ERDEI ÉS FAIPARI MUNKÁSOK

A GAZDASÁGI KÖRÜLMÉNYEK

A jobbágyfelszabadítást követően az esetek többségében a korábbi úrbéres vagy községi erdőből valamilyen erdőjog alapján birtokoltak jobbágytelek után járó részt a gazdák. A fakitermelés kiegészítő jövedelmet jelentett. A gazdák fuvaroztak, a szegények nyáron summáskodtak, télen pedig fát vágtak (Petercsák T. 1986). A kis földű vagy nincstelen parasztoknak az aratókhoz hasonlóan tájanként, körzetenként megvoltak a megszokott útvonalai és munkahelyei. Párokból összetevődő, 6–12 fős csoportokban jártak, és szóbeli egyezség alapján dolgoztak lehetőleg ősztől tavaszig. Saját szerszámaikkal és hagyományos módon majdnem minden munkát elvégeztek, az egyes munkafolyamatok lassan különültek el, vontatott volt a szakosodás. A fát csak rövidebb távra szállították, hiszen kétkezi munkások voltak; a fát rendszerint a tulajdonos fuvarozta, illetve szállította el. E téli erdőmunka jól kiegészítette a mezőgazdaságit. A favágók zöme mindkét munkahelyen nagyjából egyformán élt, s lényegében megmaradt parasztnak. E mezőgazdasági és erdőmunkások voltaképp kétlaki parasztok voltak: konyhájuk, ruházatuk, táplálkozásuk és hiedelmeik, szokásaik, költészetük is híven tükrözte a faluközösségi hagyományokat. A munkások tulajdonképpen ingáztak: rövidebb-hosszabb időre és távolságra elszegődtek ugyan, de ők is hazajártak, mint az aratórészesek, summások és kubikosok. Már ekkor is akadtak azonban tavasszal érkező olyan munkáscsoportok, amelyek a tuskók, gyökerek kiszedését nem vállalták, csak a fák kidöntését; az utómunkákról másként kellett gondoskodni. Az ipar és a közlekedés mind nagyobb arányú minőségi-mennyiségi igényeinek (például deszkák, vasúti talpfák készítésének) kielégítésére is megtörtént a szakosodás.

Az erdei és a faipari munkások életében a tőkés vállalkozás hozott gyökeres átalakulást, habár a gépesítés késlekedett, megmaradtak régebbi munkaszervezeti formák, továbbá a munkamód és az életvitel is. A fát azonban elsősorban eladásra termeltették ki a mind nagyobb számban ügyködő vállalkozók, akik rendszerint alvállalkozókat, azok pedig bérmunkásokat fogadtak. Mindez felgyorsította a hivatásossá válást, a vándormunkát és esetenként a szakosodást is. A fakitermeléssel kapcsolatos bérmunka is egyre inkább a gyár függvényévé vált: közvetlenül is összefügghetett az üzemi, fűrész- és fatelepi termeléssel. E „modernizálódás” ellenére is épp az erdei munkában maradtak fenn legszívósabban a hagyományos paraszti munkamódok, eljárások.

A fa iránti kereslet növekedése, a fűrésztelepek, fafeldolgozó üzemek elszaporodása ellenére az erdőmunkások jelentős részének foglalkoztatása továbbra is rendszertelen maradt. Elszigetelt munkahelyeiken sokkal jobban ki voltak szolgáltatva a vállalkozók mohóságának, mint például a bányászok vagy a kubikosok, és a hatóságoktól {8-200.} ők sem várhattak hathatósabb védelmet. Tagjai lettek annak a rejtett tartalékseregnek, amely a tőkés rendszer létének és fejlődésének feltétele. Esetükben a munkás és a munkaadó viszonyát az 1900: XXVIII. tc. szabályozta, melynek alapján a helyben dolgozókkal szóbeli, a vándormunkásokkal pedig írásbeli szerződést kötöttek. Az erdőmunkák körébe a következők tartoztak: döntés, legallyazás, eldarabolás, felhasogatás és összerakás, a mozgatás csak 50 m-es távolságig. Az erdőmunkások kategóriáját egységesnek vették. A munkabér a szerződés szerint is lehetett napszám vagy teljesítménybér, helybelieknél farészesedés is (a tuskókat harmadában szedhették). A kubikmunkán és egyebütt elterjedt országos gyakorlat szerint egyik héten előleget, a másikon a felmért teljesítmény alapján fizetést adtak. Az átlagos munkaidőt tíz órának vették.

MUNKASZERVEZÉS, TOBORZÁS – HELYBELI ÉS VÁNDORMUNKA –
A MUNKA IDŐTARTAMA

Az erdőterületek felett azok kiterjedésétől és tulajdonlásától függően állandó vagy alkalmi személy(-zet) gyakorolt felügyeletet; a munkakörök és ezeknek megfelelően az elnevezések idővel változnak, s térben is változatosak: erdész, erdős, fabíró, fűrészbíró, hajtó, patakfelelős, illetve erdőbíró, -csősz, -felügyelő, -gazda, -inspektor, -kerülő, -mester, -óvó, -őr, -pásztor, -sáfár. Az ő munkakörükbe tartozott a kitermelés rendjének, idejének, helyének és a bérezés módjának felügyelete, s a munkások vezetőinek segítségével rendszerint ők is toborozták az embereket. Mivel ezek a személyek a toborzáson kívül sok mindenbe beleszóltak, a munkások és saját vezetőik nem dolgozhattak olyan szabadon, mint a kubikosok. Ugyanakkor nem is voltak úgy szem előtt, mint a summások, akiknél azért nagyobb szabadságot élveztek. A fa kitermelése és szállítása nem mozgatott meg akkor tömegeket, mint a mezőgazdasági vagy a kubikos földmunkák, az erdei munkáscsapatok létszáma sem duzzadt föl annyira, s maga a munkatér a lakott helyektől távolabbra esett, illetve közelsége esetén is elszigeteltebb volt a másik kettőnél. Így az erdőmunkások szervezetei és vezetése is némileg eltért társaikétól.

