| TÁVLATI KÉP A TÖRTÉNELMI PARASZTSÁGRÓL | TARTALOM | AZ OSZTÁLYSZERKEZET ÉS A TULAJDON KÖZÖSSÉGEI |
FEJEZETEK
A sokrétű s mindig uralkodó magyar konzervatív hagyomány, a rendi társadalomfelfogás normáinak – rövidebben a rendi normáknak – logikáját követve is, a polgárosodás hosszabb folyamatában megszülető egyént kell keressük. Úgy, ahogy a forradalom után az egyén – jóllehet már magánjogi területeken – még mindig a személyi jogait kölcsönző, egymást átfedő rendies közösségek határainak metszéspontjában áll.
A késői rendi jog „személyének” társadalmi helyzetét legalábbis normatíve meghatározó elemek összegyűjtésével kirajzolódnak az individualizáció területei. Ezek a polgári egyén státusának is elemei lesznek, és az elemek „természetes” elméleti különneműségéhez vezetnek. Az egyéni státus összetevőinek heterogenitása a nagyszerkezeti heterogenitásból ered: ott áll mögöttük a rendi szervezet világi és egyházi pluralitása. Közülük a felekezetiség nem külön kultúrai síkja a társadalomnak, hanem az a bázis, amelyre a rendekkel, osztályokkal tagolt nemzet típusú struktúrák felépültek.
A magyar közgondolkodásba a kánonjog mellett kétségtelenül a legmélyebben beivódott hosszú távon ható jogforrás, a „nemesi nacionalizmus főáramlatában” Werbőczy István Tripartituma, a nevezetes Hármaskönyv volt (Szűcs Jenő 1974: 566, értelmezéseiről lásd Tóth Z. 1996: 149–153). A Tripartitum, „a dicsőséges Magyar Királyság szokásjogainak Hármaskönyve”, Európa legkésőbbi középkori típusú jogkönyveinek egyike. Művelődéstörténetünknek abból az időszakából származott, amikor éppen elválóban volt a népi és az udvari, humanista műveltség (Horváth J. 1937). Különösen a jog és a szokásjogok terén mindkét műveltség a kánonjog átfogó {8-72.} hatása alatt állt, amely a Hármaskönyvnek is egyik forrása volt, római jogi rendszerének pedig közvetítője (Bónis Gy. 1972: 7).
A Hármaskönyv mint a széttagolt rendi társadalom szokásjogának sok forrásból táplálkozó gyűjteménye, egyformán kínált hagyományos tekintélyű jogi érveket és megfogalmazásokat a következő négy évszázad különböző párton álló küzdőfeleinek, a rendi határvonal liberális nemesi szellemű, alkotmányos elmozdításának 1848-ban, s mint látni fogjuk, a polgári kor normáinak kialakítása számára is.
A rendi hierarchia leépítéséhez a 18–19. században a Tripartitum a hagyományos tekintélyt, jellegzetes módon már a 16. század eleji humanizmusnak is egyik örökölt, legmélyebb eszmei rétegével kölcsönözte. Ez a hellenizmus előzményeire visszanyúló, a középkori Európában Szent Ágoston interpretációjában általánossá vált isteni eredetű természetjogot idézte, amely a középkori egyházi és világi jogfelfogásnak és a profán joghagyománynak egyként alapja volt. Werbőczy Prológusából idézve: „És e jog alapján a rabszolga állapota szabad, mivel a természet törvénye szerint mindenki szabadnak született” (2. rész 4. §).
Az eredeti, „ősi egyenlőség”, mint „középkori közhely” (Szűcs Jenő 1974: 578), a társadalmi különbségek hagyományos eredetlegendáinak klasszikus kiindulópontja, de nem az egyetlen műveltségünkben. Létezik az isteni eredetű természetjoggal szemben a hatalomgyakorlás kényszeréből, az egyenlőtlenség intézményesítésére bevezetett „nemzetek joga”, amely a bűnbeeséssel kezdődik, mielőtt emberi társadalomról beszélhetnénk. A századunkig, jóformán napjainkig tudós spekulációk tárgya a magyarokon mint egyenlő személyek közösségén belül a köznépnek (plebsnek), illetve a szolgáknak eredete. Ez is azt bizonyítja, hogy legalábbis a magyar literátus hagyománynak a Werbőczy-féle természettörvényi modell volt a kiindulópontja. Bónis György ezt a Magyarországon hagyományossá vált „sekély és széles körű jogismeretet”, szemben a „mély és kevesekre kiterjedő”, mintegy hivatásossá vált nyugat-európai „jogtudással”, éppen a Hármaskönyv tekintélyének rovására írta (Bónis Gy. 1972: 280–281). Pedig ő nem foglalkozik a még ennél is szélesebb szóbeli jogszokásokkal (usus), amely az írott jog stílusát is lépten-nyomon megfesti. Hiszen Magda Pál is azt írta a 19. század elején a „Fundamentális törvényekről” (alkotmányról), hogy „ezen törvények vagy írva vannak, vagy nincsenek” (Magda P. 1819: 142; Varga Cs. 1979). A szóbeliségben lehetett csak jelentősége Szentpáli Nagy Ferenc 18. század során Erdélyben többször kiadott „közönséges magyar versekbe foglalt” Werbőczy-konpendiumának is (Szentpáli Nagy F. 1701; 1798).
A literátus megfogalmazásoknál talán érdekesebb is a „sekély és széles körű jogismereten” belül az „ősi egyenlőség” megjelenése a millenniumkori olvasókörök 48-as liberális szellemében, ahogy a Tisza-menti Nagyrév község postamestere látta:
„A sötétség romlott korszakába, a mikor a durva erőszak igazságtalanul fölénybe és ellentétbe tette magát amaz örök igazságu isteni intézménnyel, hogy minden ember, aki egyformán nyerte születésével az életét, úgy azzal egyformán nyert jogot {8-73.} a megélhetésre is, nem pedig hogy egyik legyen úr, a másik pedig szolga.” Az „isteni intézményt” a 1848-iki ébredés korszakalkotó ereje állította helyre (Major B. 1897: 12).
A társadalmi egyenlőség klasszikus elveinek száraz kifejtésénél életszerűbbek, folklorisztikusabbak az egyenlőség első és eredeti elvesztésének legendái. Ezen a téren a régi joghagyomány legendateremtő kedvén messze túltesznek a tudós történetek. Végül is a joghagyomány is egy ilyen történésztől, Kézai Simontól származó legendát őrzött meg mértékül:
„Istennek szava, és az egész közönségnek parancsa”, hogy a körülhordozott vérbe mártott kard szavára „…mindenki… fegyverrel vagy a mint teheti a közönség tanácsának, s egyszersmind parancsának meghallgatására megjelenjen. (…) az ily parancs áthágóit, hacsak helyes mentségét nem adják, pallossal kell ketté vágni, vagy közönséges és örökös szolgaságra vetni” (Werbőczy I. rész 3. cim 2, 3. §).
Werbőczy szó szerint idézi kiskancelláriai tudós kollégáját, Thuróczyt, s a tőle átvett tartózkodással kerül a legenda többek közt Wesselényihez (1831: 229), 1848 küszöbén pedig a magyarországi és erdélyi társadalmat ismertető Fényes Elek (1842–1843) és Kőváry László (1847) statisztikai munkáiba.
A vérbe mártott kard vagy tőr legendájával közel azonos népszerűséget élvezett a 19. században a jogvesztési történetnek az a változata, amely a szolgaságra jutottakat a meghódolt népekkel azonosította (felsorolásukat lásd Szabó István 1941: 73, 80; Varga János 1964: 380; a jogvesztésről: Cserregi K. 1862). A hódítási változatból indulnak ki, azt ellenkező előjellel látva el, a nemzetiségi mozgalmak historizáló ideológiai konstrukciói is. Ahogy Wlád Alajos fogalmazott: „Szintén évezrede már, miót a’ harczias jellemű magyar nemzet a széles terjedelmű Pannonia (…) Dáczia téreire becsapván, (…) a’ meg győzött népeket pedig minden fajkülönbség nélkül a’ harczos nemzeteknél divatozó akkori szokás szerint a’ szolgaság súlyos állapotának karjai közé taszitá” (Wlad A. 1863: 4).
A legitimációnak ez a hódítási legendaváltozata kapcsolódik az egyéni jogfosztottságot szélsőségesen, de nagyon is valóságosan jelképező rabszolgaság intézményéhez: „A pórosztály Magyarországban nagyrészint azon bennszülöttekből származott, kiket a győzedelmes magyarok meghódoltatván szolgaságra kárhoztattak. Kálmán király a rabszolgaságot megenyhítette…” az úrbér és a paraszti földhasználati jog elrendelésével (Horváth M. 1841/1986: 42).
A kereszténység által kezdettől fogva tiltott, mégis az újkori Európa reálisan létező szervezeti formakészletéhez a rabszolgaság szintén hozzátartozott. A társadalmi szervezeti hagyományok szempontjából azonban éppen a rendi és polgári elvek fordulatánál lett különös jelentősége, amikor az egyén meghatározása került előtérbe. {8-74.} A polgári közbeszéd bőségesen élt is, nemegyszer vissza is élt a fogalomnak evvel a szerepével. Történetileg tudunk a tatárok olasz kereskedővárosokkal folytatott rabszolgakereskedéséről, amelybe alkalmanként az erdélyi fejedelmek is belekapcsolódtak (Tardy L. 1977; 1980). Erdélyben a 16–18. században is felbukkant mint balkáni eredetű cigányrabszolgaság (Varga János 1969: 574).
A hagyományos szervezeti normák eredeti jelenségkörnyezetének hű leírásához feltétlenül hozzátartozik annak beszámítása, hogy a rabszolgaság a 19. század első felében még nem volt puszta publicisztikai túlzás. Az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozata ellenállást indokoló pontjainak egyike a „keresztény király” emberkereskedése (Kemény G. 1947: 266). Emigrált negyvennyolcas honvédeink az amerikai polgárháborúban találkoznak még a kérdéssel. Időben és térben sokkal közelebb, a szomszédos román fejedelemségekben a jobbágyival kevert formában élt a jobbágyfelszabadításig, sőt adósrabszolgaság formájában a havasalföldi 1907-es felkelésig. Enyhültebb, familiáris formában, mint az alávetettség és a bánásmód sok, felnőttekre nézve már elviselhetetlen formája a gyerekekkel kapcsolatban maradt fenn Magyarországon legtovább, például az adósság fejében az ingyen gyermekmunka (Sápi V. 1967: 36. skk).
Magyarok személy szerint is találkoztak azonban a rabszolgasággal. A fogságba esett magyar katonák ezrei kerültek a napóleoni háborúkban rabszolgaságba. Benda Kálmánt, a kor avatott történészét is megdöbbenti, hogy: „…a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavát zászlajára író francia köztársaság, amely felszabadította a francia gyarmatok rabszolgáit, pénzért rabszolgapiacra vitte hadifoglyait…” (Benda K. 1978: 215).
A rabszolgaság fogalma Magyarországon, s ahol európai feudalizmus volt, a második világháborúig, a társadalmi műveltség árnyalatokban gazdag skáláját jelentette. A szolgaság rendies formái éppen a „személy” (persona) született, isteni és természettörvények szerint való – a jog, a rendi „szociológia” nyelvén szólva – megszüntethetetlen „jogalanyiságával” válnak el a más, rabszolga jellegű formáktól.
Az osztrák polgári törvénykönyv II. József megelőző rendeletei után 1815-ben még szükségesnek látta a rabszolgaságot „Leibeigenschafttal” együtt törvényen kívül helyezni (OPTK I. rész 1. fejezet 16. §). Frank Ignác – mint Magyarországon irányadót – egy 1837-es rendeletet említ: „Mihelyst valaki rabszolgával az Ausztriai birodalomba lép, azonnal tudtára adatik, hogy az itten szabad ember…” Újkori műveltségünkben tehát ez a forma is közelről ismert, de jogelveinkbe ütközik: „…hazánkban ember soha jószág nem lehet (omnis homo persona est, nec res); mert a rabszolgaságot törvényünk nem ismeri” (Frank I. 1845: 97–98).
Pedig ő is jól tudta, hogy műve megjelenése évében még az érvényes és használatos törvénykönyvekben, a nevezetes antik regulák között volt a következő: „A rabszolga nem szerezhet magának tulajdonjogot elbirtoklással se, mert ő maga tárgya a birtoklásnak, legföllebb bírlal, s általa a gazdája birtokol és szerez az elbirtoklással” (Vécsey T. 1903: 30).
Mint láttuk, hagyományos társadalmi műveltségünk rabszolgasággal kapcsolatos elemeit nem lehet jellegükre nézve sem ókorinak, sem merőben idegennek tekinteni. Ez volt a mérföldköve a személy történeti születésének, egyben a polgári egyén (individuum) s az egyéniesülés (individualizáció) előfeltétele.
{8-75.} A feudális személyi függés alanyi kapcsolat, mindenkire, a nemességre is kiterjedő alávetettség. Bizonyos formák között elfogadott alárendeltség, amely éppen a mindkét féltől megkövetelt azonosulásnál, a „hűségnél” fogva lesz hihetetlen lelki és művelődési bonyodalmak forrása. A durva elnyomással szembeni meghunyászkodással szemben a rendi hierarchia a keresztények között, az egyetlen, mindkét fél fölött álló Istentől rendelt feljebbvalókkal való belső azonosulást követelt. Az engedelmesség kényszerből morális kérdéssé vált.
A rendszer normatív elveinek alapját képező „feudális” viszonyoktól világosan elválasztották azokat a magánviszonyokat, amelyekben az önkéntes, szerződésszerű kapcsolatok teremtését is lehetővé tették. A rendi műveltségnek mint a viszonyok teljességét szabályozó hagyománynak tartalmaznia kellett azokat az elveket is, amelyeken a rendiekkel, közösségi kötöttségben születettekkel – mint az ősi birtoklás – párhuzamosan a magánviszonyokból származó „gazdasági” típusú szervezetek kialakulhattak.
A bánásmód, amellyel kapcsolatban a rabszolgaságot szokás emlegetni, a polgári korban már általában nem lépi túl a rendies szemlélet szerint közönségesen alacsonyabb rendűnek ítélt csoportokkal szemben elfogadott normát: személyes szabadságukban törvényesen gátolják, tortúra alá vetik őket, verik, de el nem adhatják.
Az 1946. évi XIX., „A munkavállalók egyéni szabadságát, jogegyenlőségét és emberi méltóságát sértő egyes jogszabályok hatályon kívül helyezéséről” szóló törvényben felsoroltak az új, nem tulajdonos ’plebs’-szel szemben a polgári korban megengedett bánásmód tükreit az 1907-es, úgynevezett „derestörvényig” tartó evolúciójukban (1876: XIII. tc. cselédtörvény, 1884: XVII. tc. ipartörvény, 1898: II. tc. a vízi munkálatokról, 1899. XLI. és XLII. tc. erdőtörvény, 1900: XXVIII. tc. az erdőmunkásokról, 1900: XXIX. a dohánykertészekről, 1907: XLV. tc. cselédtörvény).
A rendi normák Werbőczy nevéhez fűződő hagyománya a Hármaskönyv századvégi, immár tudományos alaposságú fordításaiban élt új életet. Életet, oly módon, hogy értelmezéseivel szövegeit a kor a saját eszményeihez is közelítette. Amikor a társadalmi előmenetel és az állás nem születési jogokon, hanem az egyén tulajdonságain kell alapuljon, a hódításnál alkalmasabb, mintegy „értelmiségi” törvényesítő elvet is találnak a Tripartitumban:
„…a tudósok közös véleménye szerint nemes az, akit saját érdeme megnemesít…” (I. rész 3. cím 1. §). A következő rész bevezetőjében a passzust tovább is magyarázta: „A valóságos nemességet tehát katonai élettel és tudománnyal vagy egyéb lelki és testi adományokkal és erényekkel lehet szerezni” (I. rész. 4. cím bevezetője).
Ez a passzus a polgári kor, különösen az ipari forradalom időszakának a korábbi késő feudális rangemelési kampányainak szintjét elérő nemesítéseinek is „érvényes föltételeit tartalmazza” (Werbőczy I. 1897: Márkus 4. jegyzete). Csiky Kálmán pontosabb fordításából természetesen kiderül: „katonai szolgálattal és hadi tudománnyal” („usu disciplinaque militari”) szerezhetni nemességet. Óvári Kelemenék fordításának félreérthetősége viszont jót tesz a mondat korszerűségének.
Az ésszerűségre apelláló változatokkal szemben a múlt század elején a jogi kézikönyvek lapjain mégis a jogvesztés anonymusi legendája volt népszerűbb, amelyben:
„Azt állítják, hogy ez a végzés [ugyanis a távolmaradók, az ősi szabadságjogokkal, s a vele járt kötelességgel nem élő személyek büntetéséről; T. Z.] igen sok magyart juttatott a parasztság állapotába.”
Ha a legenda hamis lenne – folytatja Werbőczy a paragrafust – „…nem történhetett volna, hogy [a magyarok közül T. Z.] az egyik úrrá, a másik szolgává, ez nemessé, az nem nemessé és paraszttá legyen, mert mindnyájan ugyanegy nemzetségből, tudniillik Hunortól és Magortól származtak” (I. rész 3. cím 4–5. §. Kiemelés T. Z.).
Közben érdemes felfigyelnünk arra, hogy a latin szövegben nem „paraszti” (rusticus), hanem köznépi (plebeius) állapot áll: „Haec sanctio, plurimos Hungarorum (ut praeteritur) plaebe perhibetur effecisse conditionis.” (Kiemelés T. Z.) Itt megint „élő szöveggel”, a múlt század végi fordítók – Kolosvári Sándor és Óvári Kelemen kolozsvári professzorok, s ugyanígy Csiky Kálmán – megengedhető, de saját, 19. század végi társadalomképükre jellemző, azt visszavetítő elhallásával találkozunk. Ahogy Acsády Ignác, a magyar jobbágyság századvégi történetírója fogalmazta volna, a fordítók is „az államfenntartó munkásnépre” gondoltak, a jobbágyságra (Acsády I. 1944: 8).
A 19. század végére a határvonal már többszörösen átértékelődött. 1848 után a hajdani rusticus rend örökösére, a birtokos parasztságra nem illik a „plebs” minősítés – a tulajdonosi osztályok egyike lett. A parasztság azonban korántsem volt már ezelőtt sem egységes. A jobbágyfelszabadítás is a rendi kor végén keletkezett törésvonalak mentén örökítette az egyenlőtlenséget a modern viszonyokra. Az új törésvonalat jobbágy és zsellér közé a Mária Terézia kori úrbérrendezés, az úgynevezett „urbárium” karcolta be az úrbéri telek tulajdonából a használati jog jobbágyságnak – mint rendi közösségnek (Varga János 1964: 384) – ítélésével (Szabó István 1940: 5462; Vörös K. 1952: 299–356; Eckhart F. 1956: 69–126; Fűr L. 1960: 415; Felhő I. 1970; Szabad Gy. 1987). A választóvonal egy már bomladozóban lévő paraszti kommunitást, a falut bontotta meg intézményesen (Tagányi K. 1898, 1950; Varga János 1952; Veress É. 1966). Ez tényleg adott valamelyes jogi alapot a jobbágybirtokosok „parasztrendi” közösségi öntudatának (Erdei F. 1980: 28), a felszabaduláskor egyben a polgári tulajdonosi státusnak is törvényes alapja lett (az elnevezésekről lásd Faragó T. 1985: 396–399).
A rendi határvonal kettéválásával Werbőczy még nem találkozott, a reformkor jogásza annál inkább. A jogvesztési legendát ennek indoklására meséli tovább, elkülönítve a szolgaságra vetetteken belül a „kényszerített szolgákat az önkényesektől”. A jobbágyok eredetére nézve az ismertetés írója „…azt hiszi: hogy hazánkban legelső jobbágyokká (a’ szót mostani értelmében vévén) az elfoglalt föld azon lakosai levének, kik győzelmes Eleinknek minden fegyveres ellenállás nélkül Önként meghódolván, javaik’ haszonélvezetében meghagyattak (…) ezek sorsa minden tekintetben sokkal kedvezőbb vala azokénál, kik akár a’ törvény’, akár a’ fegyver’ ereje által tökéletes {8-77.} szolgaságra jutottak, s rabszolgáknak, vagy is martalékoknak neveztettek…” Ők lettek a zsellérség örökösei. (P. Sz. A. 1823).
A jogvesztés legegyszerűbb legendája ez, amelynek közönségesebb változatai is éltek a múlt században. Georch Illés úgy véli, hogy azért jobbágy „… mivel jobbnak tartotta oda-haza a’ puha ágyban való henyélést, mint odaki a’ Tábort” (Georch I. 1804: I. könyv 27, etimológiaként említi még –„jobb az ágyban = jobbágy” – Kőváry L. 1847: 198). Az újkori magyar feudális rendi szervezet axiómája, a morális jogvesztés, a „sarkalatos törvények” sarkigazsága. A társadalom „aszimmetrikus ellenfogalmakra épülő”, dichotom szerkezeti felfogásainak a magyar műveltségben élő rendies változata (Koselleck, R. 1997: 5).
A kettévált rendi határvonalat, amely egyfelől – az elvben és eredetileg – egyedüli tulajdonjoggal rendelkező szabadok közössége, a nemesség, másfelől a tulajdonjog egyik alapelemét, a birtok használati jogát törvényesen is élvező úrbéri telkes jobbágyparasztság, valamint a falvak nem úrbéres zsellérsége, szolgái és szerződéses parasztsága, a parasztság nagyobbik fele között húzódott, maga a jobbágyfelszabadítás önkényuralmi időszakban megvalósult rendszere örökítette a polgári korra. Az egyének mint most már polgári tulajdonosok és a kétkezi munkájukból élő „nincstelenek” immár inkább rendies, mint rendi elkülönítése azonban nem volt idegen a modern szervezettől sem.
Az egész társadalomszerkezet tagoltságában vezet tovább a kettős határvonal a korábban rendi kiváltságokat élvező csoportoknak megfelelő osztályok, a szellemi foglalkozásúaknak később „úri középosztályként” megjelenő „polgári rendje”, a parasztbirtokosokat is magába foglaló „önálló keresetű” tulajdonos polgári osztályok, valamint az ezeknek, a választójogi törvényékbeli megfogalmazása szerinti „gazdai hatalom alatt álló” (1848: V. 2. §) munkásai között. Az utóbbiaknak a szociális kérdés veszélyeztetettségi érzését is kifejező megnevezése volt Európa-szerte a nálunk ritkán használt, ott népszámlálási statisztikákban is alkalmazott kifejezés, a falusi és városi munkásságot magába foglaló „veszélyes osztályok” (Chevalier, L. 1958; Thompson, E. P. 1971; Kőrösy J. 1893: 133).
A kettős rendi határvonal azonban csupán Magyarország forradalom utáni polgári osztálytársadalmát osztotta három nagy tömbre. Ezek fölött ott találjuk mint társadalom fölött álló társadalmat a második világháborúig a magyar polgári kor évszázadának egész rendszerét meghatározó, mind a történelmi jogi, mind a Max Weber-i szociológia értelmében rendi karakterű főrendjeit. A polgári forradalom (1848) után fél évszázaddal is a valódi polgári forradalomra váró polgári radikálisoknak „joggal” lehetett politikai céltáblája a „feudális maradványok” jelképe, a hitbizományokkal védett latifundiumaiban ülő születési arisztokrácia. „Joggal”, hiszen 1885-ig, az országgyűlés főrendiházának reformjáig, amely először vetette a magyar arisztokráciát vagyoni kritériumok rostájára, teljesen érintetlenül birtokolták a második rend, a mágnások minden elemében rendi jogi kiváltságait (Vörös K. 1987: 397). A mintakép pedig nem a despotikus Oroszország volt, hanem a 19. század minden téren első polgári állama, Anglia és az angol lordok háza. A főrendiházi reform és a polgári nagybirtok térhódításával a magyar főrendiház összetétele is közelített a példaképhez. A polgári „főnemesség”, bár nincs szó teljes összeolvadásról, a születési arisztokráciához hasonult.
{8-78.} Hasonló tartózkodó együttélést tapasztaltak még a 20. században is a kortársak a birtokos köznemesség, az úgynevezett dzsentri és az „úri középosztály” másik csoportja, az értelmiségi, mintegy honorácior középosztály között.
A nemes birtokost, „az agrár-gentryt kiegészíti városi atyafisága, mely polgári, helyesebben »úri« pályán működik. Úri pálya az, melyen a köznemesség 48 előtt élt: politikai szereplés, minisztériumi és vármegyei hivatalok, lovastiszti pálya. A gentry ez alapjában véve középkori, rendi keretek tágításától aggályosan tartózkodik. Nemcsak hogy nem nemeseket fel nem vesz magába, kivéve ha azok házasság útján s egyébként is érzelmileg asszimilálódtak vele, de maga is tartózkodik minden oly pályától, hol nem hasonszőrűekkel egybevegyülhetne. Bizonyos értelmiségi ágakat, melyeken a hazai viszonyok közt a dekorumnak csak minimuma érhető el, aminő pl. a középiskolai tanári pálya, tudatosan bojkottál” (Szekfű Gy. 1934: 317, kiemelés T. Z.).
Az értelmiségi középosztály szemében a dzsentri műveltsége volt fogyatékos. A „műveltség” azonban nem volt csupán ízlés dolga, hanem diplomával, érettségi bizonyítvánnyal járó kiváltság, ami birtokosai számára az országgyűlési választójogban kétszeres vagyonbeszámítást engedett meg. A műveltség minősített, s érzelmeket keltett a társadalom nagy csoportjaiban. Ebben a szellemben fogalmazta meg – a példaképpel együtt – a középosztály alsó határát Leopold Kornél szekszárdi bankár: a Nyugat „… iparosai az általános műveltség oly fokán állnak, mint a kereskedők vagy a szorosabb értelemben vett intelligencia: minden társas körben otthon érzik magukat.” Ezzel szemben nálunk: „…különösen a kisebb városokban, hol az iparos osztály még távolabb áll a műveltségtől, folyton ellenséges indulattal viseltetnek az iparosok az intelligens elem iránt, gyakran gyűlölik őket: mert alacsony műveltségük mellett nem érintkezhetnek a társaséletben az intelligenciával” (Tóth Z. 1989b: 340).
Az iparos is lehetett jobbágy, mégis ez alatt következett az új polgári rangsorban a paraszt földművesre szűkült fogalmánál élesen kirajzolódó valamikori rendi határvonal (Szabó István 1940: 3–5; 1965: 31–44). Erdei Ferenc ezt még egy kerek, a szóbeliség magas színvonalának nyomát viselő kis történettel szemléltette:
„A kis szentlőrinci házban, amelyben születtem, a nyugtalan mezővárosban, ahol nevelkedtem, a makói kertekben és szántóföldeken, amelyek parasztmunkára tanítottak, soha nem mondták ki a szót.
Éltünk, dolgoztunk és olykor megpihentünk a paraszt-törvények szerint, de mint a zsidók a Jehováét, mi sem ejtettük ki a sorsunk nevét soha. Egyszer hangzott el a szó a szülői házban, s idézésére mintha istenek szállták volna meg a szívünket, úgy dermedtünk meg.
Fölső-iskolás voltam már és gyakorta kellett kimaradnom az előadások miatt a sürgős mezei munkából, amikor egyszer nagyapám rettenetes komorsággal támadt apámra miattam. Mintha a legfölső átkot mondta volna ki, úgy dörgött: »Jól van ez így? Paraszt létedre urat nevelsz a fiadból?« Az ütő megállt bennünk, a bűn nehéz {8-79.} tudatában apám is, aki pedig föllázadt sorsunk ellen, csak gyönge tagadással mert felelni: »Hiszen nem lesz ez úr! Nem dolgozik épp-úgy, mint mink? Nem paraszt ő most is?« – »Nem!« – zúgta rá a nagyapám és rideg paraszt fejét elfordította rólunk. Tudta, hogy nem, apám is tudta, én is tudtam és szívünkben konok elhatározás és hideg félelem vert tanyát.
Azóta tudom én, hogy mit jelent parasztnak lenni” (Erdei F. 1973: 5).
A minősítés és a vele kapcsolatos érzelmek forrása a hagyomány:
„1. § Noha e kifejezés: nép minden nemest és nem nemest egyaránt felölel, mindazáltal a nem nemesekről (akiket köznép elnevezés alatt értünk) e részben czélunkhoz képest szó sincsen.
2. § Mert miként a nem a fajtától, úgy különbözik a köznép a néptől. Mert a nép elnevezés magába öleli az összes nemeseket, úgy a mágnásokat, mint az alsóbb rendüeket, a nem nemeseket is ide számitva; de a köznép elnevezése alatt egyedül a nem nemeseket értjük.” (Werbőczy II. rész 4. cím. Kiemelés T. Z.)
A Hunortól és Magyartól származók „nemén” (nemzetségén) belüli két „faj” világossá teszi, hogy nem a „népesség” osztályozásáról (klasszifikációjáról) – valamely külső jegy szerint egymást kizáró csoportokra osztásáról –, hanem tagjai belső tulajdonságai alapján történő minősítéséről (kvalifikációjáról) van szó.
A nevezetes végzés következtében ez a népesség egyelőre urakra (dominus) és szolgákra (servus), másként: nemesekre (nobilis), nem nemesekre (ignobilis), illetve parasztokra hasadt. A jogvesztés következtében a nemesség örökölte azt a jogot, hogy a nép elnevezése illesse.
A társadalmi minősítés már magában véve olyan világképet feltételez, amelyen belül a jelenvaló létnek is többféle minőségű síkja létezik. A világképnek, természetesen, a reálisan létező és működő társadalomszerkezetre is visszahatása volt. A hagyományos osztályozás nem hogy értéksemlegességre törekedne, hanem ellenkezőleg, osztálykategóriáinak érvényességét, a személyek társadalmi állásának jogosultságát egy másik, magasabb síkról kell elnyerje, minősítés formájában.
Az összefüggés a minősített rendi jogi és a vagyoni állásból keletkező osztályhelyzet között – talán éppen a minősítés normáival fordított irányban – mégis létezett, mert, amint már említettük, léteztek a magánviszonyok is. Ez pedig a társadalmi mobilitást szabályozó rendi minősítési rendszer lényegét érinti.
Városok híján, ha nem is a nyugati mintaképeknek megfelelő polgárosodásnak, a „középosztály” képződésének egyik rendies formája volt a köznemesedés (Vörös K. 1980: 485–500). Igen jellemző a társadalmi mozgásban a rangemelés valóságos tartalmára, hogy armálisszerzés – a birtokadomány nélkül nyert nemesség – mint kitörési lehetőség a mozgás korlátozásával mutat összefüggést: azokban az időszakokban ölt tömeges méreteket, amikor a politikában a paraszti röghözkötés tendenciája erősödik (Rácz I. 1988: 44).
Rendies vonásokat örökített a polgári korra a, középosztályi státust stabilizáló másik, polgáriasnak tartott forma is, amely, mint Rácz István ugyanott leírta, a 19. {8-80.} század első felében tömegesen kereste a szabad és kiváltságos települések védelmét kispolgárosodásához. A nem nemes, adózó köznépen belül a szabad állapotúak tömege a magyar feudális társadalomszerkezet egyik különös vonása volt.
Az erkölcsi minősítés az elmulasztott kötelesség fejében a Werbőczy-féle historizált formában, nem egyéneket sújt, hanem az atyák bűneit vezeklő utódok morális közösségét. Ezzel összhangban, az egyénből s az egyéni felelősségből kiinduló polgári felfogástól merőben eltérően Werbőczy, amikor a római jog mintájára a „személyek jogaival” kezdi művét, a hagyományos felfogásnak megfelelően, ez nem az „egyén” jogainak rögzítését, hanem a rendi szerkezet alapdimenzióit meghatározó kétféle minőségű közösség, a tulajdonképpeni rendek megnevezését jelenti:
„…azok a személyek, a kiknek jogairól és szokásairól most szó van, vagy lelkiekkel foglalkozó, azaz: egyházi személyek, vagy pedig világiak” (I. rész 2. cím bev.).
A rendi norma megfogalmazása a minősített közösségek meghatározásán keresztül közelít a személyekhez, akik nem egyének, individuumok, a társadalom tovább oszthatatlan alapegységei. Páriz Pápai Ferenc Dictionariuma ezt a kifejezést nem is ismeri (a szebeni 1767-es kiadás). A rendi szerkezet alapegysége, a nemzetségeknek, háznépeknek leszármazással kijelölt központi alakjai a „személyek” (persona). Ők a feudális összeírások nemesi családfői, s az adózó nép háztartásfői.
A háztartásfővel egy kenyéren élő háznép bármelyik tagja jogilag sem volt egyszerűen egy másik személy, hanem a központi személyiség felesége, halála után özvegye, fia, lánya, a háztartásban az ő hatalma alatt élő rokon vagy idegen, ugyancsak, a háztartásfőhöz hasonlóan, rituálisan a közösség előtt megerősített szerepekben.
A szemlélet az összeírások, az 1870 előtti népszámlálások felvételtechnikai eszközében, az ún. lajstromban, a háztartási összeíróívben testesült meg. Ennek köszönhetően egy időpontban megbecsülhető Magyarországon a hagyományos szemlélet szerinti „személyek” száma is. Az 1786-os, II. József kori népszámlálásnál még kimutatták a „famíliák” számát, ugyanakkor ugyanezen népszámlálásból a mai fogalmaink szerinti, egyénekből álló, a jelenlévő, tényleges népesség is kiszámítható. A népszámlálás pontos utasítása az idegeneket s az egyszemélyes háztartásokat is egy-egy famíliaként írta össze – tehát azokat, akik, bár egyedül éltek, más családfői (háztartásfői) hatalom alá nem tartoztak. A II. József kori népszámlálásban kimutatott famíliák számából becsülve a magyarországi kereken 7 milliós tényleges népességnek több mint négyötöde élt (81%) az 1,3 milliónyi „személy”, illetve háztartásfő „háta mögött” – ahogy Egyed Ákos fogalmazná (Thirring G. 1938: 91, 150; Egyed Á. 1975: 76).
Az egyén mint a nagyszerkezet háztartásfőétől független vagy vele kapcsolatban meghatározható társadalmi állással bíró alapegysége az egyéni számlálólapok bevezetésével, Pesten az 1869-es, Magyarországon, mint a legtöbb helyen Európában, a szentpétervári Nemzetközi Statisztikai Kongresszuson hozott határozat nyomán az 1880-as népszámlálásnál jelent meg (Tóth Z. 1987: 82).
A szerződések polgárias mellérendelő viszonyaival szemben az alárendeltség, a személyek fölötti hatalom modellje – Kövy Sándor, a híres sárospataki főiskolai professzor régies szóhasználatával élve – a „szülék hatalma”.
A hatalmi formákon belül, nehogy kísértésbe essünk, s modern fogalmaink alapján értelmezzük a „szülék hatalmát”, Kövy fejezetszerűen is elkülöníti azokat, akiket „időkorbeli állapotfok”, azaz kiskorúságuk, életkoruk vet a szülői vagy gyámi hatalom alá. A társadalom szerkezeti egészét szem előtt tartva ez is igen jelentős tömeg, a népesség egyharmada.
A szülék hatalma esetében ennél általánosabb, a hagyományos viszonyok legsajátosabb formájáról van szó: „Ez alatt a’ Szülék hatalma alatt vagyon az ember akármennyi esztendős legyen is, mind addig, mig magát maga emberségéből nem táplálja, vagy az ősi Jószágból Szüléik a’ részt nekik ki nem adják…; a lányokat férjhez nem adják (Kövy S. 1798: 19–20. Kiemelés T. Z.). A „magát maga emberségéből táplálni” képtelen felnőtt személyek egy része a familiáris közösségek egyénekre és újfajta tulajdonos közösségekre bomlásával sodródik majd a „gazdai hatalom alatti” munkástömegbe. Megjegyzendő, hogy a hagyományos világban ez a fenti familiáris alárendeltség inkább szokásos jog volt, meghúzódni egy rokon háztartásban, mint a fiatalok korlátja az önállósulásban az egyébként alacsony szülői élettartamok mellett – egyben a háznép mint termelői közösség kiterjesztésének egyik forrása is volt. Ha a tulajdonlás polgári rendszere éket is vert a szélesebb rokonság automatikus eltartási közösségekként való működése és az örökösök mint tulajdonosi közösség közé, a rokoni alapon megállapítható eltartási közösség fogalma a modern korban is megmaradt. Ezt azonban, amennyiben szokásszerűen nem működött, már peren keresztül kellett érvényesíteni (Tóth Z. 1989a: 80–84).
A „szülék hatalma”, amit Kövy 18. század végén használt kifejezése még tartalmaz, a személyek felfogásának az általános európai, az apára és az anyára, nemek szerint arányosabban terhelt, kétoldalú (bilaterális) formájára utal (Goody J. 1983: 161). A hagyományos paraszti nagycsaládok kutatásánál ezzel találkoztak még a 20. századi néprajzi gyűjtések is (Fél E. 1944a, 1944c; Morvay J. 1956: 10, 31, 1966: 484).
Logikája és frazeológiája szerint harmonikusan illeszkedik ezek közé a hagyományos hatalmi, tulajdonképpen közösségszervező formák közé – Kövynél harmadikként – „…az Urasági hatalom, melly alatt vagynak a’ Nemes Ember Conventionátus tselédi, és a’ Jobbágyok, a’ kiknek-is az Urok az első Bírájok”.
Miközben 1848 után is éltek ezek a szervezeti hagyományok, a városokban, részint a régi német jog közvetítésével, részint az Osztrák Polgári Törvénykönyv használatával a Nyugat-Európában általános tiszta római jogi (polgári) atyai hatalom nálunk is tért hódít a 19. század folyamán. Miután a földesúri patronátus a polgári forradalomban, az úri joghatósággal – elvben – megszűnt a korábbi nem szabad háztartásfők fölött, a szülék hatalmának folytonos láncolata megszakadt: a háztartási státusok egész kérdése magánjogi szintre került. Itt él tovább, ha lehet, még hangsúlyozottabb szerepet kap az „atyai hatalom” mint a polgári jogrendszer jobbkézszabálya – és nem csak magánjogi érvénnyel!
{8-82.} Az atyai hatalom végső megszemélyesítője – ahogy a mesékben – a magyar király. Ennek jegyében adták Ferenc József 1867-ben kiadott hitlevelében a császár szájába azt az akkor már szinte cinikusnak hangzó, de feltétlenül felmondandó leckét, hogy: „Hosszabb tanácskozások után (ui. az 1865. decemberi pesti országgyűlés óta – T. Z.) Isten kegyelméből végre atyai szívünknek örömére az alkotmány visszaállítása által sikerült elhárítani… nehézségeket…”
Hiszen, a polgári forradalmakban személyekké előléptetett egyének „személyi szabadságjogaival”, a viszonyok minden kulcspontján megoldott patronátusi kötelékek között is, a politikai részvétel jogát is lényegében ez, a szülék hatalmából levált atyai hatalom szabályozta. A valamikor a társadalomszervezet közösségi, familiáris egységének számító háztartás, a változás irányát tekintve tulajdonosi-gazdasági közösséggé alakult. Az egyén külső társadalmi állását ezen túl az atyai hatalmat gyakoroló törvényesen kijelölt tulajdonoshoz, a gazdához való viszony határozta meg. Az „önnön táplálásukra” helyzetüknél fogva képtelen felnőtt családtagok és idegenek, mint „gazdai hatalom alatt álló” személyek, egyelőre kiszorultak a politikai részvétel jogából (1848: V, 1871, 1874, 1886, 1913: XIV, 1818: XVII).
Csupa alá-fölérendeltségi viszony, aprólékosan kidolgozott átjárókkal. A hagyomány nem torlaszolta el a vízszintes irányú (mellérendelő, szerződésszerű, „Szent Pál-i”) kapcsolatok teremtésének a lehetőségét sem, ezeket a viszonyok életszerű korrekciójára rendszeresen igénybe is veszik.
A szerződés mint mellérendelő aktus, sokszor a hierarchikus kapcsolatok zsilipjeként működik – lefelé is, fölfelé is. A rendi osztálystruktúrában fölfelé lép, aki szóban vagy írásban szerződik urával arra, hogy egy összegben, summában vagy taxával váltja meg jobbágyi szolgálatait (Makkai L. 1964). Másfelől süllyedést jelent, s a „szerződés tényénél fogva” minősíti a Hétszemélyes Tábla döntvénye jogvesztettnek a cselédnek szerződő szegény nemesembert (Sápi V. 1967: 16). És hogy megfordítva, a szerződések mögött a polgári korban is állhat a „família”, illetve a szerződés ott is zsilip funkciót tölthet be, legvilágosabban az 1876. évi cselédtörvény (XIII. tc.) szövege tükrözi:
„1. § A cseléd és a gazda közötti viszony a két fél között megegyezéssel létrejött írás- vagy szóbeli szerződésen alapul…
2. § A cseléd a fentebbiek alapján történt szolgálatba való lépésével a gazda, illetőleg családja háznépének tagjává válik, miből mindkét félre nézve a pusztán anyagi kötelezettségeken tulmenő, jelen törvényben körülirt viszonyos jogok és kötelességek támadnak.”
A polgári értelmű egyéni szabadság éppen a hierarchizált szervezetek közti egyéni mozgás lehetőségére vonatkozik. A norma azonban félreérthetetlenül a függőleges irányú, hatalmi természetű viszonyoknak ad elsőbbséget. Így épül föl a társadalom döntő mód függőleges irányú kapcsolati és információs hajszálerezettsége. A rendszer modellje mégsem valamely hatalmi szervezet, hanem a patriarchális háztartás, a família, és mint látni fogjuk, ennek mély világszemléleti gyökerei vannak.
A polgári liberális felfogás nem fogadja el a társadalmi különbségek eredetének közösségi, örökletes bűnökre való visszavezetését, ezt diszkriminációnak tekinti. Az egyéni önrendelkezés tételét képviseli, amelyben az egyén, aki jó és rossz, saját érdek és „közjó” önkéntes belátására képes, önmagát minősíti (Grimm, D. 1987: 179–180). Ilyen értelemben léteznek az új polgári szervezetben elismert privilégiumai is, amelyek a Corpus Juris rendi országgyűléseken hozott törvényeinek hosszú sorát tartották 1848 után is életben.
Ahogy morális volt a köznép szolgaságra vettetésének oka, a morális minősítés felvilágosodott szellemű oppozícója is elsősorban ilyen kellett legyen. Wesselényi Miklós szenvedélyes megfogalmazásában:
„A magyar birodalom megalapításakor nem volt parasztság, minden magyarnak egyforma jussa, egyenlő szabadsága volt. A parasztság eredete, amennyire azt tudni, s részint gyanitani lehet, egyfelől azoknak büntetésekből származott, kik mint gyávák vagy árulók a haza ellen vétettek, ezek maradékaikkal együtt örökös szolgaságra jutottak. Másfelől a fegyverrel és vérrel szerzett ország meghóditott lakosait s foglyokká tett ellenségeiket, az akkori kor durva szokásai szerint, szolgaság járma alá tették… Vétkeseket tulajdon büneiként büntelen maradékaikban örökre lakoltatni (Dózsa után T. Z.), vad kegyetlenség… az ezekből származott jobbágyság, ezen undok fertelme az emberiséget levetkező embernek, mely nemünk történetinek gyalázatos szennye, sok századokig tartott köztünk is (itt vagy az urbáriumra, vagy az örökös jobbágyság II. József kori feloldására gondol – T. Z.), erkölcsi s keresztényi legszebb érzések csúfságára” (Wesselényi M. 1831: 229).
A szenvedélyes érzelmek mögött eredetileg a rendi elnyomás zárt, a 18. század második felétől ugyan nálunk is nyiladozó rendszere állt, amely a köznéppel mint morálisan idegen közösséggel szemben a társadalmi érintkezés és a bánásmód sajátos kultúráját alakította ki. Ebből a leginkább intézményesült, s írásban is legtöbb nyomot hagyott gazdasági, úrbéri viszonyokkal kapcsolatosak a legismertebbek. De a „fenyítés”, verés, katonafogás, a hadkiegészítés és az igazságszolgáltatásban a tortúra terén nem általában véve az „állampolgárral” szemben elkövetett visszaélésekről volt szó. E borzalmakat a parasztság mint bűneiért vezeklő rend (status poenalis) szenvedte és viselte büntetésként, állásának kijáró, szinte rituális kifejezéseként (Vajnai K. 1907: 73).
Az elnyomásnak ezek a parasztságra mint rendre nehezedő legdurvább formái a reformerek gyakori támadási célpontjai. A kínzást eltiltó 1791: XLII. törvény után is az úgynevezett „faggató pör” (processus inquisitorius) dívott nem nemesek ügyeiben „szelíd tortúrával”, „az emberi nem imez ördögbélyegével” (Kossuth, Pesti Hírlap, 7. sz. 1841. jan. 23.).
A nemesi hadviselés önkéntessé válása után a közkatonaságot is a köznépből állították, illetve „fogták”. A toborzók, miután nemegyszer szinte hadat viseltek a szolgálat alól magukat kivonni akarók ellen (Varga János 1962: 12–13), a besorozott regruta „a bot és vessző uralma alatt majdnem akarattalan kiskorúvá tétetett” (Horváth M. 1873: 504–505). A „bakasors”, az általános hadkötelezettség bevezetése után igazságosabban kimérve a társadalomra, bakasors maradt 1867 után is. Weis {8-84.} István a középosztály aránytalan középiskolába áramlásának egyik okát abban látta, hogy „.. a mi régi hadseregünkben a tisztikart és a legénységet óriási társadalmi szakadék választotta el egymástól: a legénység egész a világháború kitöréséig gyakran részesült művelt ember által el nem bírt bánásmódban…” (Weis I. 1930: 118). A bánásmódot, a tiszti gőgöt, a civilek megvetését minden erkölcsi indoklás nélkül örökölte az intézmény és a testület.
Aki ebbe beleszületett, annak már a szülői házban elkezdődött a durva gépezetbe való betörése. Berzsenyi Dániel, jellegzetes módon, ha nem is a „botot és a vesszőt”, a feleslegesen rideg, „katonás” bánásmódot kifogásolja. Összehasonlítási alapja a német család: „…míg a német a maga fiának naponként háromszor meleg ételt és éjjelre meleg párnát ád, addig a magyar fi többnyire csak kenyeret és szalonnát eszik, nyáron az ég alatt és földön, télen pedig az istálóban hál… Egyébiránt… az ily kemény nevelés igen célirányos ugyan hadi emberre nézve… a fentebb míveltség és a szorgalom czéljaival igen ellenkező” (Berzsenyi D. 1833: 217–218). Nagy különbségek voltak azonban területenként és rétegenként is. Kiss Lajos a két világháború között már mint múltról beszél a vásárhelyi béresgyerekek rideg életéről: „Nincs már olyan kanászgyerek, aki zubbonyos korában kerülvén a tanyára őrizni, legeltetni a disznókat, malacokat fagyban sárban, a városba évenként egyszer-kétszer ha bejött, némelyik csak akkor, amikor kiírták katonának. Ott cseperedett, nőtt fel a szabad ég alatt kisbéressé, öregbéressé, egészen addig, míg meg nem házasodott” (Kiss L. 1981: I. 35).
A gyermekek sorsán általában sokat segített a kötelező elemi oktatás bevezetése. Ha eleinte ez vidéken végrehajthatatlan is volt, rájuk irányította a figyelmet, s ha rövidebb-hosszabb időszakokra is, kivonta őket a termelő munkából. Az individualizált morális ítélkezés mint minősítés, börtönön kívül s belül „relatív értékesebb és értéktelenebb emberek” fölött áthatja az egész polgári kor műveltségét, társadalomfelfogását (Gönczöl K. 1991: 20–25).
A hagyományos (rendi) társadalomszerkezeti felfogás tehát minőségekből építkezik. Nemcsak a rendi választóvonalra vonatkozó alapvető normatív tételében éltet a jogvesztés sémájára járó minősítő legendákat, hanem úgyszólván minden emberek közti különbség, a vallás, a nemiség, az életkor terén is.
A rendi választóvonal a valóságban nem volt átjárhatatlan, sőt a két minőség közt állandó, a szúrópróbaszerű kutatási eredmények tanúsága szerint is rendszeres és intézményes volt. A mozgás iratokkal dokumentált eredménye a nemesség és általában a szabad népelem tömegének és arányának állandó növekedése volt. A jelenséget a felvilágosodás már ismerte és a hierarchia állandóságával vagy a szerencse forgandóságával szemben a történelem irányának értékelte; ahogy Horváth Mihály Tocqueville-t idézi: „…a rendi egyenlőség fokozatos kifejlése a gondviselés határzata…” (Horváth M. 1841/1986: 32). A szabad tömeg növekedése a nemesi családok állandó, a családnevek folyamatosságán lemérhető kicserélődése mellett ment végbe, a főnemességtől a bocskoros nemesekig. De ez történt a falvak parasztcsaládjainál is, {8-85.} amint azt például Kismarja ebből a szempontból feldolgozott névanyaga bizonyítja (Varga Gy. 1978: 48–55, 226–279). A nemesi rend és a szabadmenetelűek tömegének újratöltődése és növekedése a köznép, a plebs belső átalakulásából táplálkozott (Szabó István 1937: 136, 167–169, 1941: 62–64).
A rendszer addig volt működőképes, ameddig a rendi határvonal a rendi mobilitás eszköze volt s az átminősítéssel képes volt biztosítani a kiváltságos rendek norma szerinti utánpótlását. A minősítés iránti „keresletet” (Halmos K. 1995: 452) 1918 után király híján, a nemesítést pótló vitézi szék létesítése bizonyítja (Vajay Sz. 1984; Gudenus J.–Szentirmay L. 1987).
Az egyén rendi állására a minősítési rendszerből az következik, hogy társadalmilag érvényesíthető jogai a normához való viszonyából, azaz abból származnak, hogy melyik közjogilag minősített közösségbe született. Társadalmi állásának megváltoztatása nem személyi (egyéni) joga vagy a körülményeinek megváltozásából származó következmény, természetes adottság volt. A rendi állás nem volt változtathatatlan. Nemességet is lehetett „szerezni” – sőt a saját érdem is „megnemesített” –, de a született státuson csak úgy lehetett változtatni, hogy az egyén az egyik minőségű státusból átminősítő, beavató szertartásokon keresztül a másikba lépett át.
A rendi választóvonal, majd a választóvonalak átlépésénél, a rendi átminősülésnél sokkal kisebb jelentőségű változtatások is ahhoz voltak kötve, hogy új közössége kebelébe fogadta-e, a változást elismerte-e (Benda Gy. 1984: 3–4), amit szertartásokkal kellett szentesítsen.
Az avató szertartások csúcsa természetesen a koronázások, az Európa-szerte a polgári forradalmak után semennyit nem fakult országos históriai szertartások voltak – a nyugati demokráciák többségében jelképesen azok maradtak mind a mai napig. Jelképes tartalmuk sem változott: a trónörökös fejedelmi személynek a hely és idő szerint különböző szélességű (nemesi) kommunitás előtti, egyházilag szentesített átminősítése „felkent” uralkodó királlyá. Az átminősítő koronázási rítuson II. József, illetve Ferenc József tényleges világi hatalmuk birtokában sem léphettek át. Ugyanígy ritualizált volt a főrendiházban kihirdetett főnemes, vagy a megyében kihirdetett köznemes rangemelését követő parolázás, istentisztelet, vizitelés és az atyafiasító etetés, itatás – ha volt mibe: a birtokba iktatás.
Ezeket a rítusokat, racionális felvilágosult kritikájukat követően (Martinovics), majd 1848 után a polgári államélet részének tartjuk, részben az uralkodó osztály fényűző életmódjához kötjük. A rendi választóvonal túloldalán gyakorolt hasonló funkciójú rítusokat a néphagyomány körébe szoktuk sorolni. Csupán utalok a céhes, majd ipartestületi élet velejáróira, az inassá fogadás (vagy inkább alázás) íratlan és a segéd-„felszabadítás” vagy a mesterré avatás írott szabályaira, a pásztor, hegypásztor, csősz esketésére, gazdalegények, halászok, summások, kubikusok bandába, csapatba fogadására (Szendrey Á. 1937: 372; Tárkány-Szücs E. 1981: 165. skk).
A polgári társadalom rendies működését sem egyedül a jogi folytonosság, hanem az egyént – ahogy a paraszti kultúrával kapcsolatban szokás fogalmazni – „a bölcsőtől a sírig” elkísérő rítusok mögött tovább élő minőségi képzetek, „előítéletek” örökítik tovább.
Az egyén rendi státusa szempontjából, de az egyén mobilitási esélyei szempontjából is az lesz tehát döntő, hogy melyik közjogilag minősített közösségbe született. Természetesen a születés sem történhet meg társadalmasító szertartások nélkül. A jövendő szülők egybekelését, házasságát, de magát a nemzést is rítusok kíséretében ellenőrzi a közösség világi és egyházi minőségében is, falun és a kastélyban is.
Mivel a rendi állás közjogi kérdés volt, a leszármazás szabályozása szintén a közjog feladata lett volna, ha nem tartozott volna hagyományosan, a rendi pluralizmus munkamegosztásában az egyházi, egyházi jogi hatáskörök sugarába.
Meg kell jegyezni, hogy a leszármazás, egyes szubkultúrákat leszámítva, soha sem jelenik meg önálló tényezőként, hanem úgy, hogy valamely jogok „háramlását” szabályozza, legyenek azok a tulajdonjog vagy az egyén státusát minősítő címek, rangok öröklési rendje, a közösséghez tartozás fejében élvezett politikai jogok és kötelességek, a felekezeti hovatartozás vagy a leszármazás alapintézménye, a törvényes házasság feltételeinek megfelelő rokonsági fok megállapításának regulái. (Ezekre annak helyén még ki kell térnünk.) Közülük a modern korban a tulajdonjog került előtérbe, ami a leszármazási elv érvényesülésének fő területét a polgári forradalom után a magánjog területére „süllyeszti” le.
A nagyszerkezet belső működési elveit szimbolikusan kifejező intézmények a köztörténeti és közjogi értékű mozzanatoktól látszólag távol eső hétköznapi szabályokban élnek tovább, s többnyire öntudatlanul érvényesülve kötik meg az egyén társadalmi mozgását.
A leszármazás a házasságban válik a nemzedéki folyamatosságot biztosító intézményes gyakorlattá. A rítusokkal szentesített, közösségileg ellenőrzött nemzések során létrejött vérségi láncolatok a keresztény és az európai zsidó törvények szerint monogám házasságokból erednek. Ez nem jelenti azt, hogy itt örök formákról lenne szó. A társadalmi státus örökletességének kialakulásával – a tulajdonképpeni rendiség stabilizálódásával – „demokratizálódik” a leszármazás nyilvántartása, s alakul ki, mindig egyházi kezelésben, a tridenti zsinatig az újkori házasság formája – helyesebben formái –, hiszen itt már, ha csupán a nyugatiakat vesszük figyelembe, a keresztény házasság is legalább kétféle: római katolikus és protestáns volt. Kövy professzor megfogalmazásában: „A’ házasság dolgába nagy különbség van a’ Catholicusok és az Evangelicusok között. A’ Catholicus ember ez vagy amaz Személlyel jövendőbeli házasságra lett le-kötelezését tartozik meg-állani világ szerént-is, de az Evangelicus ember, míg a’ Pap meg nem esketi, tellyességgel nem tartozik világ szerént, hanem tsak lelki esméretébe, és az Istenre nézve” (Kövy S. 1798: 20).
A kereszténység fölvétele után az Árpád-korban elkezdődik a kánonjogi elvek világi törvényesítése. A 18. századig „élő világi házassági jog” mégsem létezett (Bónis Gy. 1936: 5). A házassági jog, amely a házasságon keresztül a leszármazás, s az egész rendszer szabályozója, a struktúrában tovább élő rendi pluralizmus tüntető kifejeződése volt, és természetesen a polgári korba is áthúzódó rendi, illetve rendies küzdelmek tárgya lett.
A leszármazási rendszer tényleges szigorodásához vezetett a szexuális viselkedésnek és házasságnak a kora újkorban Közép-Európában, s valószínűleg nálunk is {8-87.} elindult, de egységesen soha le nem zajlott változása. A Jagelló-korban külön is kitérnek a paraszti szabadosság büntetésére (1514: XLVII. tc.). A törvény puszta megjelenése is utal az európai irányzat egykorú magyarországi érvényesülésére, de a külön paraszti viszonyokat érintő szabály arra is, hogy a műveltség rendi tömbök szerinti, udvari és népi változatokra való szétválása a társadalomszervezeti műveltségre is kiterjedt. A legalábbis ezeken a területeken szinkron fejlődésben az ország három részre szakadása különböző utakat nyitott meg. A tridenti házassági normák – köztük a rokonság meghatározása – részben a protestantizmus térhódítása, részben a török hódoltság miatt csak a felszabadulás után vertek gyökeret az ország keleti felében.
A leszármazás Európa-szerte azonos elvei ellenére gyakorlati érvényesülésében mindmáig megmaradtak a nyugat- és közép-európai, valamint a magyar királyság határával egybeeső választóvonalon túli kelet-európai házassági típusok közti különbségek (Hajnal, J. 1965). Az újkori nyugati típusnál szorosabban összefügg a leszármazás és a társadalmi státus rituális házassággal megszentelt átörökítése. A házasság általában eleve egy megürült birtok, hivatali állás, műhely, háztartásfői pozíció örökösének privilégiuma volt (Dülmen, R. 1988: 69). Magasabb volt az átlagos házasodási életkor és a nem házas népesség aránya. Az utóbbi például az osztrák alpesi tartományokban – Karintia, Stájerország – a múlt század második felében is megközelítette a népesség 50%-át. Nem éltek házas gyermekek a szülői háztartásban, a leszármazás nem jogosított föl a reálörökösödésre – nem is szólva a leányok örökösödéséről. A leszármazás másfajta érvényesülése más feltételeket teremtett az individualizációnak és másfajta szerkezetét alakította ki a helyi közösségeknek, mint Magyarországon.
A különbségek kiegyenlítődésére lehet következtetni a szankciók 18. század végétől való enyhüléséből, míg az új polgári büntető törvénykönyv (1878: V. tc., majd az 1894-ben hozott XXXI. (polgári) házassági jogról szóló törvény) körültekintően és a kánonjogi elvekkel összhangban tiltja és bünteti a szexuális devianciát: a házasságon kívüli nemi erőszakot (1878: V. tc. 232–239. §); ami bizonyos feltételek teljesítése mellett, például házassággal, utólag törvényesíthető volt (240. §). Üldözte az egynemű (férfiak közti) kapcsolatot (241. §); a rokonok közti kapcsolatot és természetesen a rokonházasságot (1878: V. tc. 243–244. §; 1894: XXXI. tc. 11. §), a kettős házasságot (1878: V. tc. XV. fejezet). A házasságtörést csupán 3 hónapi fegyházzal büntette (246. §). A polgári házasság lehetőségénél is nagyobb elvi jelentőségű volt a polgári válás, a kánoni jog szerint életre szóló érvényes házasság bírói úton való felbontási lehetőségének bevezetése (1894: XXXI. tc. 73. §).
A házasság intézménye a hagyományos társadalomszerkezet kétségtelen legfontosabb szabályozója. A házassági jog azonban mégsem tartozott a közjog területei közé. Ennek ellenére világi szempontból is az egyházilag szentesített házasság jelöli ki a törvényes nemzőpartnereket, akiknek kapcsolatából törvényes leszármazottak születhetnek.
{8-88.} Törvényes leszármazás pedig a rendi s a polgári normák szerint hasonlóképp szigorúan csak az agnáció – az apai ági leszármazás – jogelvén létezik. Meszlényi Artúr századunk elején a korabeli etnográfia nyomán elmondja, hogy a házasság tulajdonképpen az anyaági leszármazás apaágira való átváltása, hiszen a gyerek anyjával, az anyai rokonokkal való rokonsága sehol sem kétséges, sem házasságban, a házasság különböző formáiban, de a házasságon kívül sem. „A házasságon kívüli gyermeknek tehát nincs apja és nincsenek apai rokonaik” (Meszlényi A. 1903: 106). Emögött, persze, a nálunk is hamar elterjedt ősi „matriarchális” őstársadalom elképzelései is meghúzódnak. Az anyaági leszármazás ettől függetlenül mindig is létezett, és törvénytelennek tartották, mint a kánonjogi felfogás szerint halálos bűnből származót. Marginálisan az utóbbi időkig létezik a magyarországi formakészletben is az anyaági leszármazási nyilvántartás és részleges anyai hatalom fiatalkorú férfiak fölött is, a varázsló-cigány csoportoknál (Andrásfalvy B. 1982: 151). A rabbinikus törvények szerint a zsidó leszármazást is a zsidó anyától való születés jelenti (Jólesz K. é. n: 13, 16). A bilaterális leszármaztatás pedig egész Európában ismert, s a nők hagyományos nemzetségi helyzetének számontartásában – mint még látni fogjuk – nálunk is van nyoma.
A törvénytelen gyermek Magyarországon – s a népi joghagyomány is ebben a szellemben korrigálja a szexuális devianciát – anyjának rokona, apjának nem (Márkus D. 1898).
Ha nem is áll meg, hogy a törvénytelenség matriarchatusi maradvány lenne, aki azonban leszármazással kívánja csoportok elkülönítését szabályozni, hatékonyabban teheti az apai ág nyilvántartásával, ahol a bizonytalanabb nemzőfél azonosságát, ellenőrzését kötik ki. Viszont ekkor a rendszer a törvényes vérvonaltól el kell válassza az ezen kívül szükségképp megszületendők csoportját.
Kifejlett késői rendi formájában nálunk a személy szerint felvilágosult szellemű Frank Ignác tankönyve emeli át legteljesebb formájában a kánonjogból a leszármazás törvényes és törvénytelen (matrilinealis) rendjének szabályait. A törvényes és törvénytelen, mint egymás pozitív és negatív képe, a törvénytelen nemzésen és születésen túlmenő rokon kapcsolatokra nézve is intézményesen kidolgozott formában létezik. „Vérhiba, vagyis törvénytelen nemzésből” nemcsak törvénytelen gyermek születik, hanem törvénytelen rokonság és törvénytelen sógorság is keletkezik, s ezek házassági akadályt képeznek, akár a törvényesek negyedíziglen – általában a magyar jog és a katolikus egyházi jog szerint.
A protestáns egyház elfogadta II. József „rendszabását”, a házassági pátenst (De re Matrimonii… 1786. márc. 6.), és a szintén nyílt parancsban kiadott polgári törvénykönyvet (1786. nov. 1. No. 581.), amely törli a „vérszennyet”, ennélfogva a törvénytelen sógorságot is, s a törvényes sógorságot is csak másodíziglen tiltja (Frank I. 1845: 159–160). Bod Péter 1836-os kiadású „Házassági törvényrajzában” is ez áll betoldásként (163–164). Ő a papi kánont idézi, mely „A’ mi Nemzetünknek régi szokására” hivatkozik, s a polgári törvényre, amelyek a katolikussal azonosak. Viszont Bod Péter ismert még „felragadó” és „kurválkodással köttetett sógorságot”, amelyek bontóerejűek, illetve, amennyiben titkon maradt „ezen bűnnek önnöntudója megtartózkodik a’ megszeplősítettetettnek közelebb való atyafiaitól a’ lelki esmeretért…” (Bod P. 1836: 83, 84).
{8-89.} Ha a törvényesség tétjét és a szankciókat nézzük, kitűnik, hogy itt is a rendi határvonal működésének technikai leírásáról volt szó. Morális problémáról, amely az egyházak hatáskörébe tartozik. A „személy” (majd a polgári „egyén”) még mielőtt megszületett volna nőnek vagy férfinak, nemesnek vagy nem nemesnek, a rendi határ mindkét oldalán a törvényen kívül állók („rechtlos”) csoportjába került. Ezen a felvilágosodás humanista szellemű fellebbezése sem változtathatott, legfeljebb az egyenlőtlenséget, a kor elveivel ellenkező többi, leszármazással összefüggő elemeivel együtt, tabuvá tehette a nyilvános érinkezésben.
A nyugati párhuzamokat tekintve, a francia 1792: II. tc., mely brumaire 12-én (nov. 12.) kelt, ugyan egyenjogúsította a törvénytelen születésűeket, a Code Civil azonban ezt már visszavonta. A legkegyetlenebb mégis az angol liberális kor ítélete, ahol sem az apa, sem az anya családjába nem tartozik a „természetes gyermek”, vele szemben tartási kötelezettsége sincs senkinek (Laslet, P. 1980: 5–12). A germán jogban, amely németországi származású telepeseink szokásaiban élt tovább, előfordul a törvénytelen gyermek apjának eltartási kötelezettsége. Magyarországon ismeretlen az olyan, 1800 táján még élő bajorországi gyakorlat, amelyben a parasztgazda szokásszerűen házánál eltartott, örökösödésből azonban kizárt törvénytelen fiaival pótolja a gazdaság munkaerő-szükségletét. Hasonló a franciához az osztrák törvénykezés, amit azért érdemes felidézni, mert a hézagos magyar polgári törvénykönyvünk miatt az egész polgári korunkon keresztül úgyszólván mint városi magánjog érvényesült, Erdélyben pedig 1853-tól, társadalmi rétegenként kölönböző respektussal, a világháborúig hivatalosan is irányadó volt. Osztrák módon itt a II. József-féle polgári törvénykönyv felvilágosult döntése „házasságon kívüli született gyermekre” nézve a „vérszenny” eltörléséről (162. §), a neki gyakorlatilag ellentmondó hagyományos törvény mellé került, melynek frazeológiája is más:
„Természeti gyermekek általában kizárvák a család és rokonság jogaiból, sem az atyának családnevére, sem a nemességre, címerre és a szülők egyéb előnyeire nincs igényük; anyjok családi nevét viselik” (OPTK 1906: 165. § – kiemelés T. Z.).
Mind a hagyományos, mind a polgári felfogás szerinti szexuális deviancia, morális bukás mellett keletkezik a törvénytelen leszármazás problémája. A magyar joghagyomány, s a régi szigorítások ellenére a paraszti jogszokások a törvénytelen születést általában enyhébben ítélik meg, mint a tőlünk nyugatra eső országokban. A Hármaskönyv csupán a tudott vérrokonság mellett kötött házasságból születetteket ítéli a kánonjogra hivatkozva törvénytelennek (I. rész. 106, 107, 108. cím). Frank Ignác 1845-ben viszont elvi téren az osztrák konzervatív hagyományhoz hasonló, más, szociális következményei terén 1946-ig érvényes, még konzervatívabb szabályt közöl:
„A’ kik törvénytelen ágybul származnak, a’ vérség javaiban, díszeiben nem részesülnek; nevet, nemességet, czímet, örökséget nemzőik utánn nem nyernek. Hanem tartani őket és nevelni szülőik tartoznak; mert ez természetes kötelesség, melyet semmiféle törvény meg nem vonhat” (Frank I. 1945: 44, kiemelés: T. Z.).
Nem lenne azonban igazán rendi a rendi norma, ha minősítése nem lenne korrigálható. Korrigálható az elmaradt rítus pótlásával, utólagos házassággal. Házasság nélkül pápai felmentéssel, amit Magyarországon az esztergomi érsek is kiadhat. Erre nézve megjegyzi Frank Ignác, hogy „Ezt ugyan sem Verbőczibül, sem ország {8-90.} törvényébül mutatni nem lehet; hanem a’ törvényes vagy törvénytelen ágyrul egyházi bírák ítélnek, mégpedig az egyházi törvények szerint” (Frank I. 1845: 159–160, 161). Így utalja tovább a szentszékekhez a leszármazás szabályozásának kérdését az 1868. évi polgári törvénykezési rendtartásról szóló törvény is (LIV. tc. 22. §), s az 1900-ban bemutatott magyar polgári törvénykönyvtervezet is.
Mivel itt szintén embereknek „a kor elveivel” ellentétes morális minősítéséről volt szó, morális volt ezzel kapcsolatban a reformpárti Frank Ignác Wesselényiéhez hasonló késői felvilágosodott szellemű felháborodása is: „Az egyházi törvény távol állittya őket még a’ papi rendtül, és az egyházi javaktul, méltóságoktul… És régenten kizárva voltak minden nyilvános hivatalokbul, sőt czéhekbül is, mert származásokban, a’ köz-vélemény szennyet látott (levis notae maculam). De nem igazságos, hogy az ártatlan gyermek más vétke miatt szenvedgyen: és azért II. József maga tartományaiban a’ származás szennyét eltörölte (Frank I. 1845: 160).
Meszlényi is azt mondja 20. század eleji lexikon szócikkében, hogy a magyar törvények e téren azért tűnnek liberálisabbnak másokénál, mert nem a világi, hanem az egyházi törvények érvényesek, azok viszont a 20. században is igen keményen ítélnek (Meszlényi A. 1903: 107). Ezzel szemben a népi jogszokásokban a törvénytelen fiú helyzetének rendezésére a régi világi jognak megfelelő példáink vannak századunkig (Tárkány Szücs E. 1981: 140–142, Fél E.–Hofer T. 1969: 124). Fél Edit írta a második világháború alatt, hogy Martoson törvénytelen gyermek „az ősi hagyományhoz híven még jó”: „..bárkitől származzék is, mindig a névleges apának tulajdonítják, mégha az meghalt volna is.” Az ad neki nevet, miközben „…az anyáénak tartják (még ruházatáról is neki kell gondoskodnia a családban, amíg haszonra való munkája nem lesz)” (Fél E. 1944a: 32).
Ha voltak is hagyományos rendezési lehetőségei, a leszármazás kötött rendjét a magánjogban érvényesítő polgári normának a törvénytelen születésűek nem feleltek meg és a parasztság körében is intézményes hátrányban lévő csoportnak számítottak (Tárkány Szücs E. 1981: 140–142, 431). Az ipari forradalom időszakában a „törvénytelen ágybóliságú” születés, mellyel Magyarország Európa élén állt, már kifejezetten a vagyontalanság réteg jellegű hátrányainál összpontosult (Katus L. 1979: 1127). Negatív formában ez is a leszármazás demokratizálódásának jele volt.
A leszármazási rendszer szabályozása során került sor az emberek közti legalapvetőbb különbség, a két nem, a férfiak és nők együttélésének társadalmasítására, ami a különbségek hagyományos kezelési módjának megfelelően egyet jelentett rangsorolásukkal.
A két nem alá-fölérendeltségét Werbőczy, hasonlóan egyes tájak még századunkban is élő jogszokásaihoz, és szemben a nyugati, valamint a magyar polgári felfogással, nem kezeli evidenciaként. Nincs is legitimációs legendája, bár e mögött is ott áll természetesen a jogvesztés: a Szentírásban és a kánonjogban Éva bűnbeesésben játszott asszonyi szerepe. Mint még látni fogjuk, szükségesnek látta viszont, hogy szinte minden női hátrányt ésszerű érvekkel indokoljon (I. rész 22. cím 2. §, lásd {8-91.} később a 18. címet). Nyilván nem valamiféle kelet-európai matriarchátusi maradványról van szó, hiszen az orosz és a lengyel magánjogban is inkább a kánonjog hatására változik a 13. századtól a pogány patriarchális szigor, például az asszonyok ingatlan örökösödése és a végrendeleti örökösödése, s általában a nőkkel való keresztényi (lovagias) bánásmód terén (Horváth P. 1968: 231, 251, 255–256). A polgári kor magyar feminizmusa mindenesetre nosztalgiával tekint vissza a közép- és újkori lovagiasságra (Bobula I. 1933). A lovagiatlanság pedig nem a törvényeken múlott, mert Werbőczy ide vonatkozó alaptörvényei az egész polgári korszakban, 1946-ig érvényben voltak.
Most azonban a hagyományos normát követjük nyomon, ahogy a leszármazással az egyének és személyek – elvben – születéssel keletkezett társadalmi állását szabályozta. A szabályozás alaptétele a fiági vagy apai ági (patrilineális) leszármazási rendet rögziti. Eldönti, hogy a született utódok, Werbőczy terminus technicusát idézve, a „maradékok” közül ki milyen ágon léphet leszámazási közösségébe, lesz felmenőinek örökös leszármazója „magja”:
„1. § Mert mag alatt csupán csak a férfi nemet vagyis a fiágat értjük, és nem a leányágat. Hiában való és fölösleges tehát annak hozzáadása és betevése, a mit a szó ereje különben is magában foglal.
2. § Helyesen mondjuk tehát magvaszakadtnak (ha vannak is leányai) azt, a ki fiágban kihalt.” (I. rész 22. cím).
Werbőczy társadalmának össznépessége tehát ennél fogva újabb két ágra, fi- és leányágra bomlik, s ezek mentén oszlik el a szélesebb értelmű nép két „faja”, minősége között.
Werbőczy ugyanúgy, mint a természettörvényeken, a „fiziokratikumon” nevelkedett polgár természetes különbségnek fogja föl a nemek különbségét, azonban itt nem erről, hanem egy formalizált különbségről van szó az intézményes leszármazásban. Az érvényes házasságban két félről lenne szó, ahol a nőnek is van leszármazása, nemzetsége. Ahhoz, hogy a fiági leszármazás az egyenlőtlenség működőképes szervező elve legyen, ezt is a szokásokhoz illesztve kell elrendezni:
„…a kiket leányod szül, azok nem a te hatalmad, hanem atyjuk vagy nagyatyjuk hatalma alatt fognak lenni, akár nemes, akár nem nemes az atya: mert a fiúk nem az anya, hanem az apa családját követik. És innen van az is, hogy a nemes anyától és nem nemes atyától származott gyermekeket nem számítják igazi nemesek közé.”
„Ellenben pedig a nemes atyától és nem nemes anyától született fiakat valóságos és igazi nemeseknek tekintik” (Werbőczy I. rész 7. cím 2–3. §).
A törvényes házasságban, amit a gyakorlatban minden rendű közösség igyekszik egyenrangúak között létrehozni, a rang, illetve a „faji” különbségek nem egyenlítődnek ki. Ha vegyes a házasság, az egyik fél dominál. Hogy az utód a két szülői fél közül melyik csoportjába születik – első fokon –, nem a magasabb állású fél rangja, hanem a neme dönti el (Csiky Kálmán fordításában):
„Mert az atya a nemző, míg az anya a nemzésnek csak alakot ad, szolgáltat.” {8-92.} (Pater enim generat, mater autem formam solum generandi dat, praestat. Werbőczy, I. rész 7. cím 3. §) Óváriék, a 19. század végi fordítók, ebben az esetben is a liberális felfogásnak jobban megfelelő munkamegosztássá szelídítették az elemeiben Arisztotelészre és Szent Ágostonra visszanyúló paragrafust: „Mert az atya a nemző, az anya pedig a nemzés alakját adja meg” (Franklin-Révai kiadás 1897: 63).
A fiági leszármazás ebben az esetben pedig a rendi társadalom egyik beépített mobilitási tényezője volt. A hagyományos életmód mellett, ameddig fennállt a nemesi hadkötelezettség és a két nem közti munkamegosztás mellett a fiág szükségszerű fogyásához, illetve kipusztulásához vezetett. Ennek két intézményes korrekciós lehetősége – a nemesítésen kívül – a nemes leány fiúsítása vagy az örökbefogadás volt. A harmadik lehetőség, a törvénytelen utódok törvényesítése, ami tőlünk nyugatra külön kérdéskört jelentett, a magyar rendi joghagyományban nem fogalmazódott meg.
Werbőczy passzusait a fiúsításról itt azért érdemes szó szerint idézni, mert ezek kapcsán a rendi választóvonal működésére és természetére, de magának a rendszernek a közép-európai rendi jellegére nézve is döntő kihatású döntésekkel találkoztink:
A nemes leányt fiúsítják: „…ily módon nem nemes atyától származott fiai is (mivel a fiúsításnak olyan ereje és természete van, mint az adományozásnak és a birtokjogok átruházásának s ezt képviseli), valóságos nemesek lesznek.” (Werbőczy, I. rész 7. cím 1. §).
Örökbefogadás történik: „…a mikor tudniillik valamely úr vagy nemes valamely parasztot vagy nem nemest fiaként örökbe fogad és fekvő jószágainak utódjává és örökösének rendel; ha az ilyen örökbe fogadáshoz a királyi jóváhagyás járul… (mivel az örökbefogadásnak éppen ugy, mint a fiúsitásnak királyi jóváhagyás mellett adomány ereje van) az a nem nemes és ennek fiai nemesek számába jönnek” (I. rész 8. cím).
A „mérték” eredetileg is a partikuláris jogviszonyokhoz igazodott, érvényesülése sohasem fedte le műveltségükben a szervezeti formák gazdag világát. A rendi státus elemeinek hierarchiája az „életmód” alakító hatása alatt állt. A házasságban a fiúi ág felmorzsolódásának leginkább kitett katonanépeknél lehet a rang is domináns, mint a legismertebb „székely örökség” rendszerében. Itt a leány nem szorul királyi kegyből fiúsításra (praefectio regia), hanem a természetes leányfiúsítást vagy fiúleányságot (praefectio naturalist) gyakorolták – előfordult, hogy a leány be is öltözött férfinak (Szabó K.–Szádeczky L. 1872–1898: I. 162–164, II. 119–127). A székely örökség hol konzervatív, hol liberális, hol pedig feminista felfogásban interpretálva vált a nők igazságos jogállásának idealizált példájává (Cserei F. 1800; Máday A. 1913; Bobula I. 1933).
A nemes lány jogait „paraszt állású férfival” kötött házasságába is magával vitte, mégpedig a leánynegyed erejéig nemesi birtokával együtt. A mindkét nemre vonatkozó apaági leszármazás a rendi határvonalon egy félnemesi, úgynevezett agilis, anyaági nemességet hozott létre. A „nemes feleséget vevő paraszt” s leszármazottai {8-93.} személyükben ugyan nem voltak nemesek, mint „nemesi telkek s javak tettleges örökösödés útján nyert birtokának részesei” nem tartoztak semmilyen földesúri hatóság alá. A törvényekben (1659: LXX. tc., 1687: XVIII. tc.) hatalmaskodásaikkal tűntek ki, s nemes emberek módjára fogták őket perbe 1687 után ivadékaikkal együtt. Ez még kétszáz év múlva sem jogosította föl az agilist, hogy a templomban beüljön a nemes családnak kijelölt székbe (Faggyas I. 1988: 34).
A nők függősége nem volt azonos a 19. század során kialakuló közvetett (indirekt) státussal, amely a gazdasági önállósággal állt kapcsolatban. A nő atyjától örökölt státusa, illetve hozománya bizonyos helyzeti autonómiát biztosított számára, ami éppen gazdasági függetlenségként volt megvalósítható. Ezt az autonómiát először a városba költöztetett, gazdálkodási terétől megfosztott nemes asszonyok vesztették el a 18. században (Bobula I. 1933: 183); legtovább, a parasztgazdaság modernizálásáig, a parasztasszonyok éltek vele (Fél E. 1944a: 32; Morvay J. 1956: 31; Cseh I. 1978; Penavin O. 1981; Paládi-Kovács A. 1982).
Egyelőre elegendő a rendi közjogból azt a tanulságot levonni, hogy a leszármazási rendszer egy elvont genetikai népességen és Werbőczy társadalmán belül újabb minőségi választóvonalat vont meg a nemek közt. A nők mint egyének a nemzésben betöltött formális szerepüknél fogva, ami minőségi rangsorolásukat a leszármazás terén indokolta, függő státusba kerültek. A polgári normákkal ellentétben ez a függés nem férjük státusával, hanem – különben a fiúkéval megegyezően – apjuk státusával állt összefüggésben.
A legközvetlenebbül levonható elvi jelentőségű tanulság az, hogy a népesség felét érintő, leszármazási rendszerből következő női minősítés szintén nem változtathatatlan. A fiúsítás a gyakorlatban természetesen kivételnek számít.
Ennél általánosabb érvényű tanulság az, hogy a két passzus a leszármazási rendszer korrekcióját a rendi határvonalon való átjárással kapcsolatban szabályozta. A Tripartitumban a nemesi minőségnek két fokozata létezik, amelyik királyi adománnyal is jár és amelyik nem jár – illetve nem az adományból származik. A köznemesi fölfogás szerint mindkettő „valóságos nemességnek” számított. Magasabb közösségi értéke (presztízse) az adománnyal összefüggőnek volt. Az örökbefogadás, illetve a fiúsítás révén a nem nemes atyától származó utódok ennek a magasabbnak is jogába léphettek. A leszármazás ezen a magyar köznemesi szinten nem vált fétissé.
A rendi minősítési rendszer súlyos morális ítéletei ellenére tehát – a nagyrévi postamester és a liberális publicisztika gyakori, meglehet már a századvég neokonzervativizmusával szemben álló megfogalmazásával szemben – nem hozott létre kasztszerű elkülönülést. A 15. századra kialakuló rendi szisztéma Magyarországon éppen egy korábban zártabb, „kaszt jellegű” rendszert váltott le (Vajay Sz. 1983: 42). A leszármazás nem önállósult, misztifikálódott, hanem a „nemzetek jogából” származó {8-94.} különbségek mozgását szabályozta. Ez tette lehetővé a nemesítést általában, majd a nemesi szabadságjogok nem nemesekre való kiterjesztését, alapelveinek, az alkotmány keretein belül maradva, polgári magánjoggá alakítását a reformkortól.
Akár a rendi, a liberális jogrendszer is teret engedett azonban a társadalmi különbségeknek a műveltségek sokféleségéből eredő rendies kifejezésének. A parasztrend 1848 utáni öntudata inkább polgári jelenség, mint a szimbólumaiból, a viseletből, építkezésből, érintkezési formákból ítélve „feudális”. A rendi korlátok ledőltével válik „a parancsoló mód kijelentővé” (Erdei F. 1980: 28). Polgárias, tőlünk nyugatra már korábban megfigyelt jelenség az osztályok fokozódó elhatárolódása a differenciáció során, a vagyoni „kasztosodás” hasonlóképpen (Gunst P. 1987: 35–36).
Miközben tudni, hogy a társadalmi különbségek kasztfelfogása – annak szociálantropológiai értelmében is (Fried H. M. 1957) – mint Európa-szerte, nálunk is létezik. Az eleve szolgaságra, „szegénységre” rendeltekről, „Éva kitagadott gyermekeiről” szóló mondák szegényparaszti környezetben az utóbbi időkig gyűjthetők voltak.
„Az Ádám és az Éva a paradicsomban laktak. Vót nekik száz gyerekük. Egyször az úristen gondúkodott magába, hogy meg kéne áldani ezöket a gyerököket ott a Paradicsomban. Kiadta a parancsot Évának, hogy: – Állítsd ki a gyerökeidet sorba! … De annyi ruha nem vót. Ötven gyerököt fölöltöztetött, azokat kiállította sorba gunyhó előtt. Mögy az úr… – No, Éva, itt vannak a gyermökeid, mind az összes? – Itt van, Uram, mind az összes… – Jól van, Éva, ezeket megáldom, ezek uralkodnak a nemzetiség fölött! Ezekből lött az ország-világnak okos, értelmös embörei, a másik ötven ezeknek alattvalói lött, dolgoznak, szántanak, vetnek, mert letagadott Éva ötvenet. Hát, Évának a kitagadott gyermekei vagyunk mink, akiket megáldott az úr, azok uralkodnak fölöttünk” (Nagy Ilona gyűjtése, Somogyudvarhely. 1966. Lammel A.–Nagy I. 1985: 76–77. Lásd még: Nagy Ilona 1970, 1973; Görög V. 1986). A kaszt és a törvénytelen születés kapcsolatára utal ugyanitt egy másik történet, amelyben a paradicsomban Éva „kéjótól” (kígyótól), balkézről lett gyerekei maradnak megáldatlanul (Lammel A.–Nagy I. 1985: 78).
Egyszerűbb ezeknél, a valamikori rendi kereteken kívülről megszólaló Balogh Mátyás őrtilosi beás cigány népének kaszttörténete:
„Krisztus Urunk idejében történedett, mikor az volt, hogy a Krisztus Urunk törvénykezett, úgy emberen, mint állaton, hogy miben éljen és hogyan éljen.” De gyarlóságaik miatt mindenki, a kígyó, a tüskés disznó is rosszul járt.
„A cigány meg a borsóval járta meg, de ez a mai szent napig is áll. Mert a cigány mindenben az utolsó. Az úgy volt, hogy mikor már Krisztus Urunk mindenkinek kiosztotta a sorsát, már vége volt a tanácskozásnak: akkor fut a cigány. Elkésett. Zihált, kapkodta a levegőt…
– Jaj – azt mondja – elég messze lakom az erdő szélén. A feleségem meg borsót főzött. Olyan jó szaga volt, hogy addig nem akartam eljönni, amíg nem főzte meg.
{8-95.} – No – azt mondja – én már kiosztottam mindent a többi között. Ha te utoljára értél ide, legyél mindig utolsó a népek között! Lakjatok az erdő szélén és mindig borsó legyen az ennivalótok.
Nálunk mai napig is megy ez a közmondás” (Eperjessy E. 1991: 117–118).
| TÁVLATI KÉP A TÖRTÉNELMI PARASZTSÁGRÓL | TARTALOM | AZ OSZTÁLYSZERKEZET ÉS A TULAJDON KÖZÖSSÉGEI |