AZ OSZTÁLYSZERKEZET ÉS A TULAJDON KÖZÖSSÉGEI

PRIMAE TERCIUS

„Miután pedig a magyarok a szent lélek kegyelmének ihletéből, a szent királynak közremunkálása által az igazságnak felismeréséhez és a katholikus hitnek vallásához jutottak…” [Szent Istvánt] „…önként királyukká választották és meg is koronázták: a nemesítésnek s következésképpen a nemeseket ékesítő és a nem nemesektől megkülönböztető birtok adományozásának jogát, teljes hatalmát az uralkodással és országlással együtt a közösség a maga akaratából az ország szent koronájának joghatósága alá helyezte és következésképpen fejedelmükre és királyukra ruházta…” A kereszténység fölvételének Werbőczy forgatókönyvében – az Első rész, Harmadik cím alatt – fölvázolt monumentális jelenetét a hatalmak szent koronára való átruházása követi.

A paragrafus nem szól kevesebbről, mint magáról az államalapításról, amelyben egyszersmind eldőlt a monarchikus államforma kérdése, mégpedig, Werbőczy interpretációja szerint, a köznemesi, majd a reformkori liberális nemesi fölfogásnak megfelelően monarchikus és alkotmányos formában.

A nagycsoport, a hatalom közösségének központi személye a fejedelem, akit a hatalmak átruházása elvén a nép, a szent korona nemzete, a nemesi kommunitás korlátoz hatalmában – az alkotmánnyal. A köznép, a plebs ennek a közösségnek már nem része. „Türelemmel” elviselt, 1791-ig nem egyenlő jogú tagja az akatolikus (protestáns) nemes. Nem tagjai természetesen a nem keresztények sem.

Amit Werbőczy képviselt, a „népszuverenitás” rendi hagyománya. Az, amely Franciaországban 1789-ben, a „nemesség forradalmában” (Lefebvre, G. 1939) a hatalom törvényesülésének a szabadok közösségének – bár egy más szerkezetű nemesi közösségnek – ott is élő önrendelkezési elvével fordult szembe az abszolút fejedelmi önkénnyel (Furet, F. 1979: 170). Szemben a hatalmát karizmatikus személyként, Isten kegyelméből gyakorló febroniánus ideológiával, amelyet lehetőségként a magyar alkotmányerejű szövegek is tartalmaznak, a magyar köznemesi hagyomány legitimációja az átruházási változat alapján állt. Ez személyes szuverenitását s ennek minden következményét megtartva, önként vált választott királya alattvalójává. Nyilván ez volt a polgárosíthatóbb változat is, amelynél csupán a „szabadok közösségének” meghatározása képezi a polgár befogadásának feltételét.

A tételt többek közt a nemesek (négy közül) második fő joga magyarázza tovább, ugyanis, hogy „…senki másnak hatalma alatt nem állanak, mint a törvényesen megkoronázott fejedelemnek; sőt fejedelmünk maga is, rendes hatalmánál fogva… közülök senkit, a törvény útján kívül és kihallgatása nélkül, sem személyében, sem {8-96.} vagyonában meg nem háboríthat” (I. rész 9. cím 4. §). A paragrafust az 1869: IV. tc. erősíti meg állampolgári alapjogként. A nemesi alattvalói státus lesz az egyén polgári társadalmi állásának modellje.

A törvény kijelöli a királyban a nagycsoport központi személyét, s a hozzá való viszonyból vezeti le az alattvalók világi rendi jogi állását, az átruházott hatalmakból való részesedését. Az alattvalók mellett keletkezik a nem alattvalók, az idegenek (extraneusok, hospesek) külön szabályozott jogi státusa. Az Aranybullától kezdve, a Habsburg-kor országgyűlésein született törvények során keresztül az a követelés, hogy világi és egyházi tisztségeket és javadalmakat a király magyaroknak adományozzon, a korona alattvalóira, illetve a magyarországi születésűekre vonatkozik. Az idegenség csak a 18. század második felében kapcsolódik össze a magyarnyelvűséggel (Péter L. 1993).

A TULAJDON KÖZÖSSÉGEI

Hogy milyen természetű hatalmakból részesedhet az alattvaló, azt is ez a paragrafus indítja el a Hármaskönyv idevonatkozó, s a következő háromszáz év alatt lényegüket néhány, bár mint látni fogjuk, nem lényegtelen kivétellel csupán módosító újabb törvények felé. „A nemesek négy fő kiváltságos jogának” részletezése előtt még fölsorolja az ezeket jelentőségével megelőző, az átruházott hatalmakból származó legfőbb előjogokat.

Mindenekelőtt a szabadoknak az ország korábban közösségileg uralt birtokából való részesedését – a főhatalom átruházása után az adományozás jogán. Ez a szakirodalomban is vitatott, kizárólagos nemesi földtulajdon (jus possessionis), s az utána követelhető úrbér jogalapja. Nem ítéli betűjével eleve birtokképtelenségre a köznépet (Varga János 1964: 380–381), ha azonban a joghagyománynak ezt a köznemesi ágát gondolatmenetében követjük, nem is hagy számára lehetőséget. Ugyanakkor az újkorban kialakult, majd a jobbágyfelszabadításban érdekelt agrártársadalomnak e két pólusa között helyezkedett el a paraszti társadalom sokféle kondíciók között élő majd nagyobbik fele (Szűcs Jenő 1972). A rendi korszak végére nem a jobbágyság szorult mind szűkebb területre, hanem a nemesbirtokossal, a jobbágygazdával és az Alföldön a mezővárosi szabadparasztsággal szemben az összes többi réteg, akik nagy részét a jobbágyfelszabadítás is kisemmizte. A paraszti örökösödés rendezésével itt már a forradalmat megelőzően létrejött a köznemesi felfogás szerinti alkotmányellenes birtoklás, amit majd az 1844: IV., „A nemesi javak bírhatásának nem nemesekre kiterjesztéséről” szóló törvény szentesített.

A norma a közösségileg szabadon birtokolt országról élt azonban az ekkor már határozott rendi arculatot öltött parasztságban is. Varga János is utalt rá, hogy a paraszt is önkényként tekintett jogfosztására. Amint az írásbeliség közelébe került, meg is szólaltak a köznépi ellenlegendák, mint a 19. század végi agrárszocialista mozgalmakban: „Amikor ezer esztendővel ezelőtt őseink birtokba vették ezt az országot, csak szabad és egyenlőjogú honfitársak voltak közöttünk. Így kell ennek lennie újra…” (Idézi Hanák P. 1978: 198). Vagy ahogy Móricz Zsigmond 1919-ben – protestáns éllel – közvetíti: Szent István híveinek és „az új vallás papjainak óriási {8-97.} földeket” adott. „Addig a magyarságban nem volt úr és szolga, csak egyforma szabad vitéz és pásztor. Ha hadra akartak kelni, körülhordták a véres kardot s akkor minden szabad lovas férfinak lóra kellett ülni s elmenni a törvénytevő helyre, ahol döntöttek a háború dolgában. Most István alatt ilyen nemzetgyűlést többet nem tartottak, ő a kiválasztott nemeseinek tanácsával dolgozott. Így került a nép szolgaságba…” (Móricz Zs. 1919/1959: 5).

A nemesi birtoklás sem lett volna feudális jogelv, ha kizárólagos és vitathatatlan lett volna. Az ősiség mint norma itt is világos – minden hatalom fejedelmi adományból származik –, s a Hármaskönyv az ősi javakra nézve tisztázza ezt külön az egyházi, világi rendekre és a köznépre vonatkozóan is. Jellegzetes módon először is a másik „ország”, az egyház hatalmát rendeli a királyi főkegyuraság alá (I. rész 11–12. cím). Majd meghatározza a királyi jogot és a birtokjogokat (I. rész 24. cím). Végül „munkájának bére” jogán a jobbágyok hasznát és birtokjogból való kizárását (III. rész 30. cím 7–8. §).

A norma mellett mégis a kivételekből áll össze a rendszer. Ez pedig nem a törvények értelmezésének pontosítása érdekében méltó a figyelemre, hanem azért, mert a magyar polgárosodás jellegét befolyásoló társadalmi csoportokat fed. Példaként említve: létezik nem adományból származó, ősi foglalású birtok, mint a székelyeké, egyházi birtokok, amelyek nem esnek az ősiség, a királyi háramlási jog körébe, mint az esztergomi érsek, a zágrábi, a győri püspök és a győri káptalan, a pannonhalmi főapát birtokai, amelyeken a jobbágyfelszabadítás is külön, az 1852-es ősiségi pátensen túlmenő szabályozást igényel, s a paraszti használati jog sem a törvény, hanem az időközben a reformkori törvénykezéssel követett szokásjogok szerint működött.

Az átruházott hatalmak az adományok útján való részesedésnél csak a nép egyik felét illetik, a férfiakat; s ez valószínűleg magától értetődőbbnek tűnt a 19. századi polgár számára, mint a Hármaskönyv írójának.

A nőket saját jogukon a nemesi állás megszerzésének lehetséges módjai is kizárják az adománnyal járó hatalmakból. (Mint láttuk már: „…valóságos nemességet… katonai élettel és tudománnyal vagy egyéb lelki és testi adományokkal és erényekkel lehet szerezni.” Werbőczy, I. rész 4. cím). Tehát férfi mesterségekkel. Ennek magyarázatát nem itt, hanem az ági örökösödés leírásánál mondja el a Hármaskönyv I. részének 18. címe: „Ha pedig kérdés támad, hogy miért nem illetik a nőágat a szolgálatok fejében adománnyal nyert fekvő jószágok és birtokjogok? feleld, hogy azért, mivel Magyarország, az alája vetett részekkel együtt, ellenségektől környezve s ezeknek torkában fekszik, melyet eleink mindig csak karddal és fegyverrel szoktak oltalmazni és védeni, jószágaikat és birtokjogaikat is (…) vérük ontásával szerezték. Márpedig asszonyok és hajadonok nem szoktak fegyverrel katonáskodni (…) s ezen okon nem illetik azok a jószágok a leányágat.”

A kérdés maga többet jelent, mint a kérdve kifejtő módszer stílushagyományát. A nők társadalmi állása terén nálunk találkozó két értékrenddel kapcsolatban dönt Werbőczy a kelet-európaival szemben a nyugati javára. A nemesi birtokjog nem eredetével, hanem megvalósult formájával lesz a magyar rendi jogi konstrukció, amely a múlt században már a nemesi birtoklást is elviselhetetlenül gúzsba kötötte.

A személyi jogoknak puszta tükrözésszerű kiterjesztése a nem nemes (jogvesztett) köznépre vagy külön nyilatkozat nélkül annak női felére, így nem hozta létre a neki {8-98.} megfelelő polgári formát. A nyugatiakkal ellentétben a korábban magánvagyonoknál érvényes és a plebejus szokásjogban élt reálörökösödés vált polgári gyakorlattá nemek szerinti korlátozás nélkül. Ezt szabályozták tovább a korábbi tulajdonosi közösségek rendelkezési jog körébe utalt szokásjogai – például a nemes családoknál a második világháborúig szokásos leánynegyed.

A PROPRIETÁS

A dolog lényegéhez tartozik ugyanis annak ismételt hangsúlyozása, hogy a norma a rendi szerkezet természeténél fogva eredetileg is partikuláris jogviszonyoknak szolgál mértékül. Nemcsak kiváltságos városok, területek, rendi csoportok élnek különös jogaik és törvényesen helyben hagyott szokásaik szerint, amelyek mélyen befolyásolták e kis társadalmak későbbi polgári arculatát, hanem az egyén életének köznapi gyakorlati területeit is egyidejűleg érvényesülő más-más elvű szabályok irányítják. Ez érvényes a „bírhatás”, a tulajdon formáira is.

A feudális kor specifikus, jellegadó tulajdonformája a közösségi kötöttségű tulajdon volt, amit az ősiség védett. Általános, mindenki számára nyitott forma azonban, paradox módon a rendi korban is, a magántulajdon, kinek-kinek a proprietása volt. Az ősi mellett létezett a nemesnek is pénzen vett birtoka, illetve ingó tulajdona. Nem esett az ősiség alá kötött birtokának jövedelme sem (Werbőczy, I. rész 9. cím 5. §). Ezek tulajdonlását nem a közjog, hanem a magánjog szabályozta, amelyben a tulajdonos a használatban és az örökösödésben rokonaival és jobbágyaival másféle közösségeket alkotott. A vásároltakból például – szemben a közszolgálattal szerzett adománnyal – a leányági leszármazottak sem leánynegyedet, hanem „megfelelő örökrészt kapnak” (I. rész 6. cím 4. §). Megjelenik és folyamatosan teret hódít az „ingó tőke”. Békeidőben nem is volt nagyon más lehetősége sem a az úri birtok szerzésének, ami a 18. századi törvényeinkben a „licitációk” gyakorlata ellen tiltakozó törvényeket szülte, sem a köznemesedésnek, amit a befolyásos úri pártfogó is ritkán segített elő ingyen, de a szabad földek kimerülésével a jobbágytelek is adásvétel tárgya lett.

A földtulajdon esetében az adományozással hierarchikusan kiosztott központi szerep születik. A hatalomból részesedők közösségének mintájára a tulajdon közössége azoknak a kis csoportja, akik a tulajdonost majdani „teljes személyi és szabad rendelkezési jogában” (1871: LIII. tc. 2. §) korlátozhatják. A központi szerep azok közösségében érvényesül, akik a jogok gyakorlására kijelölt személyt jogaiban korlátozhatják. A tulajdonközösség belső köre a törvényes utódokból, a várományosokból, jövendőbeli örökösökből áll. Ezek körét jelöli ki elsősorban a leszármazás. A birtoklásban azonban a törvényes utódoknál szélesebb, úgyszintén meghatározott rokoni kör is jogosult az ellenőrzésre. A feudális rendi tulajdonjog és a polgári között nem a jogkorlátozás tényében, hanem a korlátozó közösség tagjainak kijelölésében van a lényegi különbség.

A „jogkorlátozás”, a rendi szociológia jogi nyelvét lefordítva, egyszerű viszonyokat fed, például a szülő gyermekével szembeni eltartási kötelezettségét. A korlátozás is jogi formában történik, miközben a legbensőségesebb társadalmi kör viszonyait {8-99.} írja le. A tulajdonos birtokát nem herdálhatja el, nem végrendelkezhet fölötte törvényellenesen.

A tulajdonjog önmagában a társadalom egyik szervezeti elve, amely a központi személy kijelölésének módját rögzíti. Valódi, működőképes szervezetté a tulajdonközösség a leszármazás elvének közbejöttével válik, amelyben nyilván nem egy genetikai populáció leszármazásáról van szó, hanem azok körének kijelöléséről, akik a jogkorlátozó tulajdonközösség tagjai lesznek. Hasonlóan a kijelölt tulajdonos személyének elfogadásához, a leszármazás is társadalmi megállapodás, műveltségünknek megfelelő világi és egyházi törvények, szokások kérdése.