A munka időtartama a mezőgazdaságinak és az erdeinek együttes függvénye volt: helyben néhány hónapot, távolabb néhány hetet tett ki, de idővel – igaz, kevesebb személyt érintve – az utóbbi is meghosszabbodott, szélső esetekben akár évekre is. Míg a közelben dolgozók (főként nagy hidegben) naponta, illetve inkább hetenként látogattak haza, a távoli munkákról jó esetben is csak havonta, sőt költségkímélés céljából a szennyessel, pénzzel stb. hazalátogató személyek is váltogathatták egymást. A gömöriek 3–4 hetenként összeadták az útiköltséget, mert a vállalat ritkán fizette azt (É. Kovács L. 1976: 148).

Szabadban végzett munkáról lévén szó, a favágás általában éppúgy napkeltétől napnyugtáig tartott, mint a kubikos vagy a mezei munkák. A felkelés azonban megelőzhette a napkeltét, a lefekvés viszont későbbre tolódott a napnyugtánál. Szélső esetben előfordult, hogy teliholdnál éjszaka is dolgoztak, hajnalban hunytak egy keveset, ez esetben reggel darabolták, hasogatták az éjszaka kidöntött fákat (Varga D. 1970: 48). Mindez az évszakok, a napszak és az időjárás függvénye is volt.

{8-201.} MUNKASZERVEZETEK: LÉTSZÁMUK, VEZETÉSÜK, TAGSÁGUK

A változatos, nehéz erdei munkákat a legújabb korig kézbeli eszközökkel végezték, többen együttműködve. A magányosan végzett munka a szoros kivétel; például a szilicei botozók (botvágók) lakóhelyük közvetlen közelében egyedül dolgoztak, de távolabbra már 2–4 fős kis csoportokba verődtek (Paládi-Kovács A. 1988: 131–134).

A gépesítés előtti különféle munkaszervezetek alapsejtje a munkapár, ezekből tevődnek össze a zömmel páros létszámú munkáscsapatok, amelyeken belül a pár nélküli tag is voltaképp valamelyik duóval együtt „másfél” párt alkot. Egyetlen tömegmunkán sem volt a munkapárnak olyan jelentősége, mint a famunkán, ahol régtől fogva kimutatható, nem is feltétlenül tagolódott be népesebb bandába, viszonylagos önállóságát az 1960-as évek gépesítéséig megőrizhette. A munkapárt összeszokott, egyenlő testi erejű úgynevezett pajtások alkották, esetleg fűrészpár volt újkori elnevezése (Lakos Gy. 1952: 171). Míg a népesebb csoportok létszáma és összetétele hullámzott, 1945 után pedig addigi viszonylagos egyöntetűségük is megszűnt, a munkapárok csak nyomós és kényszerítő okokból (betegség, elköltözés, nagyobb keresetet biztosító munkahely stb.) váltak szét. Bár a vállalkozói rendszer elterjedésével az erdőmunkások többsége éppúgy szervezett, együttműködő csoportokba tömörült, mint a summások és a kubikosok is, ez valószínűleg sohasem volt általános.

A párban végzett munka mindenben teljes egyöntetűséget és összhangot kívánt, a fűrészelésnél például szinte tükörképszerűen dolgoztak; a megosztott feladatok is teljes átválthatóságot kívántak, ha például fiatal fát döntöttek, elég volt hozzá egyikük, a másikuk azalatt gallyazhatott, majd fordítva (É. Kovács L. 1976: 146–147). A bandán belüli párok, „másfél” párok természetesen már nemcsak kettejük-hármuk között osztották meg a munkákat, hanem az összes többivel is; a változatok szinte követhetetlenül sokfélék.

Egy-egy munkapár tagjai nem minden esetben voltak teljesen egyenlőek, a gyergyóremetei erdőtulajdonos gazdák például cselédeikkel együttműködve döntötték, gallyazták és hántották a fenyőszálakat, de a szállításnál már különválhattak (Garda D. 1979: 134–135). Még nyilvánvalóbb ez az „egyenlőtlenség” a cserhántolóknál, akik serdülő lányukkal vagy feleségükkel párban dolgoztak ugyan, de nőik a fadöntésben nem vehettek részt (Paládi-Kovács A. 1988: 126–130). A múlt században a fővárosi favágókról viszont megjegyzik, hogy legalább felerészben feleségükkel együtt dolgoztak: közösen fűrészeltek, hasogatták, aprították a fát (Létay M. 1993: 50).

A vállalkozói rendszer terjedésével szaporodtak el a bandák, és válságos időszakokban felduzzadt a létszámuk. Az erdőmunkán azonban soha, sehol nem voltak olyan népes bandák, mint a summás- és kubikmunkán, ezt a munka jellege és a helyszín sem tette volna lehetővé. Jellemzőbbek a kis: 3–4–5–6 fős, mint a 8–10–12–16–18 tagot számláló munkáscsapatok, és a legparányibbakat nem is lehet igazán bandának tekinteni, mert saját vezetőjük legfeljebb alkalmilag volt, kívülről irányították őket. Ha a legalább 6–8 főnyi csoport saját vezetést kívánt, az esetben is részlegesen külső irányítás alatt dolgoztak. Az erdőmunkások csoportjai életkor, munkabírás, {8-202.} helybeli és rokoni-baráti kapcsolatok szempontjából meglehetősen egyöntetűek voltak, kevés volt tagjaik között a súrlódás, nem volt különösebb szükség állandó irányításra, felügyeletre.

Az erdőmunkások változó és változatos munkacsoportjainak elnevezései is variábilisak, így a legismertebb a banda, illetve az újabb brigád terminuson kívül kifejezhetik a munkaszervezet csoportos, lokális jellegét, és utalhatnak a munkaeszközökre, sőt már a gépekre is, nevezetesen: csapat, csoport, fűrész, karám, motor, parti, s régies környezetben a nyáj. Ezeknek majdnem megfelelnek a részben kijelölt, részben választott bandagazdák elnevezései: brigádvezető, csapatvezető, csoportos, faktor, kaparás, karámgazda, munkavezető, nyájvezető és vezér. Ám ezek nem mindegyike belső csoporttag, még akkor sem, ha netán a munkások érdekeit képviseli, így a faktor a favágóból lett munkavezető gömöri neve (Paládi-Kovács A. 1988: 106–110), a kaparás pedig a dunai hajósoktól átvett kifejezés, a Baja környéki favágók alvállalkozója, aki toboroz, felügyel, átveszi a kitermelt fát és a munkások, valamint a vállalkozók felé elszámol (Katona I. 1961a: 536). A több banda ügyeit intéző faktor és kaparás mellett lehetett még külön-külön bandagazda is, aki jóval szűkebb jogkörrel rendelkezett és saját csapatával együtt dolgozott. Állandó bandagazda híján is mindig volt, még kisebb csoportokban is egy-egy tapasztalt, idősebb hangadó, a másik két típusnál természetesen még szűkebb jogkörrel: ő keltette a többit, esetleg kijelölte a munkahelyet és este véget vetett a beszélgetésnek; esetenként munkakönnyítést is kaphatott.

A felsorolt alvállalkozók és bandagazdák ezeknél az idős hangadóknál jóval nagyobb, ha nem is azonos hatáskörrel bírtak. A Baja környéki kaparást az erdőtulajdonos vagy a bérlő bízta meg, és ő többnyire megbízóihoz húzott. Amolyan mindenes volt, és a munka végeztéig a helyszínen tartózkodott. Néhány százalékos jutalékon kívül havi fizetést is kapott munkaadóitól. Ha több bandája is volt, azokon belül külön is voltak bandagazdák, akikkel az irányítást megosztotta: a csoportvezetők vállalták el társaik nevében a munkát, ők is toboroztak, a többi csoporttaggal egyenlő bérért vettek részt a munkában, végezetül legfeljebb áldomást és szerszámkopást fizettek nekik; a tekintélyen alapuló irányításra általában nem volt szükség (Katona I. 1961a: 536). Gyergyóremetén a cég (al-) vállalkozója toborozta az erdőmunkásokat, szervezte meg az utazást és a szállítást; a helyszínen kimérte a munkaterületet (korábban kisorsolták), ebben egy-egy írástudó munkás volt segítségére; az átvételben és az elszámolásban is inkább a munkásokkal, mint a céggel volt szolidáris (Garda D. 1979: 142). 1945 után ugyanott elterjedt a gépfűrész, a vállalkozó utódaként az úgynevezett patakfelelős irányította a 20–50 főre rugó brigádok munkáját. A korábbi vállalkozói rendszerben dolgozó, átlagosan 6 főnyi remetei nyájnak volt külön kijelölt vagy választott nyájvezetője, aki reggelenként ébresztett, kiosztotta a csoporton belüli munkát, időről időre jelentette a teljesítményt. A beilleszkedni nem tudó társat közakarattal zárták ki a csoportból. 1945 után a remetei brigádoknak is volt külön úgynevezett csoportosuk, vagyis saját munkavezetőjük, aki kiosztotta a feladatokat, számon tartotta a napi teljesítményt, s mindezért 2%-kal többet kapott társainál (Garda D. 1979: 142–143, 146).

Úgy tűnik, a Felföldön sem a munkaadóknak, sem pedig a csoportvezetőknek nem volt annyira fontos szerepük, mint Baja környékén és Erdélyben. Erdőhorvátiban {8-203.} például a banda kissé formális volt, mert a rokonsági csoport tagjai párban dolgoztak, nem volt saját vezetőjük, hagyták magukat az erdésztől vagy a kerülőtől irányítani. Állandó bandagazda híján idős, tapasztalt csoporttag lépte vagy sorsolta ki a pároknak a rájuk eső munkaszakaszt (Jósvai G. 1976: 161–162). Füzéren több csapat között előbb kisorsolták a vágástereket, majd a csapat-, illetve később a brigádvezetők szemre vagy méréssel tovább tagolták a munkapároknak. 1945 után a füzéri brigádok vezetőinek a munkát az erdész adta ki, maguk a brigádvezetők továbbra is az idősebb, tapasztaltabb munkások közül kerültek ki, akik a motorfűrészt is kezelték; a nekik nem tetsző vezetőket a tagok leválthatták, a hanyag társakat közakarattal kizárhatták (Matusz G. 1971: 22–23, 19–20). Gömörben, a Sajó bal partján a bandagazda csak a munkába álláskor és munka végeztével az átvételnél jutott fontosabb szerephez: a farakásoknál ő haladt elöl, mögötte a felügyelő vagy más megbízott, aki öllel szúrópróbaként ellenőrzött egy-egy rakatot, s amelyiket átvette, azt egy munkás piros festékkel hintette be (É. Kovács L. 1976: 146–147).

Általánosságban elmondható, hogy a többnyire teljesítménybérért végzett erdei munkákon, annak ellenére, hogy rendszerint csak szóbeli egyezséget kötöttek, mégsem volt annyi munkaadó–munkavállaló ellentét, mint kubikon, aratáskor vagy summásmunkán. Egyébként a favágók bandagazdái, olykor még az alvállalkozók is inkább társaikkal voltak szolidárisak. Az együttes munkára szegődött csoportok alkalmi vezetőikkel is jól megvoltak, de a közösen választott vagy a külső megbízás alapján vezetéshez jutott bandagazdák is együtt dolgoztak és éreztek társaikkal. Sokáig megmaradt a rokoni-családias jelleg.

Erdőbeli tömegmunkákon szinte csak fiatal és javakorabeli férfiak vettek részt, nők csak bizonyos esetekben, például erdei termékek gyűjtögetésében, gallyszedésben, cserhántásban, a facsemeték gondozásában, lóval való fahúzás esetén az állat vezetésében stb., 1945 után főként vízhordóként. Munkájuk könnyebb volt a férfiakénál, akik kidöntötték a fákat, s utána asszonyaik vagy 13–14 éves lányaik segítettek a kéreghántásban, az összerakásban és a kötözésben (É. Kovács L. 1976: 150–151). Erősebb szegény asszonyok az otthoni fűrészelésben vagy az utcai favágásban férfierőt kívánó munkában is részt vettek. Gyergyóremetén a 14–16 éves vízhordó fiúkat, az ún. kájmánokat 1945 után hasonló korú leányok vagy asszonyok, kájmánicák is felválthatták, az utóbbiak mosást is vállaltak (Garda D. 1979: 143, 147).

Más a helyzet a fiúgyermekekkel. A summások úgynevezett konyhamalacaihoz, a kubikos kordésgyerekekhez, a csikókhoz hasonlóan népesebb rokoni csoportokba, közeli munkahelyekre az apák vagy közeli rokonok magukkal vihették már a 10–12, gyakrabban 14–16 éves fiúgyermeküket. E fiataloknak már egyáltalán nem volt ismeretlen az erdő, de most apjuk mellett nem játszottak, hanem mintegy az inaséveiket töltötték. A kisebbek vizet hordtak, gallyat gyűjtöttek, összeszedték a széthagyott ruhákat stb., fokozatosan szokták meg a nehezebb munkákat, eleinte baltával, majd kisebb fejszével gallyaztak, innen a nevük: fécikés (Erdélyi Z. 1956a: 53–54). A 16–18 éves fiatalok már részt vettek a döntésben, párba állva önálló keresők lettek (Varga D. 1970: 62). Az erdőhorvátiak szerint kb. 5 évet vett igénybe a faismeret, a szerszámhasználat elsajátítása, addig a tanulók kevesebbet is kerestek (Jósvai G. 1976: 160)

{8-204.} Csökkent munkaerejű, koros férfi nem nagyon ment ki az erdőre. Az idősebbek pedig legfeljebb rokoni csoportban élvezhettek valami kis előnyt, például a fiatalok vállalták a döntést, mialatt az idősebbek gallyaztak. Az idősebbek a kapott kedvezményt szellemi téren igyekeztek kiegyenlíteni.

A FÁVAL KAPCSOLATOS MUNKÁK: A VÁGÁSTÉR,
MUNKAREND – MUNKAMENET – MUNKAMEGOSZTÁS

Az erdővel kapcsolatos főbb munkák közé tartozik a fenntartás (gondozás), a kitermelés, az irtás pótlása (telepítés, felújítás); a fa pedig felhasználható tüzelőnek, építőanyagnak, bútornak, szerszámnak és többféle más tárgynak, s végül a különféle erdei melléktermékeket is össze lehet gyűjteni. A felsorolt munkák legtöbbje összetett folyamat, egy-egy válfaja is eléggé változatos, nem olyan egyszerű, mint az aratás vagy a cséplés. A kitermelés például lehet teljes irtás, részleges ritkítás, a fát kivághatják szálra vagy köbméterre; a bükköt, gyertyánt inkább télen, a tölgyet viszont tavasszal és nyáron alkalmasabb kitermelni, a fenyő vágása kevésbé évszakhoz kötött. A szálas, tiszta erdő kitermelése haladósabb, mint az alacsony fáké, a lejtős terep is nehezebb a síknál. A kitermelést, szállítást és felhasználást legtöbb esetben nem ugyanazok az emberek végzik, szakosodott foglalkozások alakultak ki. Így a kitermelők a fát kivágják, tisztogatják, megfelelő nagyságúra fűrészelik és szabályos csomókba rakják. Az általuk kivágott, rendezett fa kisebb távolságra történő mozgatásában még részt vesznek, de már a nagyobb tömegű fa fuvarozását rendszerint mások vállalják. Gyakori eset, hogy e fuvarosok mellett még külön rakodómunkások is dolgoznak. A kitermelés utáni speciális munkákba (például kéreghántásba) családtagok vagy más, alkalmi segédmunkások is bekapcsolódhatnak, ők végzik az erdei melléktermékek (gombák, gyümölcsök, gyógynövények stb.) gyűjtögetését, a facsemeték ültetését és gondozását is. Az erdőkhöz szorosabban kapcsolódó szakmunkáknak kialakult bizonyos rangsoruk: mészégető, fuvaros, szénégető, favágó (Petercsák T. 1986: 134). A fa sokféle feldolgozását pedig önálló szakiparosok (ácsok, asztalosok stb.) végzik. Kivételesen fordult csak elő, hogy az erdőben adódó csaknem minden munkát ugyanazok, a vákáncsosok végezték; e sajátos életmód és foglalkozás azonban szórványos és rövid idejű volt. A vállalkozói rendszerben megsokasodott fatelepek már a gyár függvényeiként, némileg gépesítve, üzemszerűen működtek.

Kitermeléskor a terepviszonyoktól és az összedolgozó csoportok létszámától függően 20–25–30–40 m széles úgynevezett nyílást vagy tanyát (munkaszakaszt vagy vágásteret) sorsoltak vagy mértek ki, egyszerre 1–2 holdnyi fát termeltek ki. Ezen belül a párok közötti távolság legalább 4 m volt; sem más párok, sem pedig a szomszédos bandák szelvényébe nem volt tanácsos „belevágni”. Ha több csoport vagy pár egymáshoz közel döntögetett, „saját” fáikat megjelölték és valamilyen sorrendet tartottak, általában a (jobb) szélső, legerősebb pár kezdte a munkát. Lejtős terepen az erdőrész szélén, a part alján álltak be saját munkaszakaszukba, a döntögetést többnyire az aljától kezdték, sík vidéken viszont a sűrűjével. A terepadottságoktól függően a munkaszakasz közepe tiszta maradt, a gallyat a két szélére vágták, {8-205.} de a fát is, a gallyat is elhordták. A döntésnél általában a középvonaltól haladtak a két széle, esetenként az alja felé, s gondosan ügyeltek arra, hogy a munkaszakasz két szélén párhuzamosan haladjanak. E térbeli munkamegosztás időbeli tagolással kiegészítve emlékeztet a nagyobb búzatáblába beállt aratók munkamódszerére.

A térbeli munkamegosztással párhuzamosan előre megtervezték az időbeli, rendszerint napi munkamenetet. A közellakók sötétben indultak, hogy világosra kiérjenek, a munka a tűzgyújtás után az esetek többségében a döntéssel kezdődött, reggeli után a gallyazással (esetleg kéreghántással együtt) folytatódott; a felhasználás céljától függően fűrészelték, hasogatták, néha faragták is méretre a fát, s inkább hétvégeken, esetleg este hordták szabályos rakásba a fát, illetve a gallyat. E munkamenetbe iktatták be a reggelit és az ebédet, s meleg vacsorával zárták a napot. A gallyazás-tisztogatás és főként a méretre vágás attól függött, hogy milyen célra termelték ki a fát. A házépítéshez használt boronafát esetleg már a helyszínen kifaragták; ez persze megnyújtotta a ráfordított munka időtartamát. Hasonló volt a helyzet a méretre fűrészelt és hasogatott ipari rönk, bánya- és vasúti talpfák, valamint a hordódongák esetében is.

Általában a méretre fűrészelt-hasogatott dorongfát, hasábfát és gallyfát ölbe, méterbe rakták, a szálfát csomóba húzogatták. A farakások mérete is változott, az 1914 előtti ölet, vagyis 1 m3-t később – főként a méretes darabok esetében – felváltotta a méter, illetve ennek többszöröse. Egy méterbe átlagosan hat mázsa fa került.

A tuskók-gyökerek kiszedése – ha egyáltalán sor került rá – külön munka volt.

A felsorolt munkákat nemcsak térben és időben, hanem egymás között is megszervezték, illetve megosztották. Így a fejszés-fűrészes döntés teljes együttműködést kívánt, de már a vékonyabb ágak úgynevezett félkézfűrésszel való darabolása, ezt megelőzően a gallyazás és több más munkafázis is lehetett egyéni. A munkapárok, főként pedig a csoportok egymás közötti munkamegosztása rendkívül változatos és nagyon rugalmas. Így például a bakonyi 3 fős csoport esetén a döntés után egy fő gallyazott, a két fűrészes a törzset feldarabolta, majd két fűrészes ismételten fát döntött, mialatt a harmadik a fát osztályozta, rakta rendbe (Hegyi I. 1957: 138–142). A gömöri négyes partiból kettő döntött, darabolt, kettő pedig gallyazott, nyesett, majd hasogatott és ölbe rakott. Öt fő esetén tovább aprózódtak a munkafázisok: kettő döntött, egy gallyazott, nyesett, egy hasogatott, egy pedig összehordta, rakta a fát (Paládi-Kovács A. 1988: 106–110). A gyergyóremetei hatos csoportból két fő döntött fűrésszel, egy előre féligelt, vagyis félig bevágta a törzset fejszével, hogy könnyebb legyen majd fűrészelni; egy munkás csapolta (gallyazta), kettő lehántotta a fa kérgét. E munkaszakaszokon belül a fűrészelésnél és a hántolásnál lehetőleg a jobb- és balkezesek dolgoztak össze (Garda D. 1979: 142–143). A csoportmunkában a tagok egymást váltogatták, hogy mindenkinek mindenből egyformán jusson. Néhány esetben különleges munkamegosztással éltek, például a háromszéki erdővidéki dongakészítők hatfős csoportban dolgoztak, a nagyobb fákat négyen fűrészelték: kettő a fűrésznyelet fogta, kettő pedig azok nadrágszíját, és mind a négyen egy ütemre húztak; utána egy munkás fejszével hasogatott, először csak kétfelé, és kimérte, hány dongát ad ki a félbevágott fa, a dongákat többen is hasogatták, majd csomóba {8-206.} rakták; ettől kezdve ketten faragófejszével kiformálták, egy pedig bárddal simára dolgozta a dongát, és ismét egy munkás a donga fokát húzta le; külön fuvaros szállította el (Gazda J. 1993: 312).

A kitermelést, az erdőmunkások szóhasználata szerint az ölezést bizonyos idő elteltével a közelítés követte, majd az erdőből a felhasználás helyére történő fuvarozás. Maga a közelítés voltaképp a vágás helyéről (vágástérről) a rakodóhelyre való átszállítást jelentette. Kisebb, kb. 50 méteren belüli távolságra a tűzi- és egyéb kisebb darabokra tagolt fát kézben egyedül, a szálfát, bányafát ketten vállon vitték, a nehéz bánya- és méretes fát utóbb már jobban szerették emberi erővel tolt-vont talicskán, targoncán, vontatott szánkón szállítani. 200 métertől kb. 3 km-ig már inkább lóval, ökörrel vontatták, de ha lehetett, eregették, csúsztatták; a rakodóhelyről később elfuvarozták. Lejtős helyen gurították is a fát, aminek az volt a veszélye, hogy átgurulhatott a kijelölt rakodóhelyen is, kétszeres volt tehát a fáradság (Csorba L. 1966: 234, 236). A szálfát viszonylag kisebb távra és főként sík területen lóval is húzatták. A szállítóeszközök változatosak: egy- vagy kétszemélyes kéziszánkó, ló vagy ökör vontatta szán, szekér, sőt még egyszerű kerék is lehetett. 1945 után a kisebb távolságra történő mozgatást is jórészt gépesítették.

Míg az úgynevezett ölezők és a közelítők rendszerint azonosak voltak, az igás fuvarosok lehettek alkalmi vagy állandó foglalkozásúak. Kisebb helyeken maguk a gazdák vállalkoztak hosszabb távra, de rendszerint csak a mezőgazdasági munkák őszi-téli szünetében. A nagyobb erdőbirtokok és települések nemcsak hivatásos erdőmunkásokat, hanem állandó fuvarosokat is tudtak foglalkoztatni, az utóbbiak rakodómunkásokat is szegődtethettek. A távolsági szállítás hegyvidéki módja volt a szálfák tutajként való leúsztatása a folyókon.

A szokásos fakitermeléstől némileg eltérő volt a cserhántás, cserezés, fanyúzás néven emlegetett kéreghántás, amikor nemcsak a fát, hanem kérgét is hasznosították ipari célokra: elsősorban a tímárok, vargák, utóbb kisebb bőrfeldolgozó üzemek is használták bőrcserzésre. 1945 után e mellékfoglalkozás, illetve felhasználási mód megszűnt. A gondos kéreghántás jócskán eltért például a bánya- és talpfák, valamint egyéb faféleségek lekérgezésétől, utóbbi esetben a kéregdarabok hulladéknak számítottak. A kéreghántók egy része nem állandó erdőmunkás volt. Helyenként a kéreghántás jól megfért a szénégetéssel. A kéreghántók a szokásos fejszén, kis- és nagyfűrészen kívül használtak még kisbaltát, csertörő bunkót és hántolókést is. Párban, esetleg családi keretben dolgoztak. A kéreghántás 5–6 hétig is eltartott, és kb. ugyanennyi ideig száradt az anyag, mígnem lovaskocsin a vasútra, műhelybe, illetve üzembe elfuvarozták. A munka nemcsak gondosságával tért el a kitermeléstől, hanem üteme, menete is: nap közben kevés fát döntöttek, hogy a kéreg rá ne száradjon; a kivágott fát feldarabolták, késsel lehántották a kérgét, kiteregették száradni, majd a száraz kérget összehordták, osztályozták, úgynevezett kazalba vagy máglyába rakva betakarták; végleges szállítás előtt kévékbe kötözték (Paládi-Kovács A. 1988: 126–130; Vasvári Z. 1993: 176). A lehántolt fával pontosan úgy bántak, mint a hántolatlannal. A nők a döntésben nem vettek részt, de ők hordták, kazlazták, majd kévékbe kötözték a kérget. Elsősorban falujuk határában dolgoztak, de 10–15 km-es körzeten belül is vállaltak munkát, s igyekeztek mind az otthoni, mind a munkahelyi meleg ételről gondoskodni (É. Kovács L. 1976: 150–151).

{8-207.} A gömöri Szilice helyi jellegzetessége volt a botvágás, botgyűjtés; ez nem azonos az ártéri füzesek ágainak téli levagdalásával, az úgynevezett botolással. Ősztől tavaszig járták az erdőt, vagdalták és gyűjtötték a botnak való ágakat. Ha kevés botot sikerült gyűjteni, háton vitték haza, egyébként fuvarral. Napjainkig kifizetődő mellékfoglalkozás (Paládi-Kovács A. 1988: 131–134).

A vákáncsos debreceni neve egy különleges foglalkozásnak, Mezőhegyesen makkosnak, Szegeden ingyenös embörnek mondták őket. Átmeneti típusú foglalkozás volt az erdőmunkás, a telepítvényes zsellér és a kishaszonbérlő között. A vákáncsosok családostul szegődtek, lányaik, asszonyaik is sokféle erdei munkát végeztek. Az agrárszegénység legalsó rétegeiből kerültek ki. Elődeik már a 18. században megjelenhettek, de nagyobb tömegben a múlt század hetvenes éveitől alkalmazták őket: egyesek néhány száz, mások ezer családról írnak, az 1940-es évekre ez a mindenes életforma lassanként meg is szűnt. A vákáncsos munka lényegében az erdőirtás, -telepítés és földművelés összekapcsolása: a kapott 6–8 holdnyi bérföldön, az irtáson a gyökerek, tuskók kiszedését vállalták, a városi szegényeket ők látták el tüzelővel. A föld megtisztítása után az erdőt újratelepítették, a facsemetéket gondozták, és amíg a fiatal fák lombjai engedték, a fasorok közt kapásnövényeket (kukoricát, burgonyát, babot stb.) termesztettek. Időnként kisebb erdei vad is került a konyhára. Város széli házakban vagy ideiglenes erdei viskókban laktak, 4–6–8 évenként tovább kellett költözniök. A bérföldet szerződésük lejártáig másnak nem adhatták ki, s az erdő egyéb hasznát sem értékesíthették (Pusztainé Madar I. 1982: 24; Varga D. 1970: 46).

Az erdőmunkások és családjuk kiegészítő foglalkozása volt a fák, gallyak nem túlzásba vitt gyűjtése és az erdei termékek gyűjtögetése többé-kevésbé szervezett formában. Szabadabb (köztulajdonú) erdőkben állandó és nagyarányú böngészés folyt, az állami és nagyobb uradalmi erdőségekben viszont szigorúan korlátozták. A múlt században még a 12 cm-nél vékonyabb ágakat vihették haza, azután a 7, utóbb már csak az 5 cm-eseket. A gyűjtögetőket hívták vadkörtéseknek, bazárkásoknak; az utóbbiak voltak a legszervezettebbek. Az erdő valósággal terített asztal volt: kínált gallyat, lombot, makkot, különféle magvakat, fagyöngyöt, taplót, illetve gombát, gyümölcsöt, gyógynövényt, virágot és sok minden mást. Ezek egy részét eltüzelték, takarmányoztak vele, illetve nyersen vagy lekvárként, ecetként fogyasztották. Taplóból dísztárgyat is készítettek, s az erdőmunkás család halottja rendszerint vadvirágból kötött koszorút kapott. A bőségesebb zsákmányból (például a gombából) néha eladásra is jutott. A gyűjtögetést kisebb, néhány fős csoportban folytatták, népesebb csapatok tagjai is egyenlően osztoztak a zsákmányon, közös volt az esetleges fuvarköltség is. Az említett bazárkások kis csoportja is a munkaszervezetekhez hasonlóan működött: a tagok lehetőleg egykorú, régi ismerősök voltak; évtizedeken át járhatták együtt az erdőt. Ha valaki nem tudott beilleszkedni, szűkszavúak voltak vele, nem is nagyon segítettek neki, s a legközelebbi alkalommal „elfelejtették” értesíteni (Erdélyi Z. 1956a: 53–56; Jósvai G. 1976: 166–167; Fejes K. 1986: 9–10, Petercsák T. 1986: 134).

1945-től a tulajdonviszonyok változásával az egész erdei munka és feldolgozás átalakult. Főként az 1960–1970-es évektől lendült fel a gépesítés, de még sokáig nem érte el a mezőgazdaságét. Az ország egyhatodát kitevő erdőterület jó harmada (kb. 1 {8-208.} millió ha) állami kézbe került, a többi tsz- vagy vállalati tulajdon lett. Az állandó és az alkalmi munkások száma kb. 30 000-re csökkent, összesen 50 000-en éltek az erdőből vagy az erdőért, tehát például a tsz-tagságnak mintegy tizednyi része 1970 táján (Varga D. 1970: 32). A fokozatos gépesítés eredményeként az 1980-as évekig a kitermelés 17%-kal növekedett, ám nagyjából ugyanennyivel csökkent a munkások száma is (Soós G.–Misi S. 1984: 192–193). A megmaradt munkásság összetétele is megváltozott: az alkalmi munkások között feltűntek a 14. éven felüli diákok, az állandó munkások között pedig sokan különféle gépeket kezeltek. Vizsgázott gépszerelő 1970-ben 4000 fő volt (Varga D. 1970: 51). A képzett gépkezelők voltaképp eleve nem egyenlő brigádtagok, de a „közönséges” tagság is eléggé vegyes összetételű, illetve elindult a szakosodás irányába.

Az iparosodással a bányák és az ipari üzemek sok helyt elszívták a munkásokat, akik esetleg könnyebb munkával is megkerestek annyit, mint erdőn maradt társaik (Lakos Gy. 1952: 78).

SZÁLLÁS, ÉLELMEZÉS

Az erdőmunkások szállásról, élelemről többnyire maguk gondoskodtak. Ha nem tudtak hazajárni, a munkahely közelében ütöttek tanyát. Elvétve fordult elő, hogy idegen falu közelében meghúzódtak bérelt szobában, nyári konyhában, cselédházban, esetleg istállóban; szalmával ágyaztak be (É. Kovács L. 1976: 144). Nyáron rövidebb munkán, jó időben néha csak ágyhelyet, fészert készítettek, a favágók gallyakból, a cserhántók kéregből, s ezeket lombbal fedték (Jósvai G. 1976: 163). Jóval gyakoribb volt a kaliba, kalyiba, koliba néven emlegetett kunyhó, amit a helyszínen található anyagokból készítettek, magukkal legfeljebb pokrócot vittek takarónak. Az erdőbeli kunyhó patak és a munkatér közelében, lehetőleg szélcsendes, védett helyen állt; a kisebbet, egyszerűbbet közösen kb. fél nap alatt állították össze. Mérete attól függött, hány személynek szánták. Egy főre átlagosan 1 m széles és majdnem 2 m hosszú fekvőhelyet számítottak. A legkisebb 2 személyes kunyhó 4 m hosszú, 3 m széles és 2 m magas volt átlagosan; gyakoribb volt a 4 személyes, ritkább a 6–8 vagy még több személynek szóló kalyiba. A kunyhó lehetett ágasfás-szelemenjármos, téglalap vagy kör alakú. Enyhe időben a tűz inkább kint, hidegben pedig bent a kunyhó közepén égett, felette helyezkedett el a füstnyílás. A tüzet lehetőleg dorongfák zárták el a fekvőhelyektől, melyek között szintén hasonló válaszfalak (hasábfák) voltak. Bent a sarokban vagy kis polcokon tartották a holmikat, a szerszámok azonban a vityilló mögött hevertek. A kunyhó alapját sekély mélységig ki is áshatták, a fekvőhelyekre lombot, harasztot, forgácsot, esetleg mohát terítettek. A kunyhók fala vastagabb dorongokból, egyes esetekben dongákból állt, szorosan egymás mellé rakva, esetenként be is lécelték; eső ellen oldalát lombbal, gallyal, kéreggel fedték; hidegben a kb. 20 cm-es levélrétegre még 20–25 cm-es földréteget is terítettek. Bár a tüzet állandóan táplálták, lábuk vagy a kör alakú kunyhóban az egyik oldaluk melegedett, másutt viszont fáztak. Ha sürgős munka miatt a fuvarosok kint aludtak az erdőn, ők is készítettek maguknak kunyhót, lovaiknak fészert (Varga D. 1970: 47–48; Matusz G. 1971: 20; É. Kovács L. 1976: 144, 148; Jósvai G. 1976: 163; Garda D. {8-209.} 1979: 143; Petercsák T. 1986: 132; Paládi-Kovács A. 1988: 110–111, 125, 131–134; Gazda J. 1993: 312).

1945 után az üzemi keretek közé került munkásokat olykor tömegszállásokon helyezték el, nagyobb létszám esetén munkásszállásokat, barakkokat építettek számukra a legszükségesebb tárgyakkal berendezve (vaságy, szalmazsák, lepedő, mosdó, fafűtéses vaskályha, lámpa stb.). A távol dolgozó kis csoportok azonban továbbra is kunyhóban, esetleg közeli falusi házakban laktak (Matusz G. 1971: 20).

Az otthoni és a munkahelyi napi étrend, valamint a nyersen fogyasztott és a főtt ételek váltakozása is a munkahely távolságának és a munka időtartamának függvénye volt. A közvetlen közelbe naponta kijáró erdőhorvátiak például lehetőleg otthon reggeliztek és vacsoráztak, az utóbbi esetben főttet; a szokásos sült szalonnát viszont ebédre fogyasztották (Jósvai G. 1976: 161). A bodonyiak sötéttel indultak, világosra kiérve azonnal tüzet gyújtottak, megkezdték a fadöntést, s amikor alkalmas volt a tűz, a munkát félbeszakítva szalonnáztak; tarisznyában vitték a kenyeret, szalonnát, vöröshagymát; estére otthon ettek főttet (Fejes K. 1986: 10). Az erdőben lakó, kisebb távolságban dolgozó gömöri cserhántók, talp- és bányafafaragók unos-untalan szalonnát sütöttek, de szerdán és esetleg csütörtökön is asszonyaik hazulról kivitt főztjét ették (É. Kovács L. 1976: 148–149; Paládi-Kovács A. 1988: 110–111). A távolabb dolgozó favágók, botolók egyheti élelmet vittek magukkal, kint sütöttek reggelenként és főztek vacsorára, az ebéd azonos lehetett a reggelivel, de jobban szerették az előző esti, felmelegített főttet. Egymás közt megbeszélve vittek edényeket (bográcsot vagy fazekat, lábast vagy serpenyőt stb.), ki-ki saját evőeszközét (kanalát, bicskáját), szállítható vagy a helyszínen megvásárolható ennivalót, illetve nyersanyagot és fűszert (kenyeret, lisztet, szalonnát, hagymát, sót-paprikát, burgonyát, babot, kukoricakását, laskát, túrót, ritkábban füstölt sonkát, kolbászt stb.); ezekből többnyire levesfélék készültek. Az eléggé egyhangú étkezést változatosabbá tehette az erdőben talált gomba, a titokban „szerzett” vadhús és több más, például faluban vásárolt tej, hús stb.; esetleg fakanalat, szakajtót adtak érte cserébe (Jósvai G. 1976: 161). A csoportban nem mindenki főzött külön-külön, 2–3–4 pajtás összeállt. A napos szakács 11 óra körül vagy alkonyattájt abbahagyta a munkát, megfőzött, s enni hívta társait.

A gyergyóremetei napi étrend eltért az anyaországitól: a munkások 4-kor keltek, már reggelire, de legalább vacsorára főttet ettek; ott is 2–4 fő főzött váltogatva; az étrendben nagy szerepet játszott a puliszka és a túró, de megvolt a szalonna, burgonya és a laska is (Garda D. 1979: 143).

Ha a helyszínen nem volt iható víz, közelre magukkal vittek vagy falusi kútból, még gyakrabban közeli patakból, forrásból merítették, szükség esetén a nyírfakéreg nedvét, a viricset csapolták le külön edénybe (Fejes K. 1986: 9). A vizet rendszerint a csapat legfiatalabb tagjai, közös főzéshez pedig maguk a szakácsok hordták. A folyadékot faluközelben pótolta a tea, tej, utóbb a kávé is. Reggel éhomra pálinkát is ittak, de napközben tartózkodtak minden szesztől.

1945 után a fa- és fűrésztelepeken üzemi étkeztetés folyt, de kint az erdőn a munkások továbbra is magukat élelmezték. Gyakoribbá vált a füstölt hús és a kávé, a szalonna népszerűsége töretlen maradt (Varga D. 1970: 48).

{8-210.} BÉRFORMÁK ÉS KERESET

Mezőgazdasági és „rokon” munkákat végezhettek idő- vagy teljesítménybérért, illetve ezek kombinációjáért; a munkások fizetsége lehetett termény-termék, azok része vagy készpénz, s még több külön megoldás is adódhatott. Az erdei és más famunkások bérezése is idővel szinte minden fokozatot végigjárt. Már a 14. században jelentkezett a korai bérmunka; a 17 században volt rá eset, hogy 1 ölnyi fa kitermelését-felvágását egy összegért vállalták, mégis az a valószínű, hogy a feudalizmusban a robotos – részes – napszámos munka lehetett elterjedtebb a napszám fokozatos térhódításával a robot ellenében (Sápi K. 1967: 174, 189, 254). A részesmunka idővel visszaszorult ugyan, de bizonyos esetekben a legutóbbi időkig fennmaradt, így a kisebb tulajdonosok inkább részesmunkában dolgoztattak, a közbirtokossági tagok például harmadáért (Jósvai G. 1976: 160), a nagybirtokosok szívesebben fizettek készpénzt. A farész nagysága természetesen a munka jellegétől is függött. Valamilyen farészesedés (gally elvitele, a kunyhónak, tüzelőnek való fa stb. szabad használata) csaknem minden bérforma természetbeni kiegészítője volt. A vállalkozói rendszer visszaszorított minden hagyományos bérezési formát, áttértek a mérhető teljesítmény szerinti bérezésre; összeszokott csapatok egy-egy erdőrészt előre kialkudott átalányösszegért is vállalhattak. A favágók saját szerszámmal dolgoztak, maguk gondoskodtak szállásról, élelemről, így „tiszta” fizetést kaptak, egyik héten előleget, másikon a teljes bért. A kereset közös volt, azon a szokásjog alapján – a munkában töltött idő arányában – egyenlően osztoztak, csak valamilyen többletszolgáltatásért (például a munkapáron belül egyikük fűrészének közös használatáért, a csoportvezető különmunkájáért stb.) járt egyéb juttatás (kopáspénz, áldomás és hasonlók). 1945 után eleinte munkaegységben (is) számoltak: 1 pont 3–5 kg fa volt, a bér 80%-át kapták pénzben, de 1974-től áttértek a pénzbérre, az 1980-as évek végén a havi átlagkereset 7000 Ft körül volt (Vasvári Z. 1993: 177). Napi 10 óra munkaidőt számolva a hatvanas években a „napszám” 60–80 Ft-ra rúgott (Jósvai G. 1976: 161). Bármely időszakot tekintsük is, e bányászokéhoz, kubikosokéhoz mérhető nehéz munka nem volt kellően megfizetve.