleg ingadozhatott, a cselédek felügyelői mindig a (jelen sem lévő) munkaadók érdekeit képviselték. Valóságos kaszárnyai rend uralkodott: esténként volt az eligazítás (parancskiadás), másnap a kora reggeli ébresztő után parancs szerint {8-178.} folyt a munka. Bár elvben és gyakorlatban is bárkit bármely munkára beoszthattak, az ismétlődő napi feladatokat ki-ki kora és munkaköre szerint végezte; ezek is rangsorolódtak, és országos viszonylatban több volt közöttük a hasonlóság, mint az uradalmak szerinti különbség. A részfeladatok végzése az uradalmi cselédeket egyoldalúságra kényszerítette, a gazdacselédek viszont általánosabb tapasztalatokra tettek szert. Az uraságiak pályája meglehetősen sablonos is volt, és alig nyílt lehetőségük a kiemelkedésre; életkor és munkakör szerint ívelhetett kissé feljebb, s végül lehanyatlott: kisbéres, béres, elsőbéres, béresgazda, öregbéres stb., illetve munkakörök szerint pontosítva: gyalogbéres, igás-, szekeres vagy ökrösbéres, tehenes, igás- és parádés kocsis, bojtár és számadó stb. Az első- vagy öregbéres és a béresgazda rendszerint előmunkás is volt, de minden idősebb és „rangosabb” cseléd jogot formált arra, hogy – a hajcsárok távollétében – társainak parancsoljon. „Cinkos” összejátszás legfeljebb homogén csoportokban fordult elő.
A mezőgazdasági nagyüzemekben a szerződéses felnőtt férfiak munkája sokkal határozottabban különült el az asszonyokétól és a fiatalokétól, mint a paraszti birtokokon. A cselédfeleségek főként gyermekeiket gondozták, a háztartást vezették, háziállataik körül és kertjükben foglalatoskodtak. Alkalmi munkáikat (takarítás, zsákfoltozás, gyomirtás, kapálás, vetőmagtisztítás és hasonlók) külön fizették; leányaik gyakran ki voltak téve szexuális zaklatásoknak. A fiúk otthon is segítettek ugyan, de iskoláskor után kinn a mezőn irtották a gazt, ostorosgyerekként vagy bojtárként az állatok körül foglalatoskodtak. A 10–14 éves „mindenes” kisbéres fél, a serdülő háromnegyed konvenciót kapott, és aki elbírta a zsákot, teljes bérű és „jogú” cseléddé „lépett elő”.
Az úgynevezett melléküzemágakban dolgozó iparosok, vincellérek, kertészek és mások, valamint a belső személyzet is cselédnek számított ugyan, de közvetlenül a munkaadó vagy helyettese alá tartozott, bérezése, lakása kedvezőbb volt a többiénél; az inasok és a parádés kocsisok külön „egyenruhát” is kaptak; státusuk bizalmas jellegű volt.
A cselédség fokozatos társadalmi elkülönülése idővel eléggé általános belházasodást eredményezett; társadalmi értelemben vett vegyes házasság legfeljebb cseléd és summás, cseléd és napszámos viszonylatban fordult elő. Hiába volt azonban mégoly kiterjedt is a cselédrokonság, vagyoni és települési feltételek híján elvétve (főként a magánélet fordulóin) működött intézményként. A család szilárd alapsejt maradt ugyan, de nem minden fontos szerepét tudta maradéktalanul betölteni, például a gyermeknevelés csaknem középkorias szintre süllyedt vissza, a gyermek idő előtt látott és hallott mindent; az iskolának, a továbbtanulásnak sem különösebb értéke, sem pedig esélye nem volt. Majdnem mindenki egy meg nem változtatható világba nevelődött bele, ahol minden a nyilvánosság előtt zajlott.
Már a 19. század elejétől épültek ugyan közös uradalmi cselédházak és lakások, de a gyakran hivalkodó kastélyokkal szemben lerítt róluk az ideiglenesség, és feltűnően szűkösek voltak. Legelőször csak 1910-ben hoztak cselédlakással kapcsolatos rendeletet, az is meglehetősen sokára érvényesült. A méretek továbbra is szűkösek maradtak: eléggé általános volt a 4 és a 8 portás cselédház; 2 vagy 4 lakásnak volt közös bejárata, illetve konyhája; a szobák mérete 3 × 4, 3,5 × 4,5, 4 × 5, legfeljebb 5 × 5 m között változott, az átlagos magasság ritkán haladta meg a 2,5 m-t; kicsiny {8-179.} ablakok, szőnyegtelen földes padló, rajta olcsó, díszítetlen asztalosbútorok (sublót vagy szekrény, ágy, asztal, szék stb.) sorakoztak; virág vagy szentkép kevés helyen díszítette a szobát; cselédművészetről – a faragóbéresek 19. századi eltűnése után – sem beszélhetünk. Igaz, hogy az olcsó asztalosbútorokra hamarabb kaptak rá a cselédek, mint a parasztok, de olyan görcsösen őrizgették, hogy a polgárosodás ismét elment mellettük. A 2 vagy elvétve 4, illetve egy lakáshoz tartozó konyha méretei éppoly változóak voltak, mint a szobákéi, általában feleakkorák voltak, rendszerint 2 szobánként volt 1 kamra és 4 lakásonként 1 vécé. Általános volt a zsúfoltság, amit legfeljebb némileg enyhített, hogy a kicsinyek úgynevezett toliágyban, a legények pedig az istállóban aludtak. A közös konyhákban az asszonyok között állandó volt a súrlódás.
A cselédek a konvencióban kapott és a megtermelt nyersanyagokból főztek, legfeljebb fűszereket vettek a boltban. Ételeik a parasztok és a pásztorok táplálékainak egyszerűsített változatai; az úri konyha nem volt rájuk hatással, nem tudtak újítani sem. Hétköznapokon meglehetősen egyhangúan táplálkoztak, finomabb fogások (kalács, sütemény, illetve húsfélék, télen hurka, kolbász, kocsonya stb.) csak nagyobb ünnepen kerültek az asztalra; gyümölcsöt vagy halat szinte egyáltalán nem fogyasztottak; talán csak a tejtermékek tekintetében volt valamivel kedvezőbb a helyzet. Kevés húsétel, sok burgonya, bab, köles, lencse, borsó és káposzta fogyott; ennek megfelelően gyakori volt a krumpli-, bab- stb. leves, továbbá a gombócleves is, annál ritkább a húsleves, valamint a metélt tészta. Ünnepi fogás volt a gulyás, a pörkölt és a paprikás, a különféle rántott húsok is. Országos viszonylatban a cselédkonyha ételei éppúgy variálódhattak, mint a környező tájak parasztságáé, például az Alföldön kedvelték legjobban a lebbencslevest, a tarhonyás krumplit és húsokat, másutt inkább a burgonya- és a káposztaételeket. Mindez természetesen nem vonatkozik a bennkosztos gazdacselédek étrendjére, ők azt ették, amit gazdáik, legfeljebb kimérték nekik az adagot, vagy csak a háziak után szedhettek.
A korai időszakban a cselédviselet csak kevéssé tért el a parasztitól, de a múlt század közepe tájától külön útra kezdett lépni: nem ágyazódott bele többé a környező tájak népviseletébe, legfeljebb a pásztorok, a mesterek és a belső inasok, valamint a parádés kocsisok követhették saját helyi, illetve szakmai hagyományaikat. A nők még ott sem jártak díszesebb öltözékben, ahol közvetlen környezetük színes népviseletet hordott. Háziipar híján előbb tértek át a készen vásárolt gyári anyagokra, illetve viseleti darabokra, mint a környékbeli parasztok, és kényszerűségből továbbra is szorosabban követték a városi, polgári és munkás „divatot”. Az egyes ruhadarabokat nem nagyon tudták örökül hagyni, a végsőkig javítgatták, foltozgatták. Viseletükben sem az ünnepi-hétköznapi, sem pedig az életkori különbségek nem voltak olyan szemmel láthatóak, mint a parasztoknál. Míg a környékbeli parasztok eléggé szoros szabályok szerint öltözködtek, a cselédeknél elnézték a kényszer szülte „tarkaságot”. Mindez ismét csak nem vonatkozik a gazdacselédekre, mert az ő járandóságukba a ruházat is beletartozott, s így az egyszerűbb és olcsóbb viseleti darabok tekintetében évről évre követhették az egyébként csak lassan változó paraszti „divatot”.
Cselédéletre alkalmazott népszokásokról csak szórványos adataink vannak; ilyen például az újonnan fogadott szolgák szertartásos körülvezetése, illetve az elbocsátottak úgynevezett kitolókásával való utolsó megvendégelése; ezek azonban a paraszti {8-180.} lakodalmak megfelelő mozzanatainak halvány visszfényei csupán. Várható volna, hogy a munkában eltelt cselédéletben a gazdasági szokásoknak legyen elsőrendű szerepük, ám ezeknek (például az aratóünnepnek, a szüreti felvonulásnak és bálnak stb.) csak az esetben volt helyük, ha a betakarítást maguk a cselédek végezték, vagy részt vettek benne. Egy ideig helyenként még volt fonó, kukorica- és tollfosztó, a dohánykertészek körében csomózó; mindezek legfeljebb méreteikben tértek el a paraszti társas összejövetelektől. Hasonló a helyzet a disznótorral, melyben a vendégelés és a kóstoló viszonzásos-kölcsönös tartalékolás is, nem csupán ajándék és szórakozás. A szerény keresztelő, a pazarlóbb lakodalom sem sokban tért el a parasztitól, ez utóbbit azonban lehetőleg nem két, hanem egy helyen: a vőlegény, esetleg a menyasszony „házánál” (kiürített, átrendezett cselédszobákban) tartották. Temetési szokásaikról csak keveset tudunk; ünnepeik tájak és felekezetek szerint különböztek – a cselédségen belül országos arányuknál jóval többen voltak a katolikusok –, általában szegényebbek voltak a környékbeli parasztokénál, hiányzott a nemzedékeken átívelő faluközösségi hagyomány. Csak Nyugat-Magyarországról van adatunk uradalmi cselédek pünkösdölésére; májusfa állítására; a Luca-napi szokáskör eléggé elhalványult, a háromkirályok majdnem teljesen feledésbe merült; a cselédek körében terjedt el utoljára a Miklós-, illetve Mikulás-napi ajándékozás és a karácsonyfa; ellenben sok helyt mindvégig dívott a betlehemi, a névnapi, újévi, farsangi köszöntés, húsvéti locsolkodás (ez utóbbi régibb, drasztikusabb formájában). A gazdacselédek vonatkozásában általánosnak mondhatók a téli ünnepi szolgabálok és egyéb zenés mulatságok, ezek különösen Erdélyben voltak gyakoriak és hagyományosak.
A cselédfolklór nem különösebben gazdag és nem is eredeti, bizonyos szelektív szegényedés jellemzi. A cselédgyermekek például tágabb környékük népi gyermekjátékainak legfeljebb 2/3-át ismerték, s míg a summások százával alakítottak át szerelmi és katonadalokat és alkalmazták saját életükre, mindössze néhány szép panaszos vagy átkozódó szolgadalt ismerünk, az uradalmiak pedig szinte alig énekeltek magukról. Nem ismerték a történeti énekeket, „tiltakozásuk” kimerült a betyárköltészet kedvelésében. Hozzájuk is eljutottak viszont a népies műdalok. Kedvelték a prózai adomákat, boszorkányhistóriákat és meséltek uraik különcségeiről; sok csúfolót, találóst és szólást ismertek. Elég gyakori, bár röpke társas összejöveteleiken hamar dalra fakadtak, a fiatalok táncba kezdtek: a csárdás és a polka, utóbb a keringő és a tangó volt a legnépszerűbb; zenekíséretet duda, citera, furulya, utóbb már harmonika is szolgáltatott.
Állandó orvosi ellátás és főként pénz híján mindvégig megmaradt körükben a hagyományos népi gyógyítás gyakorlata, főként az elismert és némileg honorált javasaszszonyok tevékenykedése. Gazdag tapasztalat és hiedelemrendszer volt a háttérben. (A cselédek 15%-a maradt analfabéta.)
1945 után az egész cselédélet átalakult, ma már sem maradékaikon, sem pedig utódaikon nem lehet észlelni valamikori szolgai mivoltukat; Burgenlandban ugyan nem volt sem földosztás, sem pedig tsz-szervezés, de a gépesítés folytán az 1960-as évektől az ő életük is gyökeresen megváltozott. Ennek a múltból visszamaradt társadalmi kövületnek szükségszerűen el kellett tűnnie a történelem süllyesztőjében.
A házi cselédek (háztartási alkalmazottak) régtől fogva olyan tehetősebb munkaadóknál szolgáltak, akik megengedhették maguknak, hogy otthoni tennivalóik egy részét vagy akár egészét is állandó alkalmazottakra hárítsák. A nemek közötti hagyományos munkamegosztás alapján az otthoni, illetve a háztartási munkákat a nők végezték, ennek megfelelően az úgynevezett belső cselédség soraiban kevés volt a férfi, s ők is inkább személyes szolgálatot teljesítettek, esetleg őrködtek. Idők folyamán a városiasodással és a polgárosodással párhuzamosan a női (belső) cselédek száma és aránya folyamatosan növekedett, a férfiaké viszont csökkent. Együttvéve a feudalizmus kori szolgák és szolgálók száma több tízezerre, a polgári társadalomban pedig több százezerre tehető. Utóbb azonban meglazultak a háziak és cselédeik közötti családias kapcsolatok, és a többnyire mindenes, osztatlan munkakörök is némileg elkülönültek. Erről a meglehetősen népes, ám a társadalom egészétől, sőt még egymástól is elszigetelt foglalkozásról méltatlanul keveset tudunk, akkor fordult feléjük fokozottabb figyelem, amikor már eltűnőben voltak.
A szociális kérdéskörön belül az úgynevezett cselédkérdés már 1914 előtt, sőt épp az első világháború alatt is váltott ki némi érdeklődést, a két világháború között a népi írók is foglalkoztak vele, főként Kosztolányi Édes Anna című regénye (1926) után fordult a cselédek felé a közfigyelem. Az 1945 utáni kisebb közlésektől eltekintve, szociológiai szemléletű tanulmányait Gyáni Gábor monográfiája (1983) összegezi. Az újabb néprajzi elemzések szerzői közül főként Nagy Varga Vera (1985) és Gergely Katalin (1987) érdemel említést. Mindezek alapján alábbi szintézisünk is előzetes vázlat csupán.
A feudalizmus idején a legtöbb nemesi családban volt úgynevezett familiáris (szolga, illetve szolgáló), akit rendszerint egy évre fogadtak fel; személyes szolgálatukról, házi munkáikról szinte semmit nem tudunk (Sápi V. 1967: 18, 20), csak későbbi adatokból lehet visszakövetkeztetni. A legújabb korban a nagybirtokosok természetesen továbbra is tartottak belső cselédséget, amely létszámától függően munkamegosztásos alapon tagolódott, illetve szakosodott. A polgárosodás folyamán egyre több középosztálybeli tisztviselő, értelmiségi, iparos és kereskedő, sőt nagygazda is fogadott cselédet; a területi eloszlás azonban aránytalan volt, a két világháború között a háztartási alkalmazottak fele a fővárosban teljesített szolgálatot.
A házi cselédek többsége állandó és közvetlen ellenőrzés, felügyelet alatt dolgozott; sem munkaideje, sem pedig munkaköre nem volt meghatározva, a többség kora reggeltől késő estig mindenesként szolgált. A felfelé törekvő polgárság számára a cseléd hovatovább státusszimbólummá vált, akivel társadalmi fölényét éreztetve leereszkedő modorban, de határozott, harsány hangon bánt; előkelősködő úriasszonyok elvárták a kézcsókot, a rangot, magázást, ők „alattvalóikat” tegezték, szélső esetben még a fenyítést is megengedték maguknak. A cselédeknek egyáltalán nem volt érdekvédelmi szervezetük, idővel a betegsegélyző és a balesetbiztosító próbálta őket felkarolni. Nagyon kevés cseléd vette igénybe a munkaközvetítőt, a többség szóbeli egyezséget kötött; elszigeteltségükben minden más társadalmi csoportnál jobban ki voltak szolgáltatva. Bérük a legalacsonyabbak közé tartozott, és mivel bennkosztosok voltak, a házban is aludtak, épp a legszükségesebb készpénz volt a {8-182.} legkevesebb. Az ő „státusszimbólumuk” az otthon oly sokat emlegetett tejeskávé volt. Jellemző, hogy még a két világháború között is mindössze 4,1%-uknak volt szavazati joga.
A cselédek többsége sokgyermekes szegényparaszti, kisiparos és agrárproletár (például uradalmi cseléd) családból származott, és a nyomor hajtotta őket erre a kényszerpályára, egyesek a nehezebb paraszti munka elől menekültek a városokba. 1914 előtt a cselédség arányszámán felüli többsége volt magyar és katolikus, háromnegyedük fiatal és 87%-uk hajadon, kik legszebb éveiket töltötték szolgálatban. A cselédeskedés az esetek többségében átmenetileg vállalt foglalkozás volt csupán; a szolgálat kezdő szakaszán nem is egy teljes évre szegődtek, a mezőgazdasági munkacsúcsokra rendszeresen jártak haza tömegek. Időközben a textilipar fejlődése feleslegessé tette az otthoni fonást-szövést, a szegényebb leányok nem tudták többé kelengyéjüket házilag elkészíteni, mezőgazdasági idénymunkára vagy cselédi szolgálatra kényszerültek. A kapásnövények termőterületének megtöbbszöröződése, valamint a városi középosztály is sok munkáskezet igényelt. Az otthontól való elszakadás és az átállás a cselédek esetében éppúgy fokozatos volt, mint a férfiaknál, előbb a közeli városokat keresték fel, és csak az év egy részében vállaltak szolgálatot, majd térben és időben egyaránt kiterjedt a távollét, de az otthoni kapcsolatok soha nem szakadtak meg. Ha már nem is látogattak haza hosszabb időre, céljuk a végleges visszatérés, illetve a cselédsorból való kiszakadás volt, ha másként nem, házasságkötés útján. A cselédek életcélja a házasság, családalapítás, s lehetőség szerint a ház- és földszerzés volt. A megszolgált kevés készpénzt részben hazaküldték, részben pedig ruházkodásra költötték. A hazaküldött pénz a családi háztartást támogatta ugyan, de gondosabb szülők azt is szolgálatban álló leányukra költötték: bútort vettek neki, az ő javára háziállatot tartottak stb. Maga a cselédlány is úgy öltözködött, hogy saját házasodási esélyeit növelje, az otthoniakkal szemben a társadalmi hátrányt divatos öltözékével kiegyenlítse. A cselédkedés ugyanis sok helyt elmarasztalást váltott ki, a Tisza felső vidékén sokáig ez volt a felfogás: Aki szolgál, az világi rossz; a délalföldiek szerint: Pest feketére fest…; sőt még a Pest közeli Galgamácsa leányai is csak végső esetben álltak el városi cselédnek. Egyébként a párválasztásban legtöbbször nem a két fiatal, hanem a két család érdekei döntöttek, és bizony hiába volt a városias „máz”, a szegényebb családból valók, sőt olykor még a kisiparosok leányai is kénytelenek voltak – ha egyáltalán lehetett – „lefelé” házasodni. A megesett leányok nemcsak becsületüket vesztették el, hanem legtöbbször házassági esélyeiket is; és nem csupán néhány esetről van szó: a fővárosban például a házasságon kívül született gyermekek harmada cselédlányoktól való, akik reményeiket vesztve tömegesen követtek el öngyilkosságot. (Ilyen tragédiáról szól Bródy Sándor A dada című 1902-ből való drámája. A két világháború között az öngyilkos nők egynegyede cselédlány volt.) Családon kívüli gyermekmenhelyet jelentettek az úgynevezett lelencházak, de akinek volt rá pénze, csemetéjét idősebb asszonynak adta gondozásba, bocsánatot nyerve haza is vihette. A szerencsésebb többség férjhez ment, családot vállalt, házat és valamennyi földet szerzett, a szerencsétlen kisebbség tovább szolgált, rosszabb esetben prostituálódott. A cselédlányok többsége hiába szolgált városban, a polgárosodás szele alig érintette; játszi könnyedséggel illeszkedett vissza családjába és lett tagja az újnak, nem soknak jelentett nehézséget a faluközösségbe való betagolódás {8-183.} sem, és a paraszti életforma korabeli válsága, „csődje” idején is majdnem mindenkinek a földszerzés csalóka délibábja lebegett lelki szemei előtt.
A visszailleszkedés a cselédlányok többségének azért nem volt különösebben nehéz, mert az előzőtől nem is szakadtak el teljesen, s új helyükön végig idegeneknek érezték magukat, munkaadóik is sok mindent megtettek ennek „érdekében”. Már a munkahely megszerzése is többnyire ismeretségen alapult, egy-egy helységből többen is felkerekedtek, olyan eset is gyakran előfordult, hogy jobb munkaadónál a leánytestvérek kor szerinti sorban váltották egymást. Azonos helyről valók idegenben is tartották a kapcsolatot, nagyobb városokban vasárnap délutáni cselédkorzók alakultak ki, Debrecenben a Nagytemplom környékén, Budapesten a Széna és a Madách téren, a pályaudvarok mellett, sőt még a VIII. kerületi keskeny Leonardo da Vinci utcán is. Összetartóbb falusi cselédlányok csókkal köszöntötték egymást, esetleg karöltve sétálgattak; ilyen cseléd- vagy bakakorzón fogadták az udvarlást, a Vidám Parkban vagy egyebütt szórakoztak. Az esti harangszó vetett véget e társas összejöveteleknek. Éjjelre nem maradhattak ki, a munkaadónál udvarlót sem fogadhattak, kevés volt a kivétel, még kevesebb az olyan szélső példa, mint a már hazulról szabados erkölccsel érkezett détáriaké, akik eleve kikötötték maguknak a szabad éjszakai kimenőt. Egyedi, de nem ilyen kirívó eset a kisnemesi eredetű cserhátszentistváni cselédlányoké, akik öntevékenyen estélyi ruhás bálokat is rendeztek. A cselédlányoknak a korzón és a pesti vurstlin kívül nem sok szórakozásuk volt, színházba, moziba kevesen jártak, a látottakra alig emlékeztek, még kevesebben olvastak. Legszebb éveiket merőben idegen helyen munkában töltötték, az otthoni társas összejöveteleket alig tudták valamelyest pótolni.
A cselédlányok többsége nemcsak a naponta ismétlődő munkát végezte, hanem alkalmi házi-háztartási munkát is végzett; az idősebb, gyakorlott szolgáló átvehette ugyan háziasszonya munkakörét, de jogkörét nem. A leggyakoribb munkák a következők: takarítás, rendteremtés, tüzelés, fűtés, segítés a bevásárlásban, főzésben; mosogatás, alkalmanként mosás, vasalás, fürdés, illetve fürdetés; vidéken a jószágok etetése-itatása, fejés; ahol idős családtag vagy beteg is volt, a gondozás és az ápolás is a cselédre hárult. Mai szemmel nézve, még az egyetlen napi munka is szinte pihenés nélküli hajsza volt; egyiket sem lehetett félbeszakítani vagy elhalasztani, még a napkelte-napnyugta időkeret sem volt meghatározó, „két műszakban” dolgoztak. Bár a leányok többsége a munkanapot otthon is végigdolgozta, sőt a munkatempót is megszokhatta, cselédsorban azonban a család helyett az állandó rideg ellenőrzés érvényesült, szem előtt, szinte kirakatban dolgozott. A heti fél napot leszámítva, legfeljebb nagyobb ünnepekre kapott szabadságot, polgári körökben ilyenkor szerény ajándékkal is kedveskedtek neki. Jobb helyeken néhány bútordarabbal berendezett cselédszoba volt, de legtöbbször meg kellett elégednie a konyhai fekhellyel. A koszt azonos volt a háziakéval; zsugoribb munkaadók kimérték az adagot, helyenként külön is főzhettek maguknak. Alku szerint járt nekik ruházat és valami kevés készpénz, ez utóbbi két juttatás azonban egyes cselédkategóriák szerint meglehetősen eltérő lehetett. Mindenütt megkívánták az illemet, a teljes alkalmazkodást. Sokszor gúnyolódtak a cselédek tájszólásán, sokszoknyás népviseletén, de e tekintetben a pesti polgárok megértőbbek voltak, mint az urak. Mindezek nem hagytak mélyebb nyomot, a cselédek sokkal kevésbé emlegetik szolgálatukat, mint a leszerelt katonák. {8-184.} Igaz, sokkal kevesebb cseléd futott be sikeres pályát vagy vált (otthon) kisebb közössége hangadójává.
Az egyes cselédkategóriák között nem annyira tér- és időbeli, hanem sokkal inkább életkor és munkakör szerinti különbségek adódtak, melyek természetesen a bérezés módját, illetve minőségét is meghatározták; hiba lenne a határokat elmosni. A fontosabb kategóriák a következők:
1) Az anya tehermentesítésére csecsemő, illetve kisgyermek mellé dajkát (dadát) fogadtak, ha pedig a tej elapadt, szoptatós kismamát szegődtettek. Az utóbbit a nehezebb munkáktól megkímélték, de az úgynevezett szárazdada cselédmunkát is végzett. Ha a dajka huzamos ideig szolgált, nevelőnői szerepkört töltött be, s anyahelyettesként bántak vele.
2) Középrétegbeli szülők 2–3–4 éves gyermekük mellé 10–12 éves „iskolahagyott” kislányt fogadtak peszrának (pesztrának, pesztonkának), aki bizonyos értelemben anyahelyettes és egyben játszótárs is volt. Ha megkedvelték, rendszerint ott marasztalták cselédnek. Amíg csak a gyermek mellett foglalatoskodott, szálláson és élelmezésen kívül pénzt nem kapott, részleges cselédkedés mellett nagyjából fele bért fizettek neki.
3) A cseléd (szolgáló, háztartásbeli alkalmazott) összefoglaló elnevezés: voltaképpen úgynevezett mindenes háztartási alkalmazott, aki kora és gyakorlottsága szerint kerül más-más kategóriába. A 12–14 éves úgynevezett kisszolgáló még tanuló, amolyan házi-háztartási inas, aki azonban szinte mindenféle munkát elvégez, örökösen a sarkában vannak, s mégis a szálláson és az ellátáson kívül csak félbért kap. A serdülő és a felnőtt leány a nagyszolgáló, aki minden házi és ház körüli munkát elvégzett, vidéken esetleg kenyeret is sütött. Teljes fizetséget, ellátást kapott, esetleg külön kis cselédszobában húzódott meg. A cselédek típusai közül ez képezte a többséget, a kívülállók elsősorban róla szólnak, illetve írnak. A huzamos ideig cselédkedő, főként a pártában maradt hajadon neve öregszolgáló, aki felügyelet nélküli háztartási mindenes, tehetősebbeknél házvezető, háztartásvezető lehetett. Nagypolgári, előkelő úri családoknál a cselédek egy része szobalány lett, aki nehéz testi munkát nem végzett, úrnője körül személyi, bizalmi szerepet töltött be. A hozzá hasonló komorna cselédtársainak is parancsolt. Ez utóbbiak voltak a cselédség arisztokratái, akik hazatérve magukkal vittek polgári-úri allűröket, és otthon esetenként hangadókká, újítókká váltak.
4) A női gazdacselédtől nem mindig lehet megkülönböztetni a tanyai cselédet, akinek legalább annyi házi, ház körüli munkája volt, mint kerti, illetve mezei. Rendszerint nem egyedül, hanem férfi gazdacseléddel együtt szolgált, de társaival szemben olyan mindenes volt, aki külső-belső szolgálóként kétszeres terhet vállalt.
5) Nagygazdák és úri családok házához alkalmanként bejáróasszony járt segíteni. Az ilyen idős, rendszerint megözvegyült asszony már nem lakott egy fedél alatt munkaadójával, nem kapott állandó fizetést, nagyobb munkák (vendéglátás, lakodalom, tor stb.) esetén alku szerint fizették. A család bizalmasa lévén, szabad idejét is ott tölthette.
6) Uraságoknál, városi nagypolgároknál és vidéki nagygazdák egy részénél külön szakácsnő intézte a család étkeztetését, munkára foghatta cselédtársait is. Többségük vénlányból, elvált vagy megözvegyült asszonyból lett, s ha (újra) férjhez ment, önállósodva {8-185.} úgynevezett kifőző lett, munkahelyén maradva pedig házvezetőnő. Szakácsokból kerültek ki a vendéglői konyhafőnökök, többségük azonban férfi volt.
7) A férficselédek „arisztokratája” az uradalmiaknál futólag már említett libériás (szoba-) inas volt, aki ura bizalmát élvezve, cselédtársainak parancsolhatott. Az úr személye körüli bizalmas szolgálattevő volt a lakáj és a női komornának megfelelő komornyik.
8) A mezővárosi-tanyai udvaros és házőrző voltaképp „nyugdíjas” gazdacseléd, aki rendszerint feleségével együtt vigyázott a nem állandóan lakott épületre; etetés-itatás és sepregetés volt a munkájuk; szállást és élelmezést kaptak gazdájuktól.
Ma már szinte valamennyi cselédtípus a múlté, vagy életformájuk gyökeresen megváltozott. A korábbi cselédi életforma kényszer jellege miatt nem tudhatta polgárosodó hatását kifejteni, a többség – Adyval szólva – fel-feldobott kőként hullott vissza a porba. A szerencsésebb kisebbség sem vált polgárrá vagy munkássá, s így a városi beilleszkedés is „…proletár helyzetben polgári életnek az illúziójában…” telt el (Erdei F. 1980: 226).
A summások a legújabb kori gépesítetlen mezőgazdasági nagyüzemekben huzamosabb időre (hónapokra) fogadott szerződéses idénymunkások, akiknek bérezése a vegyes mezei munkáknak (kaszálás, kapálás, betakarítás stb.) megfelelően szintén vegyes: idő- és teljesítménybér, terményrész volt, s ezeken kívül többnyire ellátmányt (szállást, élelmet) is kaptak. Kialakulásuk kezdő szakaszán sokféle elnevezésük volt, utalva például az időbérre (hónapos, hónapszámos stb.) és egyéb rokon munkáskategóriákra (például havi béres, hónapos cseléd stb.), mindezeket fokozatosan kiszorította a summás szó, mely egyszerre utal a végösszegre (summa = összeg), valamint a csoportos bérezésre is. A summások ugyanis az ezer holdon fölüli nagybirtokokra több tucat főből álló vegyes csoportokban, úgynevezett bandákban szerződtek saját summásgazdáik közvetlen irányításával. Épp ezek alapján különböztethetők meg a cselédektől, részesektől, szakmányosoktól, átaljásoktól és a napszámosoktól is, jóllehet ezek mindegyikével rokonok, és egyik kategória között sem vonható éles határ.
A summásság mind néprajzi, mind pedig társtudományi szempontból kellő alapossággal fel van dolgozva. A történeti előzményeket legrészletesebben Sápi Vilmos (1967) tárta fel, kialakulásukat és 1914-ig tartó életútjukat Sárközi Zoltán (1965: 321–381) kísérte végig, ennek végső szakaszát pedig Lencsés Ferenc (1982) mutatta be. Elsőnek Illyés Gyula vont párhuzamot a cselédek és a summások élete között (1974), Szabó Zoltán pedig otthoni életkörülményeiket vetette össze a parasztokéival (1937, új kiad. 1986). A summások agrártársadalmon belüli helyzetét Erdei Ferenc jelölte ki (1980: 226–229). Hasonlóképp modell értékű Györffy István néprajzi szempontú összegezése a matyó summásokról (1929a: 75–81). A matyók teljes joggal kerültek a figyelem előterébe (Sárközi Z. 1965: 363–381; Sándor I. 1956: 185–196; Zupkó B. 1966: 249–260. stb.), s utóbb a palócok is (Tanner J. 1961; Cs. Schwalm E. 1989: 469–495. stb.). Jóval kevesebbet tudunk viszont a nyugat-dunántúli summásokról {8-186.} (Pölöskei F.–Takács F. 1974: 434–450; Sisak É. 1977). Irodalmi szociográfia Koós Imre hiteles visszaemlékezése (1960), és ehhez hasonló több kisebb közlés (pl. Maruzs J. 1986) is. Az 1969-től jelentkező utósummásságra Nemcsik Pál (1976b) hívta fel a figyelmet. A summásgazdát Lencsés Ferenc külön is bemutatta (1964), a toborzást és a bandarendszert Katona Imre a summásokra való különös tekintettel elemezte (1961a).
A summásság egyes összetevői, előformái a feudalizmus záró szakaszán megjelentek ugyan, de a korabeli időbéres, részes, átaljás és szakmányos munkák szövevényéből nagyon nehéz a summásokat kihámozni. Nagyobb birtokokon már szervezett csapataik is feltünedeztek, de még korántsem olyan tömegesen, mint a századforduló évtizedeiben. A summássághoz tehát már a feudalizmusban minden adva volt (Sápi V. 1967: 23, 36, 43, 62, 103, 169, 175–177), de a korszerűen gazdálkodó nagybirtok, és főként a kapásnövények területének megtöbbszöröződése még hiányzott.
A feudalizmus idején még az aratás és a cséplés, valamint a szénamunka igényelte a legtöbb munkáskezet, a 19. század utolsó harmadától a különféle takarmány- és ipari növények vetésterülete jelentősen kiterjedt, a századfordulón került sor a filoxéra által kipusztított szőlők pótlására is, s így főként a kapálás és a betakarítás jelentett állandó munkacsúcsokat; a cséplőgép, majd az ekekapa terjedése csak kevéssé módosította a munkaerő iránti keresletet. Az időközben önállósult summásság az új feltételeknek mindenben megfelelt, tavasztól őszig sokféle tömegmunkát végzett, ezek egymást váltották, nem kellett rájuk újra és újra munkásokat toborozni, ugyanakkor a késő ősztől kora tavaszig tartó időszakra szélnek engedték őket. E főbb mezőgazdasági summásmunkák meglepően változatosak: vetés, palántázás, gyomirtás, szénakaszálás, a kukorica, burgonya, (cukor-) répa tavaszi, nyári és az egyéb takarmánynövények többszöri kapálása, továbbá a többféle betakarítás és utómunkáik (hordás, rakodás stb.), az őszi burgonya- és répaszedés, kukoricatörés és szárvágás, esetenként dohány- és szőlőkapálás, gyümölcsszedés, magtisztítás és még sok más egyéb (az aratást, cséplést nem summásmunkaként, hanem külön szerződéssel végezték). Mindezek bérszámítása eltért, közben a munkafeltételek és a viszonyok maradtak. A kapálást rendszerint időbérben (napszámban), a répaszedést (négyszögölenként), a kukoricatörést (mázsánként), a szárvágást (holdanként) szakmányban számolták össze. Egyáltalán nem volt egyszerű feladat e sokféle munka és bérforma számítgatása, sem pedig az időarány és munkaerő kategóriái (I. és II. osztályú, másként egész és félkezes summások) szerinti elosztás. Tovább bonyolította az elszámolást az élelmezés és a szállás biztosítása, valamint az utaztatás és a szállítás költségei is. (Mindezekre alább még visszatérünk.)
A summásság kialakulása előtt és utána, velük párhuzamosan a mezőgazdaságban adódó állandó (főként az állattartással kapcsolatos) munkákat továbbra is cselédek, esetenként a téli summások végezték, az aratást-cséplést részesek, a kaszálást, kapálást napszámosok, a kert-, dohány- és szőlőmunkákat pedig szakmunkások, szakmányosok. A summások nem szakosodtak úgy, mint például a dinnyések, dohányosok vagy a kertmunkások, és nem is csak egy-két munkamenetben vettek részt, mint a cselédek, hanem megmaradtak mindeneseknek, miként a napszámosok és a kisparasztok is. Körükben is a földszerzés volt az elsőrendű cél, ipari pályákra csak kevesen gondolhattak.
{8-187.} A summások éppúgy zsellérutódok voltak, mint más mezei munkások is, többségük nincstelen agrárproletár vagy szegényparaszt. Esetenként néhány alkalomra népes középparaszti családokból származó lányok is vállaltak summásságot, hogy kiházasításuk költségeit megkeressék. A summások is beletartoztak saját falusi-mezővárosi közösségükbe, melynek normáit rendszerint idegenbe is magukkal vitték. Otthon és főként ideiglenes munkahelyükön egyaránt elszigetelten éltek, a parasztok és a cselédek is lenézték őket, a summások viszont különbnek tartották magukat a cselédeknél. Önmagukban zárt, endogám közösséget alkottak; a mezőkövesdiek például évtizedekig nem házasodtak idegenből. A gyakran ismétlődő summásjárás hatása azonban óhatatlanul is megmutatkozott, fokozatosan oldotta a hagyományokat, a változások a summásokat sem kímélték; otthoni tétlenségre kárhoztatva előbb-utóbb tudatosodtak, más munkalehetőségeket kerestek.
A summásjárások századforduló körüli évtizedeiben e vándormunkások száma nagyjából annyi volt, mint a kubikosoké: 30–40 000, illetve családtagokkal együtt kb. 120–150 000 fő. A summásrajokat kibocsátó gócok olyan vidékeken alakultak ki, ahol viszonylagos volt a túlnépesedés, a fojtogató nagybirtok miatt akadályokba ütközött a földszerzés, és az ipari fejlődés is késett. Ilyen vidék volt elsősorban a felföldi Nógrád, Borsod és Heves megye, ezeken belül egyes helységek (Mezőkövesd, Ostoros stb.), valamint a Dunántúlon Zala. Mivel summásokat elsősorban az 1000 hold feletti nagybirtokok szerződtettek, ezek a befogadó gócok is kialakultak, főként Fejér, Veszprém, Somogy és Pest megye, idővel szinte az egész ország; külön is említhetők az állami birtokok, például Mezőhegyesre nógrádvarsányiak jártak. A legkeresettebb mezőkövesdi matyók például 1945-ig 20 megyében összesen 67 helyen dolgoztak, leggyakrabban Fejér, Pest, Tolna, Borsod, Nógrád, Szabolcs-Szatmár és Békés megyébe jártak; ehhez hasonló a helyzet a felföldi palócokkal is, a dunántúli magyar, horvát és szlovén summások lehetőleg a közeli munkahelyeket keresték fel, a szlovákok és a ruszinok viszont a tőlük távoli magyar uradalmakat is.
A summások többsége nő volt, a munka időtartamának hosszabbodásával nőtt a férfiak aránya; a mindkét nembeli 15–30 év közötti fiatalok vállalkoztak e nehéz, szakadatlan munkára, a középkorúak és az idősebbek éveik szerinti arányban mind kevesebben; csapatonként egy-két konyhamalacnak nevezett gyermek is velük mehetett. Az aratást és a zsákolást bíró férfiak teljes, a nők – a munkafajtától függően – fél, kétharmad vagy háromnegyed bért kaptak; a gyermekek legfeljebb ennek felét. (Az élelmezési fejadagokban viszont alig érvényesült ez a nemek-korcsoportok közötti mennyiségi megkülönböztetés.)
Idők folyamán a summások mind hosszabb időtartamra: 4–5–6–8 hónapra szerződtek, s ezzel párhuzamosan a viszonylag kisebb: 16–20 fős csoportokat népesebb, 40–50 főnyi bandák váltották fel, megnőtt a summásgazdák szerepe és hatalma is. A summáscsapat élelmezési és szállásközösség, bizonyos munkákon (aratás, cséplés stb.) pedig együttműködő szervezet is volt. A közös munka a csoporton belüli rugalmas megosztások révén termelékenyebb volt, mintha egyénileg dolgoztak volna. Egyszerűbb tömegmunkát, mint amilyen például a kapálás, legfeljebb térben kellett megosztani és közvetlenül ellenőrizni, és hogy ezt az időbéres munkát ne lassíthassák, a summásgazdák a sorok élére állították az úgynevezett vajdákat, más néven ecetgazdákat, akik diktálták az iramot, s ezért külön díjazásban részesültek. Ha {8-188.} az egymás mellett kapáló sorok más-más helyről valók voltak, versenyeztették is őket.
A népes summásbandák kor és nem szerint vegyesebb összetételűek voltak, mint más mezei vagy építőipari munkáscsapatok, de a lokalitás elve náluk érvényesült jobban, és minden csoportjukban volt egy rokoni, baráti, szomszédi törzs is. Ezek mind könnyítettek a hosszadalmas toborzás, szerződés és utaztatás menetén, valamint a szállás, étkezés és munkaszervezetek kialakításán is. A munkaadók jobban szerették ugyan a különböző helységekből összeszedett csapatokat, mert könnyebb volt őket egymás ellen kijátszani, illetve fegyelmezni, de sem maguk a summásgazdák, sem pedig társaik nem szívesen álltak rá a vegyítésre. A viszonylagos egyöntetűség a munkahelyen valamelyest mégis oldódott, sőt az is előfordult, hogy városi lumpenproletár elemek, úgynevezett mangárok is odacsapódtak hozzájuk. A csapatok egységét azonban a saját vezetés és a belső erő nem engedte megbontani.
Egy-egy népesebb summáscsapatot összeszedni, szerződtetni, utaztatni, a munka helyszínén elszállásolni és munkába állítani felért egy kisebbfajta hadművelettel; nem véletlenek a katonás vonások. A summásság nem egyéni vállalkozás volt, hanem kezdettől végig közös. Esetenként már decemberben kezdődött az uradalom megbízottja és a summásgazda puhatolódzása: levélváltás, kölcsönös utazás stb. Legkésőbb januárban már össze kellett állítani a csapatokat, hogy a munkáskezek, illetve a munkaalkalmak biztosítva legyenek. A későn szerveződött hatósági és társadalmi munkaközvetítőket lehetőleg mellőzték, ám a szerződést már a jegyző előtt kellett megkötni. Természetesen nem külön-külön szerződtek, ha a feltételekbe előzőleg bele is szóltak, hanem csoportosan. Hosszadalmas alkudozás folyt a bonyolult munka- és bérformák miatt, amiket más munkáskategóriák (cselédek, részesek, napszámosok stb.) díjazásához kellett igazítani, felsorolva minden egyes munkafajta várható időtartamát, mennyiségét és minőségét; a szállás, élelmezés és utaztatás költségei külön alku tárgyát képezték. Akár részletezték a munkafeltételeket, akár nem, a szerződés szövegébe bevették a summások általános kötelességeit. A felsorolás hasonlít a cselédszerződésekére: „…a gazdaságban töltendő idő alatt tartoznak minden néven nevezendő és a gazdasággal kapcsolatos bármilyen munkát… elvégezni. Ezenkívül a gazdaság kívánsága szerint esetleges… munkákat is tartoznak teljesíteni… Ha nem engedelmeskednek, a munkából minden kártérítés nélkül kitilthatók és azonnal elbocsáthatók…” (Lencsés F. 1964: 480). Betegség esetén csak nyolc napot fizettek. A summások az 1898. évi 2. tc. értelmében nem cselédekként, hanem munkásokként szerződtek, és nemcsak egyénileg, hanem egyetemlegesen is felelősek voltak a kötött és mindenki által alá is írt szerződés betartásáért. Összeütközés esetén majdnem mindig ők húzták a rövidebbet, holott például a félig komfortos, takarítható és fűthető szállásra vonatkozó rendeletet a munkaadók soha sehol nem tartották be.
Az önként vállalkozó, mindenes summásgazdák kötelességeit rendszerint szintén szerződésbe foglalták: „… köteles kapott parancsra a munkásokat kirendelni és a munkák rendes menetére és végzésére felügyelni. A parancsnak lelkiismeretesen és becsületesen eleget tenni, valamint felelős a munkások hiánytalan megjelenéséért” (Lencsés F. 1964: 480). A vonatkozó rendelkezés szerint a summásgazda a toborzásért nem részesülhetett külön díjazásban, de a munkaadó megbízottjaként saját érdekei {8-189.} szerint szedte össze csapatát, elsősorban rokoni, ismerősi, szomszédsági körből válogatott; emberismerete, tapasztalati és kétoldali kapcsolatrendszere megkönnyítette munkáját. Vezérelve volt a munkabírás, engedelmesség és megbízhatóság, ez minden ponton egyezett a munkaadók érdekeivel. Ezenkívül a summásgazda lehetőleg a neki lekötelezettek köréből toborzott embereket, a neki nem megfelelő jelentkezőket azzal hárította el, hogy a létszám betelt; ezt akkor is mondhatta, ha nem volt igaz. A summásgazda bérezése kétszerese volt az egészséges férfiakénak, s illegálisan egyéb előnyökhöz is juthatott, például rendszerint a gazda felesége volt a főszakács, aki az ételmaradékkal sertést hizlalhatott, ezt hazautazás előtt a helyszínen eladták. Lelkiismeretlen bennfentesek a készletet is megdézsmálhatták, de nagyobb volt a leleplezés kockázata, mint a haszon. Más „szerzés”-módok szinte felsorolhatatlanok, a közvetett előnyt, hasznot is nehéz felmérni, mert például a szakácsnő állandó helyettese, az algazda, az előmunkások, a bizalmas hírekkel szolgáló informátorok és még többen mások, a summásgazda emberei voltak. Állandósult túlkínálat esetén a summásgazda azt is megtehette, amit a nagyobb gazdaságok részesmunkásaikkal, hogy otthon a nála végzett külön- és egyúttal ingyenmunkát kikényszerítette. Ezek az „ügyeskedések” azt eredményezték, hogy a huzamos időn át vállalkozó summásgazdák otthon házat és földet szereztek – ez a tagok többségének nem sikerült –, gyermekeiket taníttatták, akik azután lehetőleg „felfelé” házasodtak. Olyan summásgazda is akadt, aki több csapatot is toborzott, ezeket külön-külön algazdákra bízta, de ő maga már nem is ment el munkára. A csapattal utazó summásgazdák sem vettek részt a munkában, csak szerveztek, irányítottak és felügyeltek; nagyjából az uradalmi béresgazdákéhoz hasonló volt a szerepük. A summásgazda azonban nemcsak a munkára ügyelt fel, hanem az utazásra, a szállásra és az étkezésre is, bár e két utóbbi esetben voltak helyettesei, mivel ő nem a tömegszálláson lakott, s lehetőleg külön is étkezett. A tagság ezért is árgus szemmel nézte minden lépését, nemtetszésüket gúnydalban fejezték ki, a munka végeztével pedig leleplezték, a harácsolt javakat szétosztották vagy szétszórták. A külső szemlélő kicsinyben a hatalmi harcokat, a klienseknek e jogtalan előny szerzését éppúgy megláthatja, mint adott korszakok közéletében. Az „okos” summásgazda a munkaidő vége felé kedvezett társainak, néha a munkadó emberével szemben, vele előzetesen egyeztetve keményebb hangot is megütött, hogy társai számonkérését megússza. Csak az a summásgazda volt társaival szolidárisabb, akinek például megvolt ugyan a kellő iskolázottsága, de bizonyos testi fogyatékossága nem tette lehetővé, hogy valamilyen fizikai munkát végezzen.
A szerződéskötés után kezdődött a felkészülés: ágyneműt, néhány váltás fehérneműt, munka- és ünneplőruhát, kézbeli szerszámokat (kapát és kaszát), útra egy kevés élelmet vittek magukkal ládában, zsákban, illetve tarisznyában. A tehervagonokban történt utazás költségét a munkaadó fizette, aki a végállomástól be is szállította a munkásokat. A tömegszállás kiürített ól, istálló vagy hodály volt, ahova szalmával bealmoztak, pokróccal letakart szalmazsákokon aludtak. Középütt feküdtek a házasok – tréfás neve volt a pároztató –, kétoldalt a lányok, illetve a legények, a bejáratnál az idősebb férfiak. A kaszárnyai rendre a summásgazda helyettese felügyelt. Az asszonyok és a leányok egy-két képpel vagy virággal igyekeztek e rideg tömegszállást valamivel otthonosabbá tenni.
{8-190.} A summások napirendje éppoly kötött volt, mint a cselédeké, de ők „csak” napkeltétől napnyugtáig dolgoztak. Reggelenként a summásgazda irányította el az embereket, felügyelt rájuk. Reggel és délután fél-fél, délben pedig egy óra volt az étkezési idő; meleget délben és a munka végeztével, este fogyasztottak. A munkaadó voltaképp csak közvetett felügyeletet gyakorolt, elsősorban a munka minőségét ellenőrizte, mert a közvetlen irányítás és a felelősség a summásgazda vállán nyugodott; ő esténként kapta ki a parancsot, miként a béresgazda is, de az elosztás és az irányítás nemcsak parancsolgatási, hanem valóságos diplomáciai érzéket is kívánt. A summásgazdák két malomkő közötti őrlődése kétségkívül hálátlan szerep volt, tőlük függött a munkakedv, nemegyszer az erkölcsi tartás is, de minden jel szerint nekik megérte a fáradságot és a kockázatot.
A summáséletben is a munka, a fizetség és az élelmezés volt a legfontosabb. A munkaadók jó háromnegyede adott konvenciót (élelemjárandóságot). Az egy főre számított adag az egész és a félkezes summás esetében nem tért el annyira, mint a pénzbér, illetve a terményrész. A század eleji úgynevezett négyes kommenciót (havi 4 kg hús, 4 kg szalonna, 4 kg főzelék) a két világháború között a hármas váltotta fel, de egyéb élelmiszerekben elég nagy a változás és a változatosság: átlagosan 120–150 kg búzát, 25–30 kg lisztet, 10–15 kg burgonyát, 1 kg zsírt, 1–2 kg sót, 1 liter ecetet osztottak; helyenként 30–40 fillér fűszerpénzt és néhány deciliter szeszesitalt is juttattak. Míg a cselédek otthon főzőcskéztek, a summások közös konyhán, ahol a szakácsok mellé naposokat rendeltek. Legtöbb helyen közös, úgynevezett hatos tálból ebédeltek; már az ételosztásnál, főként pedig a fogyasztásnál nagy volt a tülekedés és a sietség; innen a szólás: Babra, summás, marjad egymást! Az élelemjárandóságból a tágabb lelkiismeretű munkaadók úgy húzhattak hasznot, hogy például avas szalonnát, elhullott jószág húsát mérettek, a szakácsok pedig a közösbe beadott lisztből, zsírból, zöldségfélékből csíphettek le, a leányok egy része pedig arra törekedett, hogy a szállítható és eltartható szalonnából vigyen minél többet haza, ahol pénzzé téve kelengyéjét gyarapíthatta.
Az élelemosztás, vételezés, tárolás, főként pedig az elszámolás eléggé bonyolult, folyton ismétlődő és az érdekeltek által kölcsönösen ellenőrzött tevékenység volt, annál egyhangúbb maradt viszont a napi és a heti étrend. Az emlékezetbeli és a szakácsok által néha papírra is vetett „étlapok” arról tanúskodnak, hogy eléggé általánosnak vehető a déli kétfogásos ebéd és az esti egyfogásos meleg vacsora. A mezőkövesdi summáskonyhán unalomig váltotta egymást a déli hús- vagy bableves, csak ritkán került sor gulyásra, a második fogás pedig rendszerint tészta, pogácsa vagy valamilyen főzelék volt; este bab-, burgonya- vagy tésztalevest fogyasztottak. A palócok hasonlóan egyhangú étrendjében gyakrabban szerepelt borsó, burgonya és lebbencs. Reggelenként szinte mindenki mindig sült szalonnát, kenyeret fogyasztott, esetleg a cselédekkel szalonnát cseréltek tejért; a friss zöldség és a gyümölcs hiányzott a summások konyháján, ellenben szombaton este és főként vasárnap délben ízlésük szerinti ünnepi ételféléket főzhettek, süthettek. A férfiak italozását korlátozták, a dohányzás is tilos volt munka közben és a tömegszállásokon; ha volt a közelben kocsma vagy bolt, a készpénzből valamelyest kielégíthették igényeiket.
Az élelemjárandóság bonyolította a bérezést, s főként a végelszámolást. A két világháború között az egészkezesek élelmezés nélkül átlagosan 15 pengőt, konvencióval {8-191.} 6–8–10 pengőt kaptak, a félkezesek pedig 12, illetve 4–6–8 pengőt havonta. Az aratórész a summásoknak is 10–12-ed volt, s egyéb teljesítménybérek is közelítettek más munkásokéihoz. Végelszámoláskor a közös kiadásokat az összkeresetből vonták le, a készpénzt és a terményrészt a teljesített napok száma szerint osztották ki egyénekre, figyelembe véve az egész- és a félkezes arányt, amely szinte soha nem volt pontosan felező. Mindez sok gyanakvással, vesződséggel járt, ilyenkor robbant ki az ellentét a summásgazda és csatlósai, valamint a tagság között. A szállítható élelmet, terményt rendszerint magukkal vitték, esetleg a helyszínen eladták, így valamivel több készpénzt vihettek haza. A visszautazás ugyanolyan „katonás” volt, mint az odaút, de a hangulat jóval oldottabb volt.
A rideg idegen környezet és a hajszás munka sem szegényítette el a summásfolklórt, mint a cselédekét, kubikosokét és napszámosokét, s voltaképp otthoni és munkahelyi folklórjuk a legújabb stílusú magyar népművészet egyetlen igazán eleven hajtása. Este, szombaton délután s főként vasárnap pihentek, tisztálkodtak és szórakoztak. Hosszabb szünetet csak a sátoros ünnepek és a tartós esőzések jelentettek, amikor: Az eső csak esik, a summás meg hízik… mondogatták. Bár a summások zöme a gazdag hagyományú Felföldről származott és a tevékenyebb fiatal korosztályokból került ki, mégsem minden szokást vittek magukkal idegenbe. Ráérősebb időben naptári időponthoz nem kötött szokásokkal szórakoztak, például az egyházi szertartást parodizálva bérmálták meg az újoncokat, tréfás lakodalmat, máskor halottas játékot rögtönöztek. Egyes csoportok pünkösdöltek, májusfát állítottak, a többség aratóünnepet és (helyenként) szüreti bált rendezett. Kevésbé fárasztó munkanap után, illetve szombaton és vasárnap úgynevezett cuhárét (házi bált) tartottak, a fiatalság ének- vagy zeneszóra táncolt. Katonás életkeretük váltotta ki a dalrögtönzésnek azt a módját, hogy az éppen népszerű katonadalokat néhány szó cseréjével magukra alkalmazták; több száz lírai daltípusból álló feltűnően gazdag repertoárjuk életük, gondolataik és érzelmeik minden mozzanatát kifejezi, és ha más forrásból semmit nem tudnánk róluk, saját dalaik alapján is megismerhetnénk őket.
Az 1945-ös földosztással a hagyományos summásjárás megszűntnek tekinthető, az utolsó munkavállalás 1948-ban történt. Az 1969-es gazdasági reformokkal újra feléledt a vándormunka, a tsz-ek és az állami gazdaságok ismét sok munkáskezet igényeltek. Ózd környéki ipari munkások brigádvezetőikkel 12–16 fős csoportokban – szabadságuk terhére – vállaltak két-három hetes nyári mezőgazdasági munkát. A munkafeltételek azonban gyökeresen megváltoztak, például oda-vissza külön gépkocsin utaztak, munkásszállón laktak, üzemi konyhán étkeztek és időbérben fizették őket (Nemcsik P. 1976b).
A mezőgazdasági munkacsúcsokra (például aratásra-cséplésre) és a különféle alkalmi tömegmunkákra (például kapálásra) úgynevezett szabad mezei bérmunkások szerződtek. Táboruk sokkal népesebb volt, mint például a cselédeké és a summásoké, létük viszont sokkal bizonytalanabb. Sokféle munkát vállaltak, ennek megfelelően bérezésük is eléggé eltérő lehetett, ám a bérformák szerinti elnevezések voltaképp {8-192.} ugyanazokat a zselléreket és utódaikat jelölik. A változatos bérformákat és a nekik megfelelő munkáskategóriákat két fő és egy ritkább átmeneti csoportba lehet osztani: teljesítménybéres (részes, szakmányos), időbéres (napszámos) és az átmeneti, köztes, átaljás típusba; ezeket még a szakirodalom sem különbözteti meg mindig pontosan. A részesség aratásnál-cséplésnél volt a leggyakoribb, amikor a kapott terményhányadot (például egytizedét) előre kikötötték, de mennyisége (súlya) már a betakarított termés össz-súlyától függött. Szakmány (akkord) esetén is az összteljesítmény, illetve termék után kapták az előre kialkudott bért vagy terményhányadot, de a bérezés alapja sokféle lehetett, például darabszám (juhnyírás), súly (lemorzsolt kukorica), megtisztított terület (felszedett répa), köbtartalom (kubik) stb. Részért és szakmányban körülbelül egyharmaddal többet, illetve gyorsabban teljesítettek, mint napszámban, és különösebb ellenőrzésre sem volt szükség. A napszám a legtisztább időbér, kiszámítása is a legkönnyebb: a munkában töltött időt veszik alapul; de a többinél jóval fokozottabb ellenőrzést kíván, mert a munkások elemi érdeke az erőkímélés és az időhúzás. Olyankor veszik igénybe, amikor más számításmódot nem lehet alkalmazni, például kapálás, permetezés stb. esetén. Míg a részes és a szakmányos munkák bérhányadosa (például tizedrésze) időben kevéssé ingadozik, a napszám épp ellenkezőleg: a hőmérő higanyszálának pontosságával mutatja a kínálat-kereslet változásait, illetve pillanatnyi állását. Átaljás (átalány-) munkára csak kivételesen, például szélsőséges időjárás, bizonytalan terméskilátás stb. esetén került sor: egy teljes munkafolyamatot (például aratást) előre meghatározott, kerek összegért vagy részért vállaltak, bármennyi időbe került is elvégzése, és a termés vagy teljesítmény végső eredményének sem volt visszamenőleges hatálya; az átaljások így próbálták a kereseti minimumot, a kedvezőtlen helyzetbe került munkaadók pedig az elegendő munkáskezet biztosítani.
Mindezeket módosíthatta a munkavállalók nem és kor szerinti bérezése, a munka idejére biztosított élelmezés és szállás; főként pedig a munkaadók részéről kikényszerített munkakapcsolás (robot, ingyenmunka, ledolgozás), melynek fajtái sokfélék (például a kukorica és a burgonya harmados művelése, utólagos, ingyenes ráadásmunkák stb.), esetenként valóságos sorozatot képeznek, mely hasonlít ugyan a summásságra, de nem volt teljesen folyamatos. A kikényszerített (harmados) részesbérleteket gyakran összetévesztik a szabadon vállalt részes kishaszonbérletekkel, holott az első esetben nincstelen munkavállalókról, az utóbbinál pedig rendszerint kisföldű vállalkozókról van szó. Hasonló a helyzet a (részes) kézi cséplők és a lovas nyomtatók úgynevezett villás munkásai esetében: a cséphadaróval és a villával dolgozók voltaképp részes bérmunkások, a lovasgazdák pedig paraszti kisvállalkozók. Értelemszerűen alább csak a különféle munkáskategóriákkal foglalkozunk.
A „szabad” mezei munkásokról arányuknak és jelentőségüknek megfelelően bővebb szakirodalommal rendelkezünk, mint a cselédekről és a summásokról, és gyakran együtt is írnak róluk. Bizonytalanabb sorsukat szociálpolitikai művek (Milhoffer S. 1898; Czettler J. 1914; Ecseri L. 1909, 1912, 1930; Eörsy B. 1938; Ferge Zs. 1986 és még sokan mások) taglalják, többnyire megoldást sürgetve és ajánlva. Történeti múltjukat nagy vonalakban Takács Lajos (1991), az egyes korszakokat teljes részletességgel Sápi Vilmos (1967), Balassa Iván (1985) és Lencsés Ferenc (1982) tárta fel. Társadalmi helyzetüket, a főbb foglalkozások jellemzőit Erdei Ferenc (é. n., új kiad. {8-193.} 1973, 1989) állapította meg. A bérformákat és a munkaszervezeteket jogi szempontból Tárkány Szücs Ernő (1987), a néprajz szemszögéből pedig Katona Imre (1961a) rendszerezte. A napszámos típusát legrészletesebben Kiss Lajos (1981: I. 187–221) mutatta be. Az egyes munkafajtákról és munkástípusokról, illetve foglalkozási csoportokról temérdek közlés szól, néhány néprajzi szempontú tanulmányt külön is meg kell említeni: a szénamunkát Paládi-Kovács Attila (1979: 370–398), az aratást többek közt Selmeczi Kovács Attila (1976), a cséplést pedig Bárth János (1976: 182–192) írta le. Talán még ennél is több a magánparaszti gazdaságokban végzett munkák ismertetése, de ezek általában nem munkásokról szólanak; a népi írók művei viszont inkább irodalmi, mint dokumentatív jellegűek. Feltűnően kevesen írtak az erdélyi részesekről és napszámosokról, holott az ő munkaviszonyaik és életkörülményeik régiesebbek az anyaországiakénál.
A gépesítetlen mezőgazdaságban minden kézi és igaerővel végzett munka időigényes volt, és mivel a különféle tömegmunkák egy gazdasági éven belül nem oszlottak el egyenletesen, a mezei munkások létszámhullámzása, vándorlása és munkaváltása is állandósult. Idők folyamán változott a technika, a termesztett növények köre és vetésterülete. Mindez hatással volt a bérformákra, munkaszervezetekre stb., s természetesen a munkák időtartamára is, például a századfordulón az aratás általában 12–15, a cséplés 18–20, a répakapálás 30, a szénakaszálás pedig 40–50 napot vett igénybe, a rövidebb ideig tartó kapás és egyéb munkákat külön nem említve. A lassan változó, de egy éven belül azért eléggé változatos, sőt változékony munkákhoz a dolgozók folytonosan alkalmazkodni voltak kénytelenek. A teljes skála részletezésére itt nincs helyünk, a főbb munka-, illetve munkástípusokat és bérformákat bemutatjuk, de már az eszközhasználatra, a munkaszervezetekre és egyéb járulékos kérdésekre nem térhetünk ki; a fókuszban mindig a társadalom egy-egy szeletének kell maradnia.
A takarmánynövények nagyobb arányú termesztése előtt az évenként többszöri szénamunka vetekedett az aratással. Korán megjelent a vándormunka, melynek időszakonkénti és övezeti tagolódása hasonló volt az aratáséhoz, de ezt harmados vagy feles szénarészért végezték. A kaszások 6–30 fős csapatokban dolgoztak, a 12-es létszám volt a legkedvezőbb, mert ennél nem telt el annyi idő a táblába való beállással és az egymásra várással. Maga a fűkaszálás és a végső boglyázás férfimunka, a néhány naponkénti forgatás és gyűjtés inkább a nők dolga volt. A kaszások csapata az aratórészesekéhez hasonlóan működött, de a fűvágás egyszerűbb munka lévén, a munkamegosztás sem volt annyira tagolt: a kaszások felnőtt férfiak voltak, akik kor szerinti sorrendben álltak fel, azonos évjáratbelieknél még a hónapokat is figyelembe vették. Már a feudalizmus idején kialakult az a gyakorlat, hogy a munkaadók az aratást az előzetes első szénakaszálás elvégzésével kötötték össze; ez azonban Erdélyben ismeretlen maradt, a Tiszántúlon és a Dél-Alföldön ritkán fordult elő, másutt viszont eléggé általánossá vált. A szénamunka egybe is eshetett az aratással, így például Északkelet-Magyarországon a szlovák és a ruszin aratórészesek a gabonát vágták, azalatt viszont a munkaadójuk a szénamunkát végezte; másutt fordított sorrendre is van példa.
A gabona aratása, főként pedig a cséplése idők folyamán minden más mezei tömegmunkánál többet változott, de a régiesebb eszközök és munkamódok is elég {8-194.} szívósan éltek tovább. Az ősrégi sarló hazánkban is félezer éven át szinte kizárólagos aratóeszköz volt, de a jóval haladósabb kasza használata után is megmaradt a kisföldű parasztok kezén, meredek domb- és hegyoldalon arattak vele. Sarlóval többnyire nők, esetleg serdülők, idősebb férfiak arattak, a kévekötözést viszont felnőtt férfi végezte, aki ezért az aratóknál is több részt kapott. A sarlós aratók is részesmunkások voltak, de a kereseti terméshányad ingadozóbb volt, mint kaszás aratásnál: a hatodrésztől a tizedig terjedhetett; és már feltűnt a korai vándormunka is.
A kaszás aratás a 16. század végétől hódított teret, és a 18–19. századra uralkodó munkamóddá vált; mivel nálunk aratógépek nem dolgozhattak, e munkaeszköz használatban maradt az 1950-es évekig. A kaszás aratás nehezebb és gyorsabb, mint a sarlós, csak férfi arathatott, a női kettőző (marokszedő, marokverő) pedig kaszás párjával párhuzamosan kötözött kévébe. A népesebb csapatok aratógazdája nemcsak előmunkás, hanem szervező is volt egyszersmind, aki a szerződés értelmében vagyonával is felelt társaiért. E munka a legteljesebb együttműködést kívánta, abbahagyni vagy lemaradni nem lehetett, mindenkinek egyszerre suhintott a kaszája. 10–12–14 nap alatt végezni kellett a munkával. Az aratás félmilliónál is több munkáskezet igényelt, és mivel az évi gabonaadag megszerzésének ez volt a legfőbb alkalma, a korábban érő alföldi gabonatáblák aratására akár 100–200 km távolságból is érkeztek vándormunkások, akik dolguk végeztével nem feltétlenül tértek haza, hanem tovább mentek később beérő helyekre, esetleg valahol cséplést is vállaltak. Már a feudalizmus vége felé, főként pedig a 19. század második felétől, az átmeneti gabonakonjunktúra idején valóságos zónarendszer alakult ki: például a mai Szlovákiából az Alföldre és Észak-Dunántúlra, Kárpátaljáról Északkelet-Magyarországra, Erdélyből Kelet- és Dél-Alföldre, Szlovéniából, Horvátországból és Stájerországból pedig a Dél-Dunántúlra érkeztek aratók. E vándormozgalom már a 17. században megkezdődött, a 18. században felerősödött, a 19. században pedig általánossá vált. Az aratórészesek a kereslet-kínálat állásától, valamint a terméstől függően is általában tizedért dolgoztak, ez azonban egy-két résszel le- és fel ingadozhatott; ha pedig élelmezést is igényeltek, egynegyedével vagy egyötödével kaptak kevesebbet. (Szállásigényről – nyár lévén – nincs adatunk.) A távolabbról érkezett aratók a szállítási nehézségek miatt gyakran váltották pénzre keresményüket. A heterogén összetételű aratócsapatok az összkeresményen teljesen szokásjogi alapon osztoztak: a férfiak teljes részt, a nők 3/4, 2/3 vagy 1/2 részt kaptak a munkában töltött napok száma szerint. Az átaljás (átalány-) munka főként az aratásra volt jellemző, már a 18. századtól kimutatható, a 19. században valamelyest gyakoribbá vált, de a századfordulóra a cséplőgép beiktatása e bérformát majdnem teljesen kiszorította. Említettük, hogy bizonytalansági tényezők miatt előre alkudtak meg kerek átaljában, vagyis pontosan megszabott mennyiségért, például holdanként 70 kg gabonát és 1 kocsi szalmát kértek. (Az átaljások saját koszton dolgoztak.) A cséplőgép terjedése nemcsak az átaljás munkát szüntette meg, hanem például átmenetileg a különben a cséplésnél alkalmazott százalékos kulcsot az aratásra is vonatkoztatták: mindkét esetben az összmennyiség 2–3–4%-át kapták az aratómunkások. Ez a százalékos számítás főként akkor volt érvényben, amikor ugyanazok arattak és csépeltek, de nem bizonyult maradandónak. A szakmány- (akkord-) munka legkevésbé az aratásra volt jellemző, ez esetben a munkások nem a betakarított termék összmennyisége, {8-195.} hanem a learatott terület nagysága szerint kapták előre kialkudott részüket, illetve bérüket (pénzüket). E számításmód is köztes jellegű. Napszámban vajmi ritkán arattak, mert akkor állandóan ott kellett lennie a munkaadónak vagy a megbízottjának és lehetőleg együtt is dolgozott embereivel, hogy a tempót diktálhassa. Szórványosan arra is van adatunk, hogy az óvatos aratók egyszerre kétféle (részes és szakmányos) szerződést is kötöttek, és csak a betakarítás végeztével választották a nekik kedvezőbb bérformát. A részesek, átaljások és szakmányosok egyaránt kihasználták munkaidejüket, a napszámosok kevésbé; a részesek az úgynevezett szemül (kicsépelve) vagy gazul (kévékben) való részesedés esetén jobban vigyáztak a minőségre, mint a másik három bérforma munkásai.
A szemnyerés (cséplés) módjai kezdetektől változatosabbak voltak, mint az aratáséi, ezek kevesebb munkáskezet is igényeltek ugyan, mint a betakarítás, de a cséplőgép megjelenéséig tovább is tartottak. A hagyományos cséplésmódok jelentős részben vándormunkán alapultak, a géphez viszont lehetőleg helybeli munkásokat fogadtak. E technikai és ezt követő munkaszervezeti változások a bérmunkákat csak kevéssé érintették, akár részért, akár százalékért dolgoztattak, a hányad nagyjából maradt, sőt rendszerint hozzávetőleg azonos is volt az aratórésszel. (Élelmet és ősszel szállást is a cséplőmunkások jóval gyakrabban igényeltek, mint az aratók.) A cséplésben jelen vannak a (kis-) vállalkozók is: a lovas nyomtatók már századok óta, a cséplőgépesek csak bő egy évszázada.
A cséplők saját munkaeszközzel dolgoztak. A birtok nagysága, a gabona mennyisége és a rendelkezésre álló idő szerint átlagosan 2–4–6 fő dolgozott együtt, esetenként 8–10, és a páros-páratlan (5–7–9) létszámú csoport egyaránt össze tudott dolgozni. Népesebb bandának ugyanúgy volt gazdája, mint az aratóknak, ha pedig több cséplőbanda dolgozott egyidejűleg egy birtokon, a vezetőnek helyettesei is voltak, például a tréfásan szolgabírónak nevezett személy, aki ellentétek esetén igazságot szolgáltatott. A kézi cséplőbanda tagjai felnőtt férfiak voltak, ők dolgoztak a hadaróval, a nők legfeljebb a tisztogatásba (szelelésbe) kapcsolódtak be alkalmilag. A munka sokkal egysíkúbb volt, mint az aratás. A kisvállalkozó, vándor lovas nyomtatók három bérben fogadott villása is férfi volt, ők munkamegosztásos alapon dolgoztak: szóráskor (szeleléskor) egyikük volt a szóró (lapátos), a másik a fölöző (tisztogató), a harmadik pedig az aljhajtó (vagy összegyűjtő). A nyomtatás az Alföld eldugott tanyáin a századfordulóig fennmaradt, főként ahol a nem kévés aratás volt gyakorlatban.
A cséplőgép 19. századi találmány, a kézi, lovas, majd a gőzcséplőgép a századfordulóra szinte teljesen kiszorította a hagyományos szemnyerési módokat; a munka hallatlanul felgyorsult, gépiessé vált. A cséplőgép előbb az uradalmakban terjedt, de hamarosan magánvállalkozók is bekapcsolódtak, a kisvállalkozók is mind több bércséplést vállaltak. A tulajdonos(ok) alkalmaztá(k) a gépészt, aki rendszerint a munkások toborzását is vállalta. A fejlettebb géptípushoz 18–24 főnyi munkáscsapat kellett, mely munkamegosztásos alapon, üzemszerűen működött: a nehezebb munkákat (mázsálás, zsákhordás, kévehányás, etetés, szalmahordás stb.) felnőtt férfiak, a „könnyebbeket” (a kévekötél elvágása, a kéve adogatása, törekhordás stb.) pedig nők vagy serdülők végezték; az utóbbiak ugyanúgy nem kaphattak teljes részt, mint az aratási marokszedők. (A zsákolók és a szalmahordók szabályos időközönként váltották egymást, de erre az elevátor megjelenése után többé már nem volt szükség.) {8-196.} Egy perc megállásuk nem volt, hajnaltól késő estig csépeltek, csak étkezések idejére álltak le. A cséplőmunkások szállást nem, de kosztot igényeltek; a gépészt és a mázsamestert a háziak asztalhoz ültették, a munkásoknak szalmával hintett földre terítettek. A cséplőrészt a munka végeztével mérték ki, de nem annyira terméshányadot, mint inkább 3–4%-ot kaptak összesen, és ezen az aratóknál említett kulcs szerint osztoztak. A tulajdonos, a gépész és a mázsamester százalékos haszna nagyjából azonos volt a munkásokéval, de ők kevesebben voltak és más kulcs szerint is osztoztak.
Részért, átalányban és főként szakmányban nemcsak aratást és cséplést végeztek, hanem sokféle más, valamilyen mérték szerint elszámolható munkát is. Részesmunka lehetett például az említett fűkaszálás, a gyékény- és a vesszővágás (úgynevezett botolás), a kukoricatörés és még több más is. Szakmányban végezhették a répaszedést, kukoricatörést, szárvágást stb., de elsősorban és a legrégibb idők óta a szőlőmunka jelentette az „igazi” szakmányt. A 16. század óta több módját is megfigyelhetjük, és ezeknek csaknem mindegyike maradandónak bizonyult: robotos szakmány esetén nem a munkában töltött napokat számították, hanem egy egész munkaszakasz ingyenes elvégzését rótták ki; mindig is gyakoribb volt azonban a fizetett, úgynevezett pénzes szakmány, amikor egy-egy megszabott munkaszakaszt fizettek; volt napszámos szakmány is, ez esetben meghatározták, hogy egy-egy nap alatt mennyi munkát kell elvégezni. Végső soron a summások is szakmányban végezték a kukoricatörést, szárvágást és répaszedést, de őket másféle munkák is szorongatták, és ha kifutottak az időből, e szakmányban dolgozó summások rövidebb időre idegen (bandán kívüli) szakmányost fogadtak.
A különféle részes és szakmánymunkákon sem közvetlen ellenőrzésre, sem pedig versenyeztetésre nem volt szükség, ezek a teljesítménybérben végzett munkák nemcsak szabadabbak, hanem jövedelmezőbbek is voltak, mint például az időbéres kapálás. Más volt azonban a csoporton belüli munkamegosztás, rugalmasan érvényesültek a nem és kor szerinti különbségek, esetenként az egyéni eltérések is. Alapvető követelmény volt a maximális erőkifejtés és a folyamatos munkavégzés.
A mezőgazdasági, továbbá a kerti és a szőlőmunkák jelentős részét, főként a kapálást és a permetezést nem lehetett mennyiségi mutatók szerint végeztetni, a munkaadók ilyenkor fordultak az időbéres napszámhoz; de hacsak lehetett, elkerülték, mert ennél állandó biztatásra és ellenőrzésre volt szükség. Az időbéres napszám a kapitalizálódással párhuzamosan mind szélesebb körben terjedt, s a napszámosok létszáma és aránya minden más kategóriáét felülmúlta, még abban az esetben is, ha soraikból az arató- és cséplőrészesek tömegét leszámítjuk. A napszámosok nagyobb részének nem volt folyamatos munkája, mint például a cselédnek vagy a summásnak, hanem csak alkalmilag dolgozott, és ezek az alkalmak kényszerű szünetekkel váltakoztak. A két világháború között az évi napszámban teljesített napok száma átlagban kb. 200 volt, a nőké és a serdülőké ennek alig több mint a fele. A napszámos munkája és léte volt tehát a legbizonytalanabb, és a legtöbb esetben épp ők kapták a legkevesebb bért. Hiába volt tehát a napszámos a legszabadabb, ennek nagyon nagy ára volt! Mindenesetre a napszámosok sokkal szívesebben elkerülték a személyesebb munkaadói kapcsolatokat, mint például a cselédek vagy a summások. Többségük nem válogatott, minden mezőgazdasági, ipari, sőt üzemi munkát is elvállalt, de voltaképpeni szakmájuk nem volt, mindeneseknek tekinthetők ők is; egy részük kubikossá, {8-197.} üzemi munkássá vált. Ám a kert- és a szőlőmunkások állandóbb rétege már szakmunkásnak vehető, ezek is napszámban dolgoztak ugyan, de nem alkalmanként, hanem huzamosabb időre kaptak munkát. Ők voltak a napszámosok „arisztokratái”, akik előbb-utóbb önállósították magukat: tartós bérletet vállaltak vagy földet szereztek, s azon gazdálkodtak. A történelmi borvidékek (Tokaj-Hegyalja, Badacsony) biztosították az egész évi foglalkoztatást, ugyanakkor alkalmi munkákat is „kínáltak”.
Az időbéres napszám többségét főként a takarmány- és ipari növények kapálása tette ki, e munkákat az uradalmak saját cselédeikkel és summásaikkal végeztették, a kisebb gazdaságok viszont kezdettől fogva több napszámost foglalkoztattak, mint a nagyobb mezőgazdasági üzemek. Erdélyben például sok esetben még a kaszálást és a kukoricakapálást is inkább napszámossal végeztették, mint részessel: s innen van viszonylagosan több adatunk a napszámban való aratásra is. Az erdélyi napszámosok zöme nem helybeli volt, ezért itt napi egyszeri meleg ételt kaphattak (kenyeret azonban nem!), más tájakon rövidebb időre és koszt nélkül vállaltak munkát. A Felföldön kevesebb volt a napszámosmunka, mint általában, az említett „törzsgárda” a szőlőkapásoké volt, de ez kivételnek számított. A napszámosság a rövid idejű munkaalkalmak miatt soha nem vált olyan széles körű vándormunkává, mint az aratás, például a cukorrépakapálás idején is, mely egy-két hétig elhúzódott, legfeljebb 20–30 km-es körzetből érkeztek napszámosok. A nagyobb mezővárosokban már a 18. századtól megjelentek a kínálati emberpiacok. Először még helyhatósági rendeletekkel ösztönözték a munkásokat munkaerejük nyilvános áruba bocsátására, de a kapásnövények vetésterületének említett megtöbbszöröződése után erre már nem volt többé szükség. Az embervásárok telítettsége hű fokmérője volt a foglalkoztatás állásának.
Az évenként többször ismétlődő kapálásra mozgósították a legtöbb helyi munkáskezet. A szőlőkapálást kivéve, minden más növény ápolását főként női munkának tartották, de mindkét nembeli majdnem minden korosztály részt vett benne. A csapatok kora hajnalban verődtek össze, napkeltekor kezdték a munkát. Szervezetten dolgoztak ugyan, de nem bandában, hanem a munkaadó vagy megbízottja közvetlen irányításával, és hogy az időt ne pazarolhassák, a kapáló sorok élén egy-egy előmunkás haladt, aki az ütemet diktálta; néha az egyes helységbelieket versenyeztették is egymással. A munkások saját kapával dolgoztak és kosztolták is magukat, de ivóvízről mindig a munkaadó volt köteles gondoskodni, aki a legjobb munkásokat rendszerint megfigyelte, később nekik külön megbízásokat, munkaalkalmakat is adott, egyébként napszámosai többségét azonnal szélnek eresztette, mihelyt nem volt több munka. A nagyobb csapatokon belül csak néha volt szükség munkamegosztásra, például domboldali permetezéskor a lányok hordták fel vödörben a levet, a legények szórták szét a szőlőre, illetve a fákra. Szüretkor a leányok szedték le a tőkékről a fürtöket, és a legények vitték puttonyban a kádakhoz a szőlőt. (Alkalmanként más megoldások is előfordultak.) A napszámot időarányosan egyénenként kapták kézhez a rövidebb alkalmak végén, egyébként hetenként vagy naponként, de a napszám tekintetében a nemek és a korcsoportok között nem volt akkora bérezési különbség, ha ugyan egyáltalán volt, mint például az aratórésznél.
A részesek, átaljások, szakmányosok és főként a napszámosok jogviszonyai még a cselédekénél és a summásokénál is rendezetlenebbek voltak, egyáltalán nem véletlen, hogy az agrármozgalmak bázisait ezek a tömegek jelentették. Nincs terünk az {8-198.} aratósztrájkok és a különféle érdekvédelmi-politikai szervezetek, szervezkedések bemutatására, a mezei munkások ingatag jogi helyzetére legyen elegendő egyetlen példa: 1938-ban a korabeli hatályos jogszabályok és rendelkezések oldaláról 200 aratószerződést vizsgáltak meg, és ezekben 743 jogellenes kikötést találtak (Lencsés F. 1982: 72).
1945 után a helyzet minden szempontból gyökeresen megváltozott, a felsorolt teljesítmény- és időbéres munkák alkalmait olyan munkajogi szabályok bástyázták körül, a feltételek és viszonyok olyannyira megváltoztak, hogy e „csökevényeket” önmagukban már nem, legfeljebb általános összefüggések keretében lehetne vizsgálni. Bár a teljesítmény- és időbér a tsz-ekben is megmaradt, a bérformák napjainkban már nem fednek életformákat, sem pedig foglalkozásokat, és nem is biztosítják az egyének vagy a családok egyedüli létfenntartását. A többiekkel egyetemben átmenetileg e munkáskategóriák is megszűntek, illetve gyökeresen átalakultak, esetleg 1989 óta terjednek újra, jelentős részben illegálisan és külföldi munkaerő igénybevételével.
| ÁTMENETI RÉTEGEK AZ AGRÁRTÁRSADALOM PEREMÉN | TARTALOM | ERDEI ÉS FAIPARI MUNKÁSOK